Legyen második rész?

2010. május 26., szerda

17.fejezet

Tessék egy hosszú fejezet:)


17.fejezet – Hazatérés

A repülőtéren nézegettem a járatokat. Csak egy vitt Rómába, de azon is át kellett szállni. Ez épp kapóra jött, mivel ennem is kellett valahol, és nem La Push közelében akartam. Megvettem a jegyemet, és felszálltam. A mellettem lévő hely üres volt, de indulás előtt pár perccel leült oda valaki. Nem igazán érdekelt, nem kockáztathattam, hogy itt veszítem el az önuralmam.
- Hello! – szólalt meg az idegen, akinek ember létére bársonyosan sima és tökéletes hangja volt. A felismerés élesen hasított az elmémbe. Az idegenre kapva a fejem megbizonyosodhattam róla, hogy az illető vámpír.
- Én is az vagyok, ami te. Jól látod. – mosolygott rám. – Bob vagyok. – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Bella!
- Bella ki? – kérdezte egy kissé ijedtem.
- Úgyis tudod. – mosolyogtam.
- Volturi? – suttogta.
- Én megmondtam. - Bob nyelt egyet. – Nem kell félned tőlem.
- Ez megnyugtató azután, amiket hallottam rólad. – mondta feszülten.
- Miért? Miket hallottál? – kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, miket pusmognak rólam a vámpírvilágban.
- Igazából semmi érdekeset. – vonta meg a vállát. – Csak azt tudom, hogy mindenki fél tőled.
- És mi okból? – Edward pontosan ezt mondta nekem, mielőtt eljöttem. Hogy mindenki fél tőlem.
- Azt nem tudom. Az okok egy idő után eltűntek és már csak a félelemről beszélnek. – mondta még mindig feszülten.
- Te félsz tőlem? – kérdeztem.
- Egy kicsit. – vallotta be. Nem tudtam megállni, hogy nem mosolyodjak el.
- Szerintem ez nem vicces. – morogta.
- Szerintem az. Ami azt illeti, szerintem egyáltalán nem vagyok veszélyes. – gondolkodtam hangosan. – Kivéve, ha újat húznak velem.
- És ez pontosan mit is jelent? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát, nemrég volt ez a felkelés, biztos hallottál róla. – miután Bob bólintott folytattam. – A lázadók elrabolták a lányomat, nekem pedig muszáj volt tennem valamit. – ráztam meg a fejem, hogy elkergessem a rossz emlékeket.
- Bármit megtennél a lányodért. – mondta.
- Ez nyilvánvaló.
- Tudod, furcsa vagy. – jegyezte meg.
- Miért is? – húztam fel a szemöldököm. Az előbb még veszélyesnek tartott, most meg fura vagyok. Tényleg kezdett az agyamra menni.
- Ne haragudj! Nem akarlak idegesíteni, ez csak jön. – mégis honnan tudta, hogy idegesít? Ennyire látszana rajtam?
- Mi jön?
- Tudod, én látom az élőlények auráját.
- Az auráját? – pattant fel a szemöldököm ismét. – Szóval látod, hogy ki mit érez?
- Valami olyasmi. – mosolyodott el.
- Hű! Az durva.
- Az. És az a legjobb benne, hogy nem tud ellenem fordulni. Nincs káros hatása rám nézve. Igazából senkire sem. Azt hiszem, nem tudnám kontrollálni magam, ha olyan tehetséges lennék, mint te.
- Én sem tudom mindig. Néha úgy lép működésbe a tehetségem, hogy nem tudom megállítani. – jutott eszembe a „kard incidens”.
- Megértem. Hatalmas önuralom kell egy pajzs megtartásához. És ott van még a másik tehetséged. Külön-külön is nehéz kontrollálni őket, nemhogy együtt. – mondta elismerően.
- Hát igen. – sóhajtottam. – Néha azt kívánom, bár ne lennék tehetséges, és ember lehetnék.
- Miért? Halhatatlan vagy. Aro lánya. Hatalmad van. Miért akarnál ember lenni?
- Néha már túl sok nekem ez az egész. Én csak…. csak szeretnék néha normális ember, vagy akár vámpír lenni. Jó lenne úgy beszélgetni egy vámpírral, hogy nem hozom rá a frászt, amint bemutatkozom.
- Megértelek. Én is megijedtem először, de kellemesen csalódtam. Te nem vagy gonosz. Nagyon kedves vagy. – mondta és rám mosolygott.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza halványan.
- Csak az igazat mondom. – vont vállat, de láttam rajta, hogy örül valaminek. – Volterrába mész?
- Igen. Te?
- Én haza. Franciaországban élek a családommal. – mondta.
- Hányan vagytok? – kérdeztem kíváncsian.
- Hárman. A fogadott testvéremmel és a társával lakom.
- Értem. – bólintottam.
- Nincs kedved átjönni? – ez a kérdés meglepett.
- Hozzátok?
- Persze. Szeretném, ha megismernének téged, és rájönnének, hogy kedves vagy, és nem egy gyilkoló gép.
- Azt hiszem ez nem jó ötlet. És téged is megkérnélek rá, hogy ne beszélj arról, milyen is vagyok valójában.
- Miért? – kérdezte meglepetten.
- Mert ha mindenki megtudná, milyen vagyok, senki nem félne tőlünk, és az nem lenne túl jó. – grimaszoltam.
- Értem. És ha csak a családomnak elmondanám? – nézett rám könyörgően.
- De csak nekik, és nem adhatják tovább. – egyeztem bele.
- Igenis! Nem mernének újat húzni a félelmetes Bella Volturival. – vigyorgott rám.
- Ajánlom is! – mosolyogtam vissza. Az elkövetkezendő pár órát, míg leszállt a gép Párizsban, beszélgetéssel töltöttük. Megtudtam, hogy a fivére – Tyler – és a sógornője – Tina – két teljesen hétköznapi vámpír. A családban csak ő tehetséges, és hogy nagyon szeretik egymást. Ők is emberekkel táplálkoznak, és nem képesek elfogadni az állati vért, de megpróbálkoztak vele. Azt is megtudtam, hogy Bob-nak nincs társa, de már nagyon várja, hogy megtalálja, a számára tökéletes párt. Kérdezte, hogy nekem van-e társam, és az igazsághoz híven nemet mondtam. A beszélgetésünkön gondolkoztam, míg a Rómába tartó repülőtéren meg nem láttam egy másik vámpírt. Ez egy összeesküvés?! Eddig egy repülőutam alatt sem találkoztam vámpírokkal, erre most kettővel is. A pénztárnál álltam, mikor a vámpír észrevett. Szememet a fiúra szegeztem, aki épp odaadta a jegyemet. Megköszöntem, és egy elbűvölő mosolyt villantottam rá, majd a vámpír irányába néztem, de az már nem volt ott. Még volt fél órám a gép indulásáig. Elhatároztam, hogy megkeresem a vámpírt. Odamentem, ahol az előbb állt, és beleszimatoltam a levegőbe. Elindultam a szag irányába, és elértem a raktárakhoz. Óvatosan haladtam egyik raktártól a másikig. Hirtelen az egyik épület mellől kinyúlt egy kar, és behúzott. A vámpír a nyakamnál fogva szegezett a falhoz.
- Ki vagy te? – kérdezte a férfi.
- Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza.
- Nem hallottad, hogy kérdeztem valamit? – szorította meg jobban a nyakamat, mire felnevettem. – Mégis mi olyan vicces? – válasz helyett megfogtam a kezét, és elkezdtem felforrósítani. – Ez meg mi?! – kapta el hirtelen a kezét.
- Ez olyan vicces. – vigyorogtam gonoszul a képébe.
- Ki a fene vagy te? – kérdezte megint, a kezét fújkálva.
- Erre magadtól is rájöhetnél. – mondtam, és elindultam a gépem felé. Majdnem az utolsó pillanatban érkeztem, de szerencsére beengedtek.
- Hölgyem, majdnem lemaradt a gépről. – mondta a kapunál álló 20 év körüli férfi.
- Ne haragudjon, a mosdóban voltam. – mosolyogtam rá bűnbánóan, amitől egyből elolvadt.
- Öhm… rendben! Menjen csak. – dadogta és továbbengedett. A gépre felérve egy üres székpároshoz sétáltam, és leültem a belső ülésre.
- Nem volt szép, amit azzal a fiúval csináltál. – huppant le mellém Edward. A hirtelen érkezésétől egy kicsit megugrottam.
- Úristen, Edward! A frászt hoztad rám. – szidtam le, amit később meg is bántam.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy én vagyok az első vámpír, aki megijesztette a híres Bella Volturit. – mosolygott.
- Nem te vagy az első. – jutott eszembe James és Victoria. Edward zavartan hallgatott el, mikor rájött miről beszélek.
- De akkor még Swan voltál. – mondta.
- Igaz. Akkor tényleg te vagy az első. – vágtam elgondolkodó fejet, aztán rámosolyogtam.
- Ne haragudj! – értetlen arcomat látva folytatta. – Azért amit mondtam.
- Oh. Semmi baj. Megértem, ha így érzel. – hajtottam le a fejem. Én teljesen megértem, ha Edward nem tud szeretni egy magamfajtát.
- Hogy érzek? – kérdezte meglepetten.
- Hát, hogy nem tudsz szeretni egy gyilkost. Én teljesen megértem. – mondtam, miközben úgy éreztem, ha ember lennék, már potyognának a könnyeim. Bár nem is olyan régen sírtam, úgyhogy bármi megtörténhet.
- Jaj, Bella drágám! – karolta át a vállam, magához húzva. – Sosem mondtam, hogy nem szeretlek. Csak nekem nem menne az emberölés. De ha te ezt szeretnéd, akkor nem állok az utadba. Nem mondhatom meg, mit csinálj.
- Szóval téged nem zavar? – néztem rá.
- Nem. Én úgy szeretlek, ahogy vagy. És ez így is lesz, míg a halál el nem választ. Vagyis nem. – vágott gondolkozó arcot, amivel egy kicsit megijesztett. Lehet, hogy mégsem szeret? – Szerintem azután is szeretni foglak. – nyomott egy csókot a homlokomra.
- Másodjára ijesztettél meg. – mondtam ki, amire gondoltam.
- Mert?
- Mert egy pillanatra azt hittem, megint meggondoltad magad.
- Ez nem fog bekövetkezni. Akkor sem gondoltam meg magam, csak azt hittem, így megvédhetlek.
- Igen, hallottam már egy párszor. – mondtam unottan. Edward felnevettet, amin én is kuncogtam.
- Amúgy mit keresel itt? – kérdeztem meg.
- Utánad jöttem. Pár napig mindenki azon gondolkozott, hol lehetsz. Nekem pedig tegnap jutott eszembe, hogy biztos hazamentél. És pont itt kellett átszállnom, hogy Seattle-be menjek utánad. – magyarázta.
- Értem.
- És mit csináltál Forks-ban?
- La Push-ban voltam. – mondtam.
- A vérfarkasoknál? – kérdezte ijedten.
- Igen. – mondtam szomorúan.
- Mi történt? – kérdezte, és erősebben szorított magához.
- Mondhatjuk úgy, hogy Jake kitagadott. – suttogtam a vállába.
- Ssss, semmi baj. – mondta. – Semmi baj.
- Dehogy nincs baj. Arra számítottam, hogy ő lesz az, akitől védelmet kapok Sam előítéleteivel szemben, de pont fordítva történt.
- Ilyenek a Black-ek. – mondta mérgesen. – De ne aggódj miatta. Ott van neked a családod és mi is.
- Tudom. Köszönöm.
- Igazán nincs mit. – mondta. Az egész út alatt beszélgettünk.
- Azt hiszem, a repülőn ülő fiúk nagyon utálnak. – kuncogott.
- Mert? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert itt ülök, karomban a világ legszebb teremtésével. – nyomott egy csókot a fejem tetejére.
- Akkor a repülőn ülő lányok meg engem utálnak.
- Igen, az is igaz. – mondta nevetve. – Szeretlek.
- Én is téged! – bújtam hozzá még jobban. Az út mondhatni gyorsan elrepült. A repülés után Edward új Volvo-jával mentünk tovább, ugyanis a régi már elég régi volt. Edward nem vezetett olyan gyorsan, mint én, de tűrhető volt.
- Nem akarsz gyorsítani? – kérdeztem.
- Te tényleg megváltoztál. – rázta meg nevetve a fejét. – Amikor ember voltál halálra ijedtél, mikor ilyen gyorsan vezettem, most meg gyorsabban akarsz menni.
- Pontosan. Ha nem félsz gyorsabban menni, akkor engedj a volánhoz. – ajánlottam, mire megállt.
- Na mutasd meg mit tudsz. – vigyorgott, és helyet cseréletünk.
- Kapcsold be az övet, mert életveszélyes menet lesz. – indítottam be a kocsit. A motor halkan dorombolni kezdett, aztán beletapostam a gázba. A kocsi pár másodperc alatt felgyorsult százra, majd egy kis idő múlva már kétszázhússzal száguldottam.
- Huh. Tényleg nem vagy semmi. – mondta elismerően.
- Én mondtam. – fékeztem le a palota előtt.
- Edward, megtaláltad? – rohant ki Alice, és mikor meglátott, azonnal a nyakamba ugrott.
- Nyugi Alice! – fejtettem le magamról a karjait.
- Úgy aggódtam… Nagyon figyeltem, de nem láttam semmit. Tényleg erős a pajzsod. – mondta leszállva rólam.
- Nem csak miattam nem láttál semmit. – mondtam szomorúan.
- Mi történt? – lépett ki Esme. A fájdalom erős hullámokban tört rám. A szemem égett a visszafojtott könnyektől. Hogy tehette ezt velem?! Sam gondolkodás nélkül elfogadott, akkor Jacob miért nem?!
- Egy kicsit egyedül kell lennem. – mondtam, és elindultam befelé. Kérlek, ne mondj nekik semmit. Én szeretném. Üzentem gondolatban Edward-nak. Nem fordultam hátra, hogy választ kapjak, egyenesen a szobám felé rohantam. A könnyim utat törtek maguknak. Mire elértem a szobámat, már az egész arcomat nedvesség áztatta. Amint benyitottam, az ágyamon ülve megláttam Melanie-t.
- Anyu?! Jól vagy? – lépett azonnal hozzám, és megölelt. – Anyu, mi történt? – húzott be a szobába, és ültetett le az ágyra.
- La Push-ban voltam. – nyögtem ki vagy tíz perc hallgatás után.
- És mi történt ott? – próbálta meg kiszedni belőlem. Melanie pont olyan, mint én. Önzetlen volt. Nyílván nem ok nélkül ücsörgött a szobámban. Lehetett valami oka, amit félre tett miattam.
- Találkoztam apáddal. – kezdtem újra zokogni.
- És mi ebben a rossz?
- Az, hogy gyűlöl engem. Nem tekint már a feleségének, sőt semmijének. – borultam lányom vállára.
- Nem érdemes siratni, ha ezt tette. Talán nem ő a neked való. – próbált nyugtatni, megjegyzem nem sok sikerrel.
- Miért vártál rám? – tereltem el a témát.
- Bocsánatot akartam kérni a viselkedésmért.
- Megértelek. – emeltem fel a fejem a válláról. – Nem szabhatom meg neked minden lépésed.
- Teljesen jogosan féltettél. Kate elmondta mi történt veled, mielőtt hozzámentél apához.
- Értem. De akkor sem lett volna szabad…
- Az anyám vagy. Attól tiltasz el, amitől akarsz, és amikor kedved van, még ha teljesen ok nélkül is. Nem azt mondom, hogy tetszik, de ez így van. És ha mindent megengednél nekem, akkor túl elkényeztetett lennék. Bár így is az vagyok. – mosolygott saját viccén.
- Lehet, hogy igazad van. – sóhajtottam. Eddig fel sem tűnt, hogy már nem sírok, és nem is hüppögök.
- Oké. Nekem most mennem kell. Nem baj, ha egyedül hagylak?
- Nem. Menj csak! – mondtam. Azért nem foszthatom meg a szabadidejétől.
- Oké. Szia, anyu. – állt fel, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Szia, kicsim. – mosolyogtam rá. Amint Mel mögött becsukódott az ajtó, már nyílt is, és Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze. – Alice lassan belépdelt, és leült mellém az ágyra.
- Feltehetek egy nem éppen a témához kapcsolódó kérdést?
- Alice, nem tudom feltűnt-e, de el se kezdtünk beszélgetni, mégis milyen témára gondolsz? – néztem rá értetlen fejet vágva.
- Hány éves voltál, mikor átváltoztál? – harapta be a száját.
- Miért, mennyinek látszom? – pattantam a tükör elé, hogy lássam, mennyinek nézek ki.
- Maximum 18-nak.
- Az kizárt. – kutattam a tükörben ráncok után.
- Tényleg! Edward tökre kiakadt, hogy rögtön miután elmentünk, hozzá mentél Jacob-hoz. – egy pillanatra megrémült a várható reakciómtól, de nem történt semmi. Furcsán nyugodt voltam, ami engem is meglepett, egészen addig, míg rá nem jöttem az igazságra. Egy pillanat alatt az ajtónál voltam, és kinyitva azt megláttam Jaspert.
- Miért nem jössz beljebb? – álltam arrébb, mire Jazz bekullogott.
- Ez nem jött be. – mondta halkan Alice-nek. – Túl jó megfigyelő.
- Nem baj. – simított végig Alice kedvese hátán.
- Nos, az előbbi kérdésedet illetően, 21 voltam. – csuktam be az ajtót.
- 21?! – kiáltották mindketten.
- Igen. – fordultam szembe velük.
- Az kizárt. – mondta Jasper.
- Pedig annyi vagyok…vagyis voltam. – javítottam ki magam egy kis mosollyal.
- Legalább Edward egy kicsit lenyugszik. – vont vállat Alice.
- Bella? – nézett rám félve Jasper.
- Igen?
- Tudod, mielőtt volt a baleseted, Emmett kérdezett valamit. – írta körül, hogy mit szeretne.
- Oh… - ennél okosabb jelen pillanatban nem jutott az eszembe.
- Ha nem akarod elmondani, nem kell. – mondta Alice.
- Nem… tudnotok kell. – ültem le Alice mellé. – Miután elmentetek, Victoria azonnal visszatért, de nem tudott a közelembe jutni a vérfarkasok miatt. Emmett azt kérdezte, miért rám vadászott. Victoria szemet szemért, társat társért alapon akart végezni velem.
- Társat társért? – lépett be értetlenül Emmett.
- Mióta hallgatózol? – kérdeztem.
- Most jöttem. De hogy érted azt, hogy társat társért. – hogy miért nem érti?!
- Edward ölte meg James-t, ezért Victoria úgy gondolta, hogy ezért nekem kell meghalnom. Ő azért szenvedett, mert James meghalt. A halálommal akart fájdalmat okozni Edward-nak.
- Értem. – hál’ isten!
- Ennek Edward nem fog örülni. – rázta a fejét Alice. – Már amúgy is magát hibáztatja, de ha megtudja, hogy tényleg az ő hibája volt, ki fog borulni.
- Ezt ő nem tudhatja meg! – néztem ijedten Alice-re.
- Bella, nem tudjuk előtte titokban tartani. – mondta Jazz.
- Megoldom. – gyorsan kiterjesztettem a pajzsomat mindhármukra.
- Hogy érted azt, hogy megoldod? – nézett értetlenül Emmett.
- Edward? – kiáltottam, és Edward pár másodperc múlva meg is érkezett.
- Baj van?! – rontott be a szobába.
- Nem, nincs. Csak kérni szeretnék valamit.
- Mondd csak!
- Próbálj meg Alice gondolataiban olvasni!
- Ez mitől kérés? – nézett értetlenül, de egy másodperc múlva döbbenten, majd felismerően nézett.
- Ez mire jó? – kérdezte.
- Csak teszteltem, hogy mennyire erős a pajzsom. Meg hogy meddig tudom fenn tartani, ha nincsenek a közvetlen közelembe, és külön mozognak. – adtam be, a már előre kitervelt mesét.
- Oké. Akkor és most megyek.
- Oké. Szia. – mosolyogtam rá.
- Sziasztok. – lépett ki. Lassan lépdelt egyre távolabb, és mikor hallótávolságon kívül ért, kitört a röhögés. Alice csilingelő nevetése halkan töltötte be a szobát, míg Jazz a hasát fogta, Em pedig a padlón fetrengett. Emmett láttán és is hangosan kezdtem nevetni.
- Mi olyan vicces? – lépett be Rosalie és Esme.
- Se…semmi. – röhögte Emmett még mindig a földön fetrengve.
- Hát jó. – mondta Rose. – Ha kiszórakoztátok magatokat, gyertek a nagyterembe.
- Ok…oké. – hahotázott Jasper.
- Elképesztőek vagytok! – lépett ki Rosalie, majd Esme. Az ajtó csukódása után hirtelen abbamaradt a nevetés. Mind egymásra néztünk, és majd megpukkadtunk a visszafojtott nevetéstől. Végül Emmett feladta, és újra kitört a nevetés-hurrikán. Kellett vagy negyed óra mire képesek voltunk elindulni, de még mindig kuncogtunk. Néha, mikor egymásra néztünk nem bírtuk megállni, hogy ne röhögjünk. Általában Emmett arca váltotta ezt ki. Benyitottunk a trónterembe, még mindig nevetve.
- Elárulnátok mi olyan vicces? – kérdezte mogorván Caius.
- Semmi! – mondtuk egyszerre, mire megint hangosan nevetni kezdtünk. Em és Jazz a hasukat fogva görnyedtek előre, míg Alice és én egymásba kapaszkodva próbáltunk meg lehiggadni.
- Egészen jól működik a pajzsod, nem hallok semmit. – mondta Edward, ami miatt még hangosabban nevettünk. Tökéletes időzítés! Persze, hogy most kellet ezt mondania.
- Bella! – Apám szigorú hangját hallva belém szorult a nevetés.
- Bocsánat!
- Üljetek le! – mondta, és a székem felé terelt. – Először is, örülök, hogy újra szent a béke.
- Én is. – mondtam majd megpukkadva. Emmették-re pillantva, majdnem kitört belőlem, amit az előbb elfojtottam. Ugyanúgy néztek ki, mint ahogy én festhettem.
- Másodszor pedig kilátásban van egy háború kezdete.
- MI?! – szállt el minden jó kedvem.
- A lázadók újra szervezkednek. – vette át a szót Carlisle. – Ez alatt az öt hónap alatt csaknem megháromszorozták a létszámukat, és várfarkasok is beálltak hozzájuk.
- Vérfarkasok? – rémültem meg.
- Nem a La Push-iak. Igazi vérfarkasok. – mondta Edward.
- Azokat egytől egyig kiirtottuk. – ellenkezett Caius.
- Páran életben maradtak, akik az évtizedek alatt megsokszorozták létszámukat.
- Lehetetlen… - suttogtam.
- Úgy tűnik, hogy nem. – szólalt meg ismét szerelmem.
- Tehetségesek a vámpírok? – néztem reménykedve Edward-ra, de az arcvonásai nem ígértek túl sok jót.
- Sajnos igen. Nagyon sok tehetséges van közöttük, de nem mind. – tudtam, hogy nincs sok esélyünk. Szinte semmi!
- Megoldjuk. – nyugtatott Apa, de láttam, hogy ő sem bízik a sikerben.
- Először a vérfarkasokat kell elpusztítani, hogy a vámpírok összezavarodjanak. Aztán ki kell deríteni, ki a vezér. Ha őt megöljük, a többiek elvesztik a reményüket.
- Eleazar a vezetőjük. És a Denali-klán.

2010. május 18., kedd

The Vampirehunter 3.fejezet

3.fejezet

Tom-ot a kijárat felé hurcolta két vámpír.
- Engedjetek el! – mondta Tom.
- Azt nem tehetjük. – mondta az egyik. – De nem esik bántódásod.
- És Lily?
- Róla nem tudunk semmit. – felelte a másik, és kilökte a kapun Tom-ot.
- Azt ajánlom messzire kerüld el ezt a környéket. – mondta az első. – Ha nem akarsz bajt. – a két vámpír elindult az épület felé, majd eltűntek a bejárati ajtó mögött. Tom nem tudta mihez kezdjen. Nem hagyhatja egyedül Lily-t a vámpírokkal, de ugyanakkor tudta, hogy nincs semmi esélye ellenük. Így beült az autóba, és Sam háza felé vette az irányt. Mikor elérte kopogás nélkül rontott be.
- Sam! – kiáltotta.
- Mi a baj? – rohant ki Sam a nappaliból. Tom hangsúlyából egyből tudta, hogy baj van. – Hol van Lily?
- Ott maradt! Engem kiraktak. Nem tudom miért nem öltek meg, de Lily ott van. Egy épületben azokkal a vérszívókkal. – kiabálta Tom.
- Jól van, nyugodj meg! Kihozzuk onnan. – mondta Sam.
- Az nem lesz olyan könnyű. – lépett elő Josh a nappaliból. Josh a vérfarkasok vezetője. Mondhatjuk úgy is, hogy királya. Jellemző rá, hogy még a legveszélyesebb helyzetekben is képes megőrizni a nyugalmát. Tom sosem értette, hogyan képes erre.
- És a farkasaid? Nem tudnak segíteni? – kérdezte Tom kétségbeesve. Bízott Josh-ban, és tudta, hogy mindig igaza van.
- Pár perccel ezelőtt telefonáltak. Leverték a vámpírokat, de nekünk is vannak veszteségeink. Pár emberünket elvesztettük és súlyos sérüléseik is vannak. Időbe telik, míg újra képesek lesznek harcolni. – magyarázta még mindig nyugodtan Josh.
- És mikor lesznek képesek rá? – sóhajtott Tom.
- Arról még nincsenek híreink. – vont vállat Josh.
- Nagyszerű. – túrt bele idegesen a hajába Tom.
- Megoldjuk. – nyugtatta Josh. – Lily sokat jelent nekem, és nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen.
- Azt ajánlom is! – Tom kezdett ideges lenni. Ha olyan sokat jelent neki Lily, akkor miért beszél róla ilyen nyugodtan.
- Vigyázz a szádra kishaver! Azért még ne vonj felelősségre, mert megjárod! – emelte fel mutatóujját fenyegetően