10.fejezet – Vallomás
Amíg Aro szobája felé sétáltunk volt időm gondolkodni. De a sok agymunka sem segített, mikor elértük az ajtót. Aro beinvitált és leültetett az íróasztalával szemben lévő székbe.
- Nos, hallgatlak. – mondta, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hol is kezdjem.
- Az egyikük Tanya a Denali-klánból. – mondtam visszaemlékezve miért is vagyok itt.
- És honnan ismered? – kérdezte miután nem mondtam semmit.
- Ők…Cullenék unokatestvérei. – amint kimondtam a Cullen nevet Aro elsápadt.
- Te ismered Cullenéket? – kérdezte meghökkenve, mire aprót bólintottam. – Honnan? – faggatott tovább, én pedig a kezemet kezdtem tanulmányozni.
- Akkor ismertem meg őket mikor Forks-ba költöztem. Az iskolában találkoztam a gyerekekkel. Edwarddal…..hogy is mondjam? Hát….szóval…mi jártunk. – félve pillantottam mesteremre és apámra, aki halálsápadtan figyelt.
- Jártatok? Szóval ő volt… a társad? – kérdezte pár perc csend után.
- Úgy is mondhatjuk.
- Mi történt? Mármint, ha ő volt a társad, akkor miért mentél hozzá egy vérfarkashoz? – pontosan ettől a kérdéstől féltem. A gyomrom icipicire zsugorodott, de nem Edward hiányától, hanem a haragtól, amit iránta éreztem.
- Elhagyott. – adtam meg rövid válaszomat, bár úgyis tudtam, hogy Apám minden részletről tudni akar.
- Miért?
- Nem voltam elég jó neki.
- Ezt nehéz elképzelni. Ráadásul a vámpírok nem szeretnek ki csak úgy egyik napról a másikra valakiből, akár vámpír, akár ember. – tiltakozott.
- Hát ő megtette. – mondtam idegesen.
- Rendben. – hagyta ennyiben a dolgot. – És mi lett, miután elkezdtetek járni?
- Egy vasárnap bemutatott a családjának. Egész jól ment, aztán este elmentünk baseball-ozni. Persze én csak néztem, de aztán megjelent három nomád vámpír. Laurent, Victoria és James. Azt kérték hadd álljanak be egy meccsre. – a hangom beszéd közben idegesítően vékony lett. - Carlisle megengedte nekik, hogy beálljanak, mi pedig úgy terveztük, hogy lelépünk, de aztán James megérezte az illatomat… - úgy éreztem nem bírok tovább beszélni. A torkomban akadtak a szavak. Egyszerűen képtelen voltam folytatni.
- Aztán mi történt? – kérdezte aggodalmasan Apám. Mivel úgy éreztem képtelen leszek egyetlen értelmes szót kinyögni, kinyújtottam Apám felé a kezem és bevontam a pajzsom alá.
- Azt akarod, hogy….? – úgy tűnt meghatódott. Még soha nem hagytam, hogy az agyamban kotorásszon, egészem mostanáig. Bólintással jeleztem neki, hogy igen, úgy értem. Lassan felemelte a kezét és megérintette a tenyerem. Visszatértem az emlékeimhez és lejátszottam neki mindent, a baseball-meccstől egészen a balett-teremig. Mikor oda jutottam, hogy James épp telefonon hívott, Apám megszorította a kezem. Úgy érzetem neki is nehéz lehet látni, ahogy a lányát halálra kínozza egy szadista vámpír. Észre sem vettem, és már a születésnapi bulimat láttam az emlékezetemben. Pár másodperc alatt végigpörgettem és már a szakításnál tartottam. Erősen kapaszkodtam Apámba fizikailag és lelkileg is. Ha ő nem lett volna velem ebben a pillanatban, biztos, hogy megőrülök. Az emlékek mélyen belevésték magukat az emlékezetembe, pedig éppen azon voltam, hogy elfelejtsem őket. A fájdalom, amit abban a pillanatban éreztem, mikor Edward kimondta, hogy nem akar engem, ismét rám tört, csak sokkal erősebben, mint 23 évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon. Úgy éreztem szétrobban a fejem. A kezemre pillantva megrémültem. Az egész karom kék volt, hála a tehetségemnek. Ijedtségemből az ajtó csapódása riasztott fel. Marcus és szinte az össze testőr rohant be rajta.
- Bella! – kiáltotta Felix és megragadta az elkékült karomat. – Bella, nyugodj meg! – eddig észre sem vettem, hogy remegek, egészen addig, míg Felix le nem szorította a karomat.
- Esküszöm, ha megtalálom, széttépem. – hallottam Apámat de nem igazán tudtam miről beszél. Ahogy felpillantottam rá, láttam, hogy ő is remeg, de közel sem annyira, mint én.
- Mi történt? – kérdezte ijedten Marcus. – Egyszer csak belém hasítottak az érzéseitek. Nem tudom, hogy vagytok képesek elviselni. Én csak egy részét érzem, mégis majdnem beleőrültem. – mondta, miközben én még mindig ziháltam. A remegés már egy kissé elmúlt, de még mindig rázkódott a karom.
