Legyen második rész?

2010. augusztus 28., szombat

26.(VÉGSŐ) fejezet

26.(VÉGSŐ) fejezet – Minden jó, ha jó a vége

A kocsi leparkolt a palota előtt, én pedig úgy lőttem ki belőle, mint az ágyúgolyó. Meg sem várva a többieket a trónterembe rohantam. Mikor elértem, két kezemmel meglöktem, aminek köszönhetően nekicsapódott a falnak és helyből kitört.
- Bella! – mondtam Aro meglepetten. – Jane-t hol hagytad?
- Hol hagytam? – kérdeztem kiabálva. – Itt. – mutattam fel a dobozt. – Megölték!
- Micsoda? – állt fel Marcus. Na végre valami érdekli. Persze a Volturi lehetséges veszte senkit nem hagyott hidegen. A szobában lévők feszülten figyeltek. Volt, aki engem nézett, volt aki Aro-t, volt aki a dobozt.
- A saját fegyverünkkel ölték meg! Náluk vannak Jane kései. – mondtam, és az emlékek hatására, nem bírtam tovább, összeestem. Hangtalanul sirattam barátnőmet.
- Bella, kedvesem. – lépett mellém Aro. – Nem lesz semmi baj. – mondta, miközben letérdelt mellém, és vállamat simogatta. Nagyszerű. Hol vannak a kamerák?! Figyeljétek a nagy Bella Volturit. Sebezhető és zokog! Most kell támadni. gondolataimból halk torokköszörülés rángatott ki. A hang irányába fordultam és megláttam Tyler-t, Bob-ot és Tyna-t.
- Oh. – álltam fel. – Aro, ők Tyler, Bob és Tyna. – mutattam rájuk. – Barátok és velünk szeretnének harcolni.
- Arra még fel kell készülnünk! – mondta Marcus.
- Felkészülni?! – kérdeztem idegesen. – Nincs mit előkészíteni. Nyíltan fogunk harcolni ellenük! És most azonnal indulunk! – adtam ki a parancsot, mire mindenki a saját fegyvereiért indult.
- Nem kéne ezt… - kezdte Aro, de gyilkos pillantásom elhallgattatta. – Rendben. Akkor indulás.
- Na, végre. – mondtam és a többiekre néztem. – Menjetek a fegyvereitekért! Felix!
- Igen? – kérdezte és elém lépett.
- Adj nekik pár kést! – intettem Tyna,Tyler és Bob felé. Felix bólintott és eltűnt, majd pár perc múlva három övvel tárt vissza, amikre kések voltak aggatva. Egyet-egyet adott nekik, majd ő is elment felkészülni.
Idegesen járkálva vártam, hogy mindenki megérkezzen. Kb. 10 perc múlva mindenki harcra készen állt a teremben.
- Oké. Most, hogy mindenki itt van, ismertetem a tervet. – mondtam és megálltam. – Nincs terv! A szervezkedések miatt többen meghaltak közülünk! Nyílt csatában fogjuk eltiporni őket! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
- Lehet, hogy sokan meghalunk! De ezt a vámpírságért tesszük! Minden, a csatában elesett vámpírnak tisztelet szobrot állítunk ebben a teremben. – mondtam körbemutatva. – Nem hagyjuk, hogy megszégyenítsenek minket, igaz?
- Igen! – hallottam mindenfelől.
- Akkor indulás! – mondtam és a csapatot a kijárat felé vezettem.

2 óra múlva

A magánrepülőnk Denali-ban landolt. Az ajtó kinyílt és mind leszálltunk. Végignéztem a csapatunkon. Kevesen voltunk. Alec, Dem és Jane nélkül nem voltunk teljesek. A csoport rendezetten ballagott az erdő felé, majd mikor elértük, rohanni kezdtünk. Meg sem álltunk a házig. Az épület előtt egy kisebb tömeg állt. Lehettek úgy 20-an. Eleazar állt elől.
- Sejtettük, hogy eljöttök. – mondta és előrébb lépett. – Ma dől el minden. Élet és halál.
- Mi élünk, ti haltok! Mi sem egyszerűbb. – mondtam neki.
- Fő az optimizmus, Bella. – mondta mosolyogva. Szemét végigfutatta rajtunk, majd megállt Kate-en. – Ellenünk fogsz harcolni?
- Igen. Sajnálom, de úgy gondolom, nincs igazatok. – mondtam lehajtott fejjel.
- Rendben! Akkor te is meghalsz! – morogta Eleazar és támadóállásba állt. A többi lázadó követte a példáját. Torkomból mély, ijesztő morgás tört fel. A szememet elborította a vörös köd és csak egy dolgot szerettem volna. Gyilkolni. A volturik is támadóállásba vágták magukat. Legörnyedtem, és megindultam a lázadók felé. Hallottam, hogy a többiek követnek, és láttam, hogy az ellenségeink is megindulnak. Tehetségemmel 3-at kapásból felgyújtottam, majd egynek nekirontottam. Erősnek bizonyult. Tűz lángolt a szemében, ahogy nekem is. Egy gyors mozdulattal mögé kerültem, és készültem letépni a fejét, de eltűnt. Megfordultam és szemben találtam magam vele. Szóval egy teleportáló. Lefagyasztottam a lábát, amivel nem értem semmit, csak időt nyertem. Amíg fagyott lábát nézte és darabokra szaggattam. Körbenéztem és láttam, hogy minden lángokban áll. Kerestem a barátaimat, de nem láttam őket. Senkit nem láttam. Az egyik füstfelhő mögül előlépett Eleazar. A kezében apa feje volt. Gonoszan mosolygott rám.
- Nem! – kiáltottam és nekirontottam. Rávetettem magam és egy fának vágtam. A düh és fájdalom elborította az agyamat. Eleazar nevetve felállt.
- Dühös vagy Bella. Így nem tudsz harcolni. Meg foglak ölni. – mondta vigyorogva.
- Nem. Nem fogsz! – mondtam és elindultam felé. Ő is megindult, aztán megállt. Nem értettem miért. Én tovább közeledtem felém majd megálltam tőle 2 méterre.
- Mi van? – kérdeztem, majd én is abba az irányba néztem, amerre ő. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit. Hirtelen egy szorítást éreztem a karomon. Eleazar elrántott a helyemről és maga elé húzott. Mindkét kezével leszorított. Túl erősen. Nem tudtam szabadulni. Hirtelen erős fájdalmat éreztem a hasamban. Lenéztem és megláttam egy kést. Nem tudtam, honnan érkezett. Hisz Eleazar mindkét kezével fogott. Felnéztem és megláttam a halálsápadt Edward-ot. Eleazar elengedett, én pedig összeestem.
- Nem! – hallottam Edward üvöltését.
- Te ölted meg őt! Ne rám légy mérges. – mondta Eleazar, de már nem igazán figyeltem. A szemem lassan lecsukódott. Az eszméletem elvesztése előtt még éreztem, ahogy testem lángra kap, és mindennek vége szakad. Elnyelt a sötétség. A Halál.
Vége


Minden jó, ha a vége jó. De mi van, ha a vége is rossz?

2010. augusztus 8., vasárnap

Új blog!

Sziasztok! Egy új fanfic-et kezdtem el írni barátnőmmel, Katherine-nel. Ez nem Alkonyatos, hanem The Vampire Diaries-es, remélem tetszeni fog annak, aki olvassa.
www.tvdfanficbykatandmel.blogspot.com

2010. augusztus 7., szombat

25.fejezet

25. fejezet – Régi ismerős

- Bella! – hallottam meg egy ismerős hangot kintről, de túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy válaszolni tudjak. – Bella!
- Bob. – suttogtam, mikor belépett az ajtón.
- Bella. Mi történt? – térdelt le mellém. Én csak az előttem lévő hamukupacot néztem, ami egykoron a barátnőm volt. Nagy levegőt vettem.
- A barátnőm… - suttogtam, még mindig mereven a kupacot nézve.
- Ő? – kérdezte a hamura mutatva. Lassan bólintottam. – Részvétem.
- Köszönöm. – suttogtam.
- A lázadás? – kérdezte.
- Igen. Bosszút álltunk két testvérünk haláláért. Miután végeztünk velük, elmentem vadászni, és Jane-t egyedül hagytam. – buggyantak elő megint a könnyeim.
- Hé, hé. Semmi baj! – húzott magához, és hagyta, hogy a vállán zokogjak.
- Sajnálom, de nekem most haza kell mennem. – álltam fel, de aztán megtorpantam. Nem hagyhatom itt Jane-t. Tisztességes temetést érdemel. – Egy pillanat. – rohantam fel az emeletre, hogy keressek valamit, amibe belerakhatom Jane-t. Már ami megmaradt belőle. Az egyik szobában találtam is egy kis, fadobozt. Lefutottam, és szépen beletettem a hamut.
- Veled megyünk! – hallottam meg egy női hangot a hátam mögött. Megfordulva, egy hosszú, barna hajú vámpírt láttam.
- Tessék? – kérdeztem éretlenül.
- Már elegünk van a lázadók folytonos mészárlásából. – lépett be egy magas, szintén barna hajú férfi. – Egy kicsit eltúlozzák.
- Ezzel tisztában vagyok. De ettől mért kéne nektek velem jönni? – kérdeztem.
- Mert harcolni akarunk a jó oldalon. – mondta Bob.
- Tyler vagyok, ő a társam, Tina. – mondta a férfi, miközben a lányra mutatott.
- Bella. – mondtam.
- Igen, tudjuk. – mosolygott a lány, miközben odajött hozzám, és megölelt. Kérdőn néztem Bob-ra, mire ő csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Sajnálom a barátnődet. – mondta. – Hallottam Jane Volturi-ról.
- Mit? – húzódtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Azt, hogy egy szadista. – mondta mosolyogva, de aztán abba is hagyta.
- Igen, az. Volt. – mondtam egy kis mosollyal.
- Akkor? Indulunk? – kérdezte Bob.
- Igen. Persze. – mondtam, felkaptam a dobozt, és kimentem a házból. A többiek követtek.
- Itt van nem messze a kocsink. – mondta Tyler. – Mindjárt hozom. – azzal eltűnt.
- Hé, minden rendben? – lépett mellém Bob.
- A körülményekhez képest, igen. – válaszoltam halkan. Úgy éreztem, még a hangos beszédhez sincs erőm. Minden, ami eddig volt, kiszállt belőlem. A szeretet, az együttérzés, az öröm. Csak egy dolog maradt: fájdalom. Elég sok. Úgy éreztem, belülről fog szétszakítani, ahogy a családom is szétszakadt. Úgy tűnik, örök fájdalomra vagyok ítélve. Még Mel-t és Edward-ot is elvesztettem. De nekik így a legjobb. Távol a veszélytől, vagyis tőlem.
- Bella. – rázta meg a vállam Bob. – Itt van Tyler.
- Oh. – mondtam. Egy kicsit későn vettem észre, hogy egy fekete Mercedes áll előttem. Motorja halkan dorombolt. Tina már az anyósülésen ült. Bob kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig behuppantam. Bob megkerülte a kocsit, hogy beüljön a másik oldalon. Miután az ajtó becsukódott, Tyler rálépett a gázra. Fejemet az ablaknak döntöttem, és lecsuktam a szemem. Nem gondoltam semmire. Csak egy kicsit ki kellett kapcsolnom magam, hogy megnyugodjak. Nem tartott sokáig ez a nyugalom, mert pár perc múlva eszembe jutott az égő ház. Benne Jane-nel. Az a másodperc, mikor felém nyújtotta a kést. Az az óra, amikor magára hagytam, ahelyett, hogy ott lettem volna mellette a bajban.
- Téged is megöltek volna. – mondta Bob. Kinyitottam a szemem, és értetlenül néztem rá. – Tudod, aura.
- Ja. Tényleg. – mondtam, és visszatértem eddigi foglalatosságomhoz. Behunytam a szemem, az ablaknak döntöttem a fejem, és hagytam, hogy a bűntudat belülről szétrágjon. Vajon hányan voltak? Hány vámpír kellett ahhoz, hogy megöljék Jane-t. Milyen trükkel vehették el a fegyvereinket? Úristen! A fegyverek! Náluk van!
- Nem! – kiáltottam fel, miközben felkaptam a fejem.
- Mi az? – kérdezte Bob ijedten.
- A fegyverek! Náluk vannak! – mondtam halálra rémülten.
- Milyen fegyverek? – kérdezte Tyler, hátra sem nézve.
- A késeink. Ami áthatol a bőrünkön. – avattam be őket.
- Létezik olyan? – kérdezte meghökkenve Bob. Nagyon sóhajtottam.
- Igen. Most már bánom, hogy létezik. A kutatóink fejlesztették ki…
- Vannak nektek olyanok? – kérdezte Tyler.
- Igen. Már több évszázada dolgoznak rajta, és pár hónappal ezelőtt megcsinálták. Mindenki megtanulta használni. Csináltak kardokat, késeket…
- És hogy képes megölni egy vámpírt? – szakított félbe megint Tyler.
- Az anyag feloldódik a testünkben, és beindítja magát a halált. Lángra kap a test, és nem lehet megállítani. – magyaráztam.
- Értem. – hál’isten.
- A francba! – morogtam. – Ez is az én hibám.
- Dehogy! – mondtam Tina. – Nem tudtál volna segíteni neki, és a fegyvereket is elvitték volna. Bob-nak igaza van.
- Értem, csak tudod, nehéz. – vallottam be.
- Tudom, Bella. De ne aggódj! Minden rendben lesz. – mosolygott rám bíztatóan. Halványan visszamosolyogtam rá.
- Remélem. – mondtam, majd ismét a gondolataimba merültem.

2010. augusztus 2., hétfő

Díj

Az én legkedvesebb kommentelő(i)m díj

Akiknek tovább adom, és imádom őket:
Natalie:http://darkprincess-natalie.blogspot.com
dzsudy:http://fanfic-dzsudy.blogspot.com
Esztili:http://boldogsagoroke.blogspot.com/
és még vannak, akiknek nem tudom, hogy van-e blogjuk, de köszönöm nekik, és ha van, rakják ki.
BECKY
Dóra

IMÁDLAK TITEKET!!!