Ne haragudjatok, de eltiltottak a géptől:S Ez az utolsó napom. Remélem nem haragszotok. Nem tudom, mikor lesz friss. Mégegyszer bocsi.

2.díj

Köszönöm Natalie.
http://darkprincess-natalie.blogspot.com/

Akiknek továbbadom:
1.AliceCarror:http://boldogveg.blogspot.com/
2.Nickyy:http://baratvagyellenseg.blogspot.com/
3.Lina:http://fortuna-lina.blogspot.com/
4.Puszmó:http://verkotelez.blogspot.com/

Hülye állat!!

Nem tudom, ki ismeri, de van a blogspoton egy lány, aki az írásával megszégyeníti az alkonyatot. Egyszerűen szánalmas, amit és ahogyan ír. Azt javaslom, próbáljuk meg közös erővel kitiltani a blogspot-ról. Aki egyet ért velem, másolja be és rakja ki ezt az üzenetet a saját blogjára is, hogy minél többen tudomást szerezzenek róla.
Aki még nem olvasta, annak itt a link, győződjön meg róla, hogy ilyen embereknek nincs helye köztünk : http://szupcsitvajlajt.blogspot.com/

Reklámarc leszek!

Úristen! Képzeljétek! Spirit Bliss reklámarc pályázatot hirdetett, és megkaptam azt a szerepet amire jelentkeztem. Most nagyon boldog vagyok! 2 másik lánnyal közös a szerep, de én akkor is ujjongok. Hamarosan frisselek.
Pusz

24.fejezet

Meg is jöttem. NE nagyon öljetek meg a fejiért jó??? Főleg akkor ne, ha szeretnétek újabbakat*ördögi mosoly* De nincs függővég! Ezért köszönet jár! NEKEM! Jó olvasást!
Pusz

24.fejezet – Újabb csapás

- Kate!
- Az ki van zárva! Nem segít nekünk megölni a saját testvéreit. – rázta meg a fejét Jane.
- Nem kell tudnia róla… - javasoltam, és a terv összeállt a fejemben.
- Mi? Azt mondod, nem kell tudnia róla, hogy segít megölni a testvéreit?
- Pontosan! Csak figyelj! – húztam elő a mobilom, és pötyögtem be Alice számát. Az első csörgésre felvette.
- Sikerülni fog! Kate nem tud még arról, mire készültök. Úgy tudja, tárgyalásra mentetek.
- Nagyszerű. Oda adnád neki a kagylót? – kértem.
- Persze! Itt is van. – hallottam Alice keze és a telefon súrlódását, majd a mobil Kate-hez került.
- Szia, Bella! Hogy megy a megbeszélés? – kérdezte izgatottan.
- Nem haladtunk túl sokat. A testvéreid belemennének egy egyezségbe, de a többiek folyton félbeszakítanak minket, mikor már ott vagyunk, hogy megegyezzünk. Lehetetlenség velük tárgyalni. – adtam elő hisztérikus hangon.
- Mit tudnátok csinálni? – kérdezte szomorúan.
- Hát, talán, ha csak Irina-val és Tanya-val tudnánk beszélni… Az nagyon jó lenne. Akkor nem tudnának a többiek folyton belekotyogni.
- Akkor miért nem beszéltek velük külön? – kérdezte kissé gyanakvóan.
- A többi nem hagyja őket velünk egyedül. Azt hiszem félnek tőlünk… - kuncogtam.
- Az lehet. Figyelj, beszélek velük! - ez az!
- Megtennéd? Köszönöm! – hálálkodtam.
- Igazán nincs mit!
- Kérlek, mondd azt nekik, hogy szeretnénk velük beszélni erről az egész lázadásról, és hogy megbízhatnak bennünk. De azt is mondd meg, hogy a többiek nem tudhatnak erről, és hogy csak ők ketten jöjjenek!
- Még Carmen és Eleazar sem? – kérdezte.
- Ők sem. Eleazar ellenünk van, és Carmen mellette áll. – mondtam szomorúan.
- Oké. Átadom. Most hívjam őket? – kérdezte.
- Igen! Mondd nekik, hogy a házuktól nyugatra menjenek úgy 10 km-t.
- Oké.
- De Kate… Pontosan azt mondd nekik, amit mondtam! – kértem. Nem kéne ide egy lebukás.
- Miért? – kérdezte megint gyanakvóan.
- Nem szeretném, hogy bármi félreértés legyen. Nem tenne jót az eddig kialakult kapcsolatnak, és ha nem sikerül megegyeznünk, akkor még többen fognak meghalni. Mi is veszélyben vagyunk most! Ha valami veszélyt éreznek velünk kapcsolatban, akár ránk támadhatnak és meghalhatunk…
- Rendben! Ne aggódj! Szó szerint azt fogom mondani! – ígérte.
- Köszönöm, Kate! Nagyon hiányoznál! – kezdtem el hüppögni.
- Shh! Bella, semmi baj! Minden rendben lesz! Akkor azt mondjam, hogy azonnal induljanak? – kérdezte.
- Igen! Kérlek. – mondtam még mindig hüppögve.
- Oké. Máris hívom őket. Szia.
- Szia. – tettem le a kagylót, miközben önelégült mosoly ült ki az arcomra.
- Hűűűű… - mondta Jane. – Jól beadtad neki.
- Igen. Induljunk! Nem lenne jó, ha előbb odaérnének.
- Igaz! Menjünk! – azzal futásnak eredtünk. – Akkor kínozhatom őket?
- Persze. De előbb el kell hallgattatni őket…
- Befagyasztod a szájukat? – nézett rám elismerően.
- Be én! – húztam ki magam büszkén. – És a lábukat.
- Vicces lesz! – kuncogott.
- Az! De talán menjünk fel a fára, és úgy menjünk tovább.
- Oké. – mindketten felmásztunk a mellettünk lévő fára, és ott folytattuk utunkat.
- Érzem a szagukat! – suttogtam.
- Igen, már nincsenek messze! – és akkor megláttuk őket. Csak ketten voltak, és karba tett kézzel álltak. Képességemet bevetve, először a szájukat fagyaszottam be. Mindketten az említett testrészhez kapták a kezüket. Egymásra néztek, és leesett nekik, mi folyik itt. Futásnak eredtek, de már késő volt. Egy pillanat alatt lefagyasztottam a lábukat, aminek következtében hasra estek. Próbáltak felállni, nem sok sikerrel. Jane-re néztem, aki bólintott. Egyszerre ugrottunk le a fáról. A halk puffanás felkeltette a figyelmüket. Mindketten sikítottak, de csak iszonyú halkan sikerült nekik. Szinte mi is alig hallottuk.
- Na, most mit szóltok? – kezdett bele Jane a kis játékába. – Komolyan azt hittétek, tárgyalni jövünk? Azok után, amit tettetek? – kérdezte, s bevetette a képességét. Számunkra hangtalanul vonaglott meg a földön Irina, majd Tanya is. Mikor Jane egy pillanatra abbahagyta a kínzásukat, Tanya a szemembe nézett. Sok mindent láttam benne: félelem, gyűlölet, féltékenység… és még valamit. Csalódottság?
- Kate nem tudott róla. – szólaltam meg először. Nem halhattak meg úgy, hogy azt hiszik, a testvérük elárulta őket. – Azt hitte, már folynak a tárgyalások. Csak egy tudatlan eszköz volt.
- Igaz. De nélküle nem sikerült volna! – mosolygott Jane gonoszul, majd ismét kínzásba kezdett. Már vagy 15 perce szadizta őket, mikor úgy gondoltam: Elég volt!
- Jane. Mennünk kéne! – mondtam, mire csak bólintott.
- Csináld te! Én már kiszórakoztam magam! – mosolya előhozta belőlem a szadistát. Tehetségemmel felgyújtottam Irina lábát. Vele kezdek, hogy Tanya többet szenvedjen. A tüzet úgy irányítottam, hogy szép, lassan égjen el a teste. Lassan haladva érték el a lángok a térdét, majd a hasa alját. Azokon a helyeken, ahol elhaladt a tűz, fekete, szén-szerű anyag maradt. Egy ember már rég elvesztette volna az eszméletét, de ez egy vámpírnál lehetetlen. Irina sikolyai halkan törtek át a szájára tapadt jégen, amit lassan elért a tűz. Amikor elérte a nyakát, próbálta feljebb tolni, kevés sikerrel. Végül az egész testét lángba borítottam. Most Tanya következik, aki sokkolva nézte végig nővére halálát. Ugyanazt végigjátszottam vele, amit Irinával, csak sokkal lassabban. Tanya vonaglott a tűz égető kínjaitól. Ő nem úszta meg olyan könnyen, mint Irina. Mikor elértem a fejét, akkor sem adtam meg neki a végítéletet. Hagytam, hogy a tűz szépen, lassan hamuvá égesse. A lángok, elérve a száját, leolvasztották róla a jeget, ezzel meghagyva neki a lehetőséget a hang kiadására. Tanya csak egy szót bírt kinyögni:
- Gyűlöllek! – és akkor vége volt. Tanya halott. Még hagytam addig égni a testét, míg már csak por és hamu maradt belőle.
- Menjünk! – mondtam Jane-nek, aki bólintott. Egyenesen visszafutottunk a házhoz.
- Jane? – néztem rá.
- Igen?
- Én elmennék vadászni. Jössz? – kérdeztem.
- Nem. Inkább itt maradok. – ült le a kanapéra.
- Talán biztonságosabb lenne, ha…
- Ugyan, Bella! Nem lesz semmi baj! – mondta, és bekapcsolta a TV-t.
- Biztos?
- Persze. Menj csak!
- Oké. Egy óra és itt vagyok. – léptem ki az ajtón, majd futásnak eredtem. Automatikusan a város felé vettem az irányt, aztán rá jöttem, hogy jelen pillanatban csak állatokra vadászhatok. Hülye lázadók. Még ezt is megvonják tőlem. Az erdőben futva megéreztem egy kisebb csapat szarvas illatát. Feléjük vettem az irányt, és sorban kiittam a vérüket. BORZALMAS! Nem tudom, Cullenék, hogy bírják. Az embervér sokkal, de sokkal finomabb. 50 perc alatt végeztem a vadászattal. Azonnal visszaindultam, nehogy valami baj történjen. A házhoz közeledve megláttam a füstfelhőket. NEM! Ez nem történhet meg! Biztos Jane ölt meg valakit. Gyorsabb tempóra váltottam, és mikor elértem a házat, a halott szívem összeszorult. A visszatartott könnyektől égett a torkom. Ez nem lehet! Miért? A ház teljes egészében égett. Tehetségemmel eloltottam a tűzet.
- JANE! – rohantam be üvöltve. – Jane!
- Bella! – hallottam meg egy halk, nyöszörgő hangot. Odakaptam a fejem. Jane a földön feküdt, félig már megégve.
- Jane. – rohantam oda hozzá. – Ne aggódj. Minden rendben lesz… - annyira még nem égett el. Még meg lehet gyógyítani.
- Nem lesz… - mondta halkan. Kezem a háta alá raktam, és úgy támasztottam ülő helyzetbe.
- De. Haza viszlek! Carlisle segít! – ígértem neki.
- Nem tud. – nyúlt erőtlenül a háthoz, hogy elővegye a saját kését.
- Nem! – suttogtam.
- Elvitték az enyéimet és a tied is. – nyögte.
- NEM! – üvöltöttem. A hátán ejtett sebből elkezdett szivárogni a gyilkos folyadék. – NEM!
- Bella… ígérj meg nekem valamit! – ragadta meg a karom.
- Bármit!
- Öld meg Eleazart! – és vége volt. Jane feje hátracsuklott, majd egész teste lángba borult.
- Nem! – vetettem be a tehetségem, hátha sikerül eloltanom a tűzet, de nem sikerült. Ezen a tűzön nem fogott a képességem. – JANE! – ráztam meg, hátha segít valamit, közben folyamatosan próbáltam csillapítani a lángokat. Sikertelenül. – NEM!!!

Ajándék!

Na, gyerekek! Mostantól minden kerek olvasónál kaptok egy meglepit. Plusz ha rekord mennyiségű komi gyűlik össze. Eddig 6 volt a max. Szóval ha lesz 7 komi, akkor jön a meglepi. U.i: Egy embernél 2 komi számít, több nem, mert úgy azonnal meglenne a hét. Szóval laglább 4 embernek kell írnia. Pusz:)(L)

Melanie születése

A kastélyban sétálgattam, mikor erős fájdalom nyilallt a hasamba. A fájdalom pontjára kaptam a kezem, hogy enyhítsem, megjegyzem nem sok sikerrel.
- Bella! – ért mellém Demetri. – Mi történt?
- Nem tudom! – nyögtem, miközben legörnyedtem.
- Heidi! Valaki! – kiáltotta, mire majdnem az egész testőrség megérkezett. Éreztem, ahogy egy hűsítő folyadék csorog végig a lábamon, le a földre.
- Mi történt? – lépett elő Aro.
- Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz. – néztem, a rémülettől kitágult szemekbe.
- Hívjatok mentőt! Dem, hozd! – adta ki az utasítást. Demetri felkapott, hogy le tudjon vinni a kapuhoz, ahova valószínűleg a mentőt várták. Épp, hogy elindultunk, ismét egy erős fájdalom ért. Felsikítottam. EZ sokkal, de sokkal fájdalmasabb volt, mint az előbbi.
- Semmi baj, Bella! Minden rendben lesz! – mondta Dem, de hallottam a hangján, hogy ő is meg van rémülve. Nem mindennapi látvány lehet, egy szülni készülő embernő a Volturi kastélyban. Elég mulatságosnak találtam, és el is mosolyodtam egészen addig, míg egy újabb fájás nem érkezett. Megint sikítottam.
- Itt a mentő! – érkezett meg Alec zihálva. – Átvegyem?
- Elég érdekes lenne, ha egy magadfajta nyurga gyerek cipelne egy ekkora nőt. – mosolygott Dem.
- Hé! Nem vagyok olyan nagy! – méltatlankodtam.
- Nyugi, Bella! Csak a hasad miatt mondtam! – vigyorgott.
- Igen, persze! – húztam fel az orrom. Dem gyorsan vitt tovább. Már majdnem az ajtónál voltunk, mikor meghallottam az szirénákat. Alec kinyitotta előttünk az ajtót, Dem pedig egy pillanat alatt rátett a hordágyra. A mentősök felraktak az autóra, Heidi pedig bepattant mellém.
- Hát te? – kérdeztem.
- Csak nem gondolod, hogy elengedünk egyedül?! – tette fel a költői kérdést szem forgatva.
- Köszi! – hálálkodtam. Örülök, hogy lesz mellettem valaki, akit szeretek, ha már a lányom apja nem lehet itt. Vajon mit csinál Jacob? Szomorú, mert eltűntem? Keresett? Nem voltam biztos benne. Bár teljesen mindegy. Úgysem talált volna meg. Alec-ék nagyon jó munkát végeztek. Több időm nem volt ezen rágódni, mert megint éreztem azt az elviselhetetlen fájdalmat. Hangos sikolyomtól Heidi megborzongott.
- Shhh, Bella! Semmi baj! Mindjárt ott vagyunk, és az orvosok megoldják. – ígérte kétségbeesetten. – Gondolj bele, milyen jó lesz neked. Az egyetlen vámpír, aki maga mellett tudhatja a saját gyermekét. Ha eléri a megfelelő kort, úgyis olyan lesz, mint mi. Nem lesz semmi baj. Nagyon sok vámpírnő vágyik gyermekre. Te ezt megkapod. – suttogta úgy, hogy csak én halljam.
- Mert vannak jó kapcsolataim. – mosolyogtam rá.
- Na igen, az sem árt. – mosolygott vissza.
- Gyereket szeretnél… - ez inkább állításnak hangzott, mint kérdésnek.
- Persze. De sajnos lehetetlen. Már nem rágódom ezen annyit. Azt mondják az idő minden sebet begyógyít…
- Sebet? – kérdeztem értetlenül.
- Majd elmondom.
- Miért nem most? – nagyon érdekelt, mi az a seb.
- Megérkeztünk. – abban a pillanatban megállt az autó, és nyílt az ajtó. A mentősök gyorsan leszedtek, bár a vámpírokkal eltöltött idő kicsit megváltoztatta a gyorsaságról alkotott nézeteimet. Szóval emberi szemmel nézve, gyorsan leemeltek, és vittek be az épületbe. Heidi emberi tempóban „loholt” mellettünk. Már az épületben oltunk, mikor megláttam az orvosom, ahogy felénk tart.
- Isabella! Minden rendben lesz! – ígérte. – A hatos helységbe! – utasította a mentősöket, akik tovább toltak. – Sajnálom, de önnek kint kell maradnia. – mondta a doktor Heidinek.
- Rendben. – válaszolta. Ha nem mondta volna, akkor is kint maradt volna. Vérezni fogok, ami nem lenne túl egészséges egy vámpír közelében. Egy ajtó nyílt ki előttem, ami a szülőhelységhez vezetett. A mentősök átraktak az ottani ágyra, és Dr. Dorris már érkezett is.
- Úgy tűnik, beindult a szülés. – állapította meg a nyílvánvalót.
- Tényleg? – kérdeztem kissé gúnyosan.
- Ms. Swan, tudom, hogy meg van rémülve, de kérem, figyeljen rám. Ezt vegye fel! – adott oda egy fehér hálóingszerűséget. Gyorsan levetkőztem, majd felhúztam azt a valamit. Mikor a doktor látta, hogy készen vagyok, szülőpózba állított, jobban mondva fektetett, majd a lábamra rakott valami fehér dolgot, ami eltakart előlem „mindent”. Fogalmam sincs, mire jó ez. Még azt sem láthatom, mikor világra jön az egyetlen kicsi lányom. Dr. Dorris rám kötött néhány gépet, nem tudom hogyan. Mellettem egy monitoron „hullámok” jelentek meg.
- Figyelje ezt a monitort, ha a „hullám” magasra megy, fájás érkezik.
- Oké. – nyögtem. A hullámok még elég kicsik voltak, de elég okot adtak arra, hogy megijedjek tőlük. Az ajtón két, már bemosdott orvos jelent meg. Gondolom, ők segítenek Dr. Dorris-nak.
- Kezdünk! – mondta a doktor. – Isabella, ha azt mondom, nyomja! Érti?
- Igen! – mondtam, felkészülve a legrosszabbra.
- Figyelje a monitort! – adta ki a parancsot. Tekintetemet a képernyőre kaptam, épp időben. A nagy hullám elérte a csíkot, aminek következtében egy éles fájdalmat éreztem. Összeszorított szájjal próbáltam fékezni a sikolyom.
- Nyomja! – és nyomtam, de a monitorról nem vettem le a szemem. Jaj, ne! Még egy hullám. Nagyobb, mint az előbbi. – Nyomja! – megint azt tettem, a fájdalom pedig csak nőtt. Ha ezt túlélem, nem lesz semmi gond az átváltozással. Csak egy gyenge égés lesz, mint mikor lehorzsolom a térdem. Semmi több! Megint egy fájás. És megint nyomom. A kezem az ágy rácsára szorítottam. Úgy éreztem, kell valami, amibe kapaszkodhatok.
- Engedje el a rácsot! – utasított.
- Nem! – ellenkeztem. Ezt nem veheti el tőlem. Nekem kell a rács!
- Isabella! – figyelmeztetett.
- Nem akarom! – sírtam.
- Bob! – azzal az egyik orvos odajött, és leszedte a kezem a biztonságot jelentő rácsról.
- Isabella, ha fogja azt az átkozott rácsot, sokkal jobban fog fájni. – magyarázta a doktor.
- Lehet még ennél is rosszabb? – kérdeztem sírva. Egy minden eddiginél erősebb fájdalomhullám érkezett, mintha csak azt mondta volna: Igen, lehet rosszabb. És az is lesz! Muhaha!
- Lehet. Ezért ne fogja a rácsot!
- Oké. – egyeztem bele végül.
Fél órányi fájdalom, nyomás és még több fájdalom után, előbukkant a kis feje, amit amiatt a hülye, fehér dolog miatt nem láttam. Még fél óra után, már teljesen kint volt!
- Gyönyörű kislány, Isabella! – emelte fel Dr. Dorris a lányomat. Szegénykém tiszta vér volt, ráadásul úgy üvöltött, mint egy fába szorult féreg.
- Nincs semmi baja? Nagyon sír. – aggodalmaskodtam.
- Semmi baja. Ez teljesen normális. Tessék. – helyezte a kezembe.
- Ohhh… - sírtam. – Édesem. – húztam közelebb magamhoz.
- Most elvisszük lemosdatni, aztán visszahozzuk még. – vette ki a kezemből.
- Rendben. – a segítő orvosok eltakarítottak, míg már csak én voltam és az ágy. Se vér, se semmi. Az ajtón Heidi, Dem és Alec jöttek be.
- Hello, kislány! – ölelt meg Demetri.
- Hé! Felnőtt, gyerekes anya vagyok! Nem nagyok kicsi. – emeltem fel a kezem.
- Jó hangosan üvöltöttél. Az egész kórház tőled zengett. – rázkódott meg az emlékek hatására Alec. – Szerintem az átváltozásod nem lesz ilyen fájdalmas.
- Igen, én is ezen gondolkoztam.
- Istenem! Úgy aggódtam. – ölelt meg Heidi is. – Amúgy, hol van a csöppség?
- Elvitték lemosdatni.
- Már jönnek is. – jegyezte meg Dem, és igaza volt. Dr. Dorris, karjában a lányommal lépett be a szobába.
- Itt is van. – adta oda.
- Istenem! – öleltem magamhoz. Már vagy 10 perce öleltem mikor Heidi felkiáltott.
- Nem lélegzik. Dr. Dorris! Nem lélegzik! – és csakugyan. A lányom nem vett levegőt! Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban eltűnt.
- Semmi baj! Megoldjuk! – rohant ki a doktor a lányommal.
- Ne! Jól van? Ugye nem lesz baja? – sikítottam.
- Nyugi, Bella! Nem lesz baj. Csak kap egy kis levegőt és meg van oldva. – világosított fel Dem.
- De mi lesz ha…
- Nem lesz semmi!
- Minden rendben! – lépett be a doktor.
- Minden rendben?! Semmi nincs rendben! Majdnem megfulladt a lányom! Már hogy lenne minden rendben? – kérdeztem idegesen.
- Ez néha előfordul. Semmi baja. Inkubátorba helyezték. – mondta még mindig idegesítően nyugodtan.
- Oké. – hagytam ennyiben.
- Amúgy, mi lesz a neve? – kérdezte Alec. Ezen még nem gondolkoztam. Vagyis úgy gondoltam, az lesz a neve, ami először az eszembe jut. Na próbáljuk meg! Az első név, ami eszembe jut: Melanie! Gyönyörű név. Ez lesz az!
- Melanie. – jelentettem ki.
- Szép név. – mondta elismerően Heidi.
- Pont olyan szép, mint ő.

Na? Hogy tetszik??? Remélem bejött A fulladásos sztori igaz… Asszem vagy velem, vagy az öcsémmel történt meg. Anya idegbajt kapott.xd Komikat kérek(L)

Első díjam!:D:D

Nagyon köszönöm dzsudy13!(L)

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1.megvolt:D
2.meglesz:)
3.http://fanfic-dzsudy.blogspot.com/
4.1)14 éves vagyok
2)Mónika az igazi nevem
3)Szőke a hajam
4)Imádom Adam Lambert-t(L)
5)2 testvérem van(2 fiú :S)
6)Imádok írni
7)Szeretem az olvasóimat(L)
5.Natalie:http://darkprincess-natalie.blogspot.com/
Haylie:http://hayliemyworld.blogspot.com/
Spirit Bliss:http://twilightfic.blogspot.com/
AliceCullen:http://boldogveg.blogspot.com/
Szilvi:http://alecandlucyvolturi.blogspot.com/
Nickyy:http://baratvagyellenseg.blogspot.com/
Lana&Ivi:http://volterraszulottebylanaandivi.blogspot.com/
6.megvolt:)
7.meglesz:)

Adam Lambert(L)

Aki szereti Adam Lambert-et azt arra kérem, hogy lépjen be az új csoportomba facebookon. Adam Lambert Fan Club. Aki nem szereti vagy nem akar belépni, attól azt kérném, hogy tegye ki a csoportot a blogjára. Köszönöm minden hozzám hasonló Adam rajongó nevében.
Pusz

9 rendszeres olvasóm van! Az már majdnem 10 de egy még hiányzik. Vajon ki az az 1? És mit kaptok ha megtaláljuk? Meglepit! Ha meglesz a 10 olvasó kaptok egy szuper jó meglepetést!:D Még nem tudom mi lesz az, de majd kitalálom:) Remélem hamar jön az az olvasó!
Pusz:)

23.fejezet

23.fejezet – Első lépés

- Bella, gyere már! – szólt Jane az ajtóban toporogva. Most indultunk nyomozni Jeremy után, de én egy picit elakadtam. Mi lesz, ha Alice látomása nem igazolódik be és mind elmenekülnek? Mi van akkor, ha tudják, hogy jövünk, és előre felkészülnek? – Bella!
- Jól van! Megyek! – indultam el kifelé. Bezártam az ajtót, és már rohantunk is. Alig tudtam tartani Jane-nel az iramot, olyan gyorsan futott, bár kettőnk közül mindig én voltam a gyorsabb. Úgy tűnik, nagyon be van zsongva, ha használhatom ezt a kifejezést jelen helyzetben.
- Jane, lassíts! Észrevesznek! – figyelmeztettem, mire visszavett a tempóból, egészen addig, míg már csak kocogtunk. Jane hirtelen megállt. – Minden rend…? – kérdeztem volna, de akkor én is megéreztem a szagot. Három vámpír járt erre, nem is olyan régen. Jane-nel együtt a területet kezdtük fürkészni.
- Elmentek. – állapította meg.
- Igen. Úgy tűnik. Nem kéne utánajárnunk? – kérdeztem, mert valahonnan ismerős volt az egyik illat. Biztos vagyok benne, hogy ismerem a vámpírt, de fogalmam sincs honnan.
- Az túl veszélyes! Inkább keressük meg azt a Jeremyt! – mondta dühösen. Egy pillanatig azt hittem rám mérges, de aztán rájöttem, mi az igazi oka.
- Igazad van! Induljunk! – azzal mindketten futásnak eredtünk.
- Merre laknak? – kérdezte 10 perc után.
- Fogalmam sincs! – vallottam be. Csak annyit tudtunk, hogy Denali-ban vannak.
- Hívd fel Dem… - egymásra néztünk. Ez rosszkor jött. Könnyek gyűltek a szemembe, majd lassan kicsordultak. – Ne haragudj! Én csak… nagyon hiányzik, és ő jutott először eszembe.
- Semmi baj! – szipogtam. – Bárkivel előfordulhat. Egyébként is, az én hibám volt az egész.
- Nem! Bella te nem tehetsz róla! – fogta meg a karom.
- Hát ki? – néztem mélyen a szemébe, amiben csak őszinte fájdalmat láttam.
- Mind hibásak vagyunk! Aronak is jobban végig kellett volna gondolnia. Te csak az alapot adtad a katasztrófához! – világosított fel.
- Értem. – bólintottam,
- Most jobb? – kérdezte bizakodóan.
- Nem… egyáltalán nem. – ráztam meg a fejem. Látszott rajta, hogy alig bír visszatartani egy mosolyt.
- Akkor menjünk tovább.
- Oké. Minél előbb végezni akarok ezekkel a szörnyekkel. – morogtam.
- Én is, hidd el! – azzal futásnak eredt.
- Jane, lassan! – követtem.
- Bocsi. – lassított. – Mi lesz azokkal a vámpírokkal?
- Nem tudom. Egyelőre koncentráljunk az eredeti tervre. Aztán majd jöhet a többi. – jelen esetben a két ismeretlen és egy ismerős vámpír.
- Oké. Ott! Látod? – állt meg hirtelen, és mutatott egy irányba. Arra fele nézve megláttam egy gyönyörű, fehér házat. Hatalmas volt. Épp megfelelő egy vámpír banda táborhelyének.
- Azt hiszem megtaláltuk. – suttogtam. Elég közel vagyunk egymáshoz. Nagyon kell vigyáznunk.
- Biztos vagyok benne!
- Felhívom Alice-t. – jelentettem ki, és nyúltam a telefonomért. Bepötyögtem a számot, és már emeltem is a fülemhez. Nem kellett sokat várnom. Ami azt illeti, még el sem hangzott az első hangjel, vagy mi az isten.
- Nem kell tennetek semmit. Egyedül fog vadászni menni, úgy egy óra múlva. Csak maradjatok csöndben, és ne mozduljatok el onnan. Tökéletes takarásban vagytok. – újságolta.
- Köszi, Alice. Tényleg nem tudom, mi lenne velünk nélküled. – hálálkodtam.
- Ugyan! Majd ha hazaérsz, meghálálod egy közös vásárlással! Szia! – azzal letette. Jól hallottam, hogy közös vásárlást mondott? Akkor inkább itt maradok!
- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Jane.
- Csendben várunk! – mondtam, és a ház felé néztem. Jane követte a példámat. A következő 50 percben nem szóltunk egymáshoz, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Az 59. perben kinyílt a ház ajtaja, és – valószínűleg - Jeremy lépett ki rajta.
- Vigyázz magadra! – lépett ki Tanya is. – Nem kéne elveszítenünk.
- Nyugi! Minden rendben lesz! Úgy beijedtek, hogy nem mernek a közelünkbe jönni. Ha mégis, akkor nem egy vadidegen vámpírt fognak megtámadni, aki mellesleg egyedül van. Ez jó álca! Tudják, hogy senkit nem engednek ki egyedül.
- Jó, jó! De azért vigyázz! – csukta be az ajtót Tanya. Jeremy tőlünk jobbra indult el. Vártam 2 percet, hogy elég messze érjen, majd jeleztem Jane-nek, hogy kövessen, ő csak bólintott. Átlósan elindultunk arra, amerre Jeremy útvonala lehetett, és meg is találtuk. Az erdőben jól érezhető volt az illata, nem is beszélve a hóban megmaradt lábnyomokról. A mienket el kell majd tűntetni valahogy. A lábnyomról felnéztem Jane-re, aki gondolkodó arcot vágott. Nyílván ő is azon elmélkedett, amin én.
- Menj fel a fára! Mindjárt jövök! – utasítottam, és visszafutottam azon az útvonalon, ahogy jöttünk. Pár másodperc alatt végigszántottam, egyenletesen söpörve a havat, láthatatlanná téve a lábnyomokat. Felkapaszkodtam a mellettem lévő fára, és Jane felé vettem az irányt. Sorra ugrottam a fákon, míg megtaláltam Jane illatát. A szag alapján már tovább ment. Csendben követtem, míg meg nem láttam egy fán ülve. Gyorsan és hangtalanul mellé ugrottam. Tekintetét egy pontra szegezte. Odapillantva láttam, hogy Jeremy-t nézi. A fiú szeme csukva volt, fogalmam sincs miért. Talán koncentrál valamire. Lényegtelen! Most vagy soha! Jane-re pillantottam, aki bólintott. Egyszerre vetettük rá magunkat, és egy másodperc töredéke alatt széttéptük. Szegény fiúnak még meglepődni sem volt ideje. Előkaptam a zsebemből egy öngyújtót, és rádobtam a testrészekre. A tűz azonnal fellobbant, és égette hamuvá Jeremy testét. Nem kellett sokat várnunk. Pár perc elteltével már csak hamu volt ott. Gyorsan széthintettem a havas tájon, és már rohantam is haza, Jane-nel a nyomomban.
- Várj! – álltam meg hirtelen.
- Mi az? – kérdezte.
- Ha nem fog hazamenni, tudni fogják, hogy meghal. Ha tudják, hogy meghalt, tudni fogják, hogy itt vagyunk. Ha tudják, hogy itt vagyunk, jobban fognak vigyázni. – fejtettem ki az elméletem.
- Oké. Akkor mit csináljunk? – nézett rám.
- Azelőtt kel végeznünk Tanya-val és Irinával, mielőtt tudomást szereznek Jeremy haláláról.
- Hogyan? Nem tudunk a közelükbe jutni, anélkül, hogy a többiek ne tudnának róla. – vált hisztérikussá a hangja.
- De. Van egy lehetőségünk.
- Mi? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

Ennyi gyerekek! Függővég:D:D*ördögi vigyor* Tudom, hogy nem volt mostanában friss és megérdemeltetek volna egy hosszabb fejezetet függővég nélkül, de hát gonosz vagyok! Ez ellen nem tudok mit tenni. De ne féljetek. Holnap valószínűleg jön a következő!
Szeretlek titeket(L) Pusz

Kövess Twitteren!

Alice barátnőm segítségével sikerült létrehoznom egy twittert, akinek van az kövessen!
www.twitter.com/melanievolturi a bloggal kapcsolatos infokat oda írom, nem pedig ide, szóval akit érdekel az mindenképp kövessen!
Pusz(L)

ECLIPSE

Szerdán voltam moziban és néztem meg az Eclise-t. FANTASZTIKUS! Az évszázad filmje... de most nem ez a lényeg. Ami még ennél is fontosabb az az, hogy LETÖLTÖTTEM! Akinek kell az írjon és majd elküldöm valahogy.:D:D
Pusz