- Láttam Bella emlékeit. – mondta Apám hosszú csend után. – Demetri!
- Igen, mester?
- Kerítsd elő Edward Cullen-t!
- Ne! – mondtam, miután értelmet nyertek Apám szavai az elmémben. – Nem tehet róla.
- De igen! Tehet! – hallottam Apám dühös hangját.
- Kérlek! Nem akarom, hogy baja essen miattam. Nem tehet róla, hogy továbblépett. – Apám hosszan töprengett szavaimon, de végül belegyezett.
- Rendben. – bólintott rá végül.
- Köszönöm. - sóhajtottam.
- Mi köze Edward Cullen-nek Bellához? – értetlenkedett Felix. Apám rám nézett én pedig megráztam a fejem.
- Semmi. – mondta Apám, és ezzel lezártnak tekintette a témát. Senki nem mert ellenkezni vele, főleg kérdezősködni nem. Úgy tűnt mindenki belenyugodott abba, hogy ha soha nem fogják megtudni, Aro miért akarja megöletni Edwardot. Vagy fél órán keresztül ültünk csendben, mikor megszólalt Apám telefonja. A hirtelen hangtól egy kissé megremegtem.
- Igen? – szólt bele. – Igen itt van. – mondta és felém nyújtotta a telefont. Egy merev mozdulattal kinyúltam, majd vissza, és a telefont a fülemhez emeltem.
- Igen? – szóltam bele gépies hangon.
- Ó, Bella, úgy aggódtam érted. – szólt bele idegesen Kebi. – Aro mondta mi történt. Melanie is jól van?
- Igen, Kebi, minden rendben. Mel is jól van. – ha nem lenne már levadásztam volna az összeset.
- Ennek örülök. Mikor tudsz eljönni hozzánk? Benjamin már nagyon szeretne látni. – mondta és a hangjából ítélve mosolygott.
- Azonnal indulok. – mondtam századmásodperces töprengés után.
- Ez nagyszerű. Akkor várunk, Bella. – mondta és megszakadt a vonal.
- Megyek pakolni. – felálltam és kisietem a szobából. Nem voltam kíváncsi a sok aggódó tekintetre. Amint a szobámba értem, elővettem a bőröndömet és elkezdtem mindent belepakolni. Úgy terveztem pár hónapig ott maradok, szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Mikor végeztem, egyenesen Apám szobája felé mentem, mindenképpen el akartam köszönni tőle. A hosszú folyosón volt időm gondolkodni. Reméltem, hogy a lázadók leálltak, és nem kell összeakadnom Cullenékkal. Nem lenne jó nekem se, és nekik se, elvégre megöltem az unokatestvérüket és még sok más (valószínűleg) barátjukat. A gondolataimból az ajtó csattanása riasztott fel.
- Bejössz, vagy még egy ideig itt szándékozol állni? – kérdezte Apám kissé feszengve. Észre sem vettem, hogy itt állok az ajtaja előtt. Nem válaszoltam, csak beléptem.
- Elmegyek. – mondtam, mikor Apám is leült.
- Tudom. A „megyek pakolni” című mondatodból leesett. – mondta szarkasztikusan.
- Mi a baj? – fogalmam sincs miért haragszik rám.
- Csak kiakasztottak a gondolataid. Ha egyszer a szemem elé kerül nem fogom tudni megállni, hogy meg ne öljem a saját kezemmel. – elég egyértelmű volt, hogy kire gondol, de legalább nem rám haragszik.
- Pár hónapig Kebi-éknél maradok. – tereltem el a témát.
- Rendben. Jót fog tenni neked. – mondta még mindig idegesen és gépiesen. Pont, mint én. Ha nem tudnák, hogy csak a fogadott apám, valószínűleg azt hinnék, ténylegesen rokonok vagyunk. Teljesen egyformák vagyunk Apával.
- Akkor megyek. – mondtam megint csak gépiesen, és kisétáltam. Felballagtam a szobámba a bőröndömért, és elindultam le a kocsimhoz. Lassú mozdulatokkal beraktam a bőröndöt a csomagtartóba, majd a vezetőülés felé vettem az irányt.
- Hova mész? – kérdezte egy hang mögülem.
- Egyiptomba.
- Még csak most jöttél vissza. – lépett elém Felix.
- Nyugalomra van szükségem. – már megint az a gépies hang.
- Ne menj el! – kért Felix és közelebb lépett hozzám. Átkarolta a derekam és magához húzott, a kezemet a nyaka köré fontam és tökéletes nyugalomban érzetem magam. De mégis el akartam menni meglátogatni Benjamint.
- Már nem mondhatom vissza. – mondtam és halk sóhaj hagyta el a szám, mikor Felix ajka a nyakamhoz ért. Szája követte a nyakam vonalát fölfelé, elérve az állkapcsomat. Onnantól az ajkaim felé vette az irányt. Mikor elérte őket, lágyan simított végig rajtuk, majd lassan kezdte masszírozni az ajkaimat. Már egy ideje csókolóztunk, mikor rájöttem, hol is vagyok.
- Mennem kell. Megígértem. – mondtam és beszálltam az autóba. Még mielőtt bármit mondhatott volna, elhajtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése