25.fejezet

25. fejezet – Régi ismerős

- Bella! – hallottam meg egy ismerős hangot kintről, de túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy válaszolni tudjak. – Bella!
- Bob. – suttogtam, mikor belépett az ajtón.
- Bella. Mi történt? – térdelt le mellém. Én csak az előttem lévő hamukupacot néztem, ami egykoron a barátnőm volt. Nagy levegőt vettem.
- A barátnőm… - suttogtam, még mindig mereven a kupacot nézve.
- Ő? – kérdezte a hamura mutatva. Lassan bólintottam. – Részvétem.
- Köszönöm. – suttogtam.
- A lázadás? – kérdezte.
- Igen. Bosszút álltunk két testvérünk haláláért. Miután végeztünk velük, elmentem vadászni, és Jane-t egyedül hagytam. – buggyantak elő megint a könnyeim.
- Hé, hé. Semmi baj! – húzott magához, és hagyta, hogy a vállán zokogjak.
- Sajnálom, de nekem most haza kell mennem. – álltam fel, de aztán megtorpantam. Nem hagyhatom itt Jane-t. Tisztességes temetést érdemel. – Egy pillanat. – rohantam fel az emeletre, hogy keressek valamit, amibe belerakhatom Jane-t. Már ami megmaradt belőle. Az egyik szobában találtam is egy kis, fadobozt. Lefutottam, és szépen beletettem a hamut.
- Veled megyünk! – hallottam meg egy női hangot a hátam mögött. Megfordulva, egy hosszú, barna hajú vámpírt láttam.
- Tessék? – kérdeztem éretlenül.
- Már elegünk van a lázadók folytonos mészárlásából. – lépett be egy magas, szintén barna hajú férfi. – Egy kicsit eltúlozzák.
- Ezzel tisztában vagyok. De ettől mért kéne nektek velem jönni? – kérdeztem.
- Mert harcolni akarunk a jó oldalon. – mondta Bob.
- Tyler vagyok, ő a társam, Tina. – mondta a férfi, miközben a lányra mutatott.
- Bella. – mondtam.
- Igen, tudjuk. – mosolygott a lány, miközben odajött hozzám, és megölelt. Kérdőn néztem Bob-ra, mire ő csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Sajnálom a barátnődet. – mondta. – Hallottam Jane Volturi-ról.
- Mit? – húzódtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Azt, hogy egy szadista. – mondta mosolyogva, de aztán abba is hagyta.
- Igen, az. Volt. – mondtam egy kis mosollyal.
- Akkor? Indulunk? – kérdezte Bob.
- Igen. Persze. – mondtam, felkaptam a dobozt, és kimentem a házból. A többiek követtek.
- Itt van nem messze a kocsink. – mondta Tyler. – Mindjárt hozom. – azzal eltűnt.
- Hé, minden rendben? – lépett mellém Bob.
- A körülményekhez képest, igen. – válaszoltam halkan. Úgy éreztem, még a hangos beszédhez sincs erőm. Minden, ami eddig volt, kiszállt belőlem. A szeretet, az együttérzés, az öröm. Csak egy dolog maradt: fájdalom. Elég sok. Úgy éreztem, belülről fog szétszakítani, ahogy a családom is szétszakadt. Úgy tűnik, örök fájdalomra vagyok ítélve. Még Mel-t és Edward-ot is elvesztettem. De nekik így a legjobb. Távol a veszélytől, vagyis tőlem.
- Bella. – rázta meg a vállam Bob. – Itt van Tyler.
- Oh. – mondtam. Egy kicsit későn vettem észre, hogy egy fekete Mercedes áll előttem. Motorja halkan dorombolt. Tina már az anyósülésen ült. Bob kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig behuppantam. Bob megkerülte a kocsit, hogy beüljön a másik oldalon. Miután az ajtó becsukódott, Tyler rálépett a gázra. Fejemet az ablaknak döntöttem, és lecsuktam a szemem. Nem gondoltam semmire. Csak egy kicsit ki kellett kapcsolnom magam, hogy megnyugodjak. Nem tartott sokáig ez a nyugalom, mert pár perc múlva eszembe jutott az égő ház. Benne Jane-nel. Az a másodperc, mikor felém nyújtotta a kést. Az az óra, amikor magára hagytam, ahelyett, hogy ott lettem volna mellette a bajban.
- Téged is megöltek volna. – mondta Bob. Kinyitottam a szemem, és értetlenül néztem rá. – Tudod, aura.
- Ja. Tényleg. – mondtam, és visszatértem eddigi foglalatosságomhoz. Behunytam a szemem, az ablaknak döntöttem a fejem, és hagytam, hogy a bűntudat belülről szétrágjon. Vajon hányan voltak? Hány vámpír kellett ahhoz, hogy megöljék Jane-t. Milyen trükkel vehették el a fegyvereinket? Úristen! A fegyverek! Náluk van!
- Nem! – kiáltottam fel, miközben felkaptam a fejem.
- Mi az? – kérdezte Bob ijedten.
- A fegyverek! Náluk vannak! – mondtam halálra rémülten.
- Milyen fegyverek? – kérdezte Tyler, hátra sem nézve.
- A késeink. Ami áthatol a bőrünkön. – avattam be őket.
- Létezik olyan? – kérdezte meghökkenve Bob. Nagyon sóhajtottam.
- Igen. Most már bánom, hogy létezik. A kutatóink fejlesztették ki…
- Vannak nektek olyanok? – kérdezte Tyler.
- Igen. Már több évszázada dolgoznak rajta, és pár hónappal ezelőtt megcsinálták. Mindenki megtanulta használni. Csináltak kardokat, késeket…
- És hogy képes megölni egy vámpírt? – szakított félbe megint Tyler.
- Az anyag feloldódik a testünkben, és beindítja magát a halált. Lángra kap a test, és nem lehet megállítani. – magyaráztam.
- Értem. – hál’isten.
- A francba! – morogtam. – Ez is az én hibám.
- Dehogy! – mondtam Tina. – Nem tudtál volna segíteni neki, és a fegyvereket is elvitték volna. Bob-nak igaza van.
- Értem, csak tudod, nehéz. – vallottam be.
- Tudom, Bella. De ne aggódj! Minden rendben lesz. – mosolygott rám bíztatóan. Halványan visszamosolyogtam rá.
- Remélem. – mondtam, majd ismét a gondolataimba merültem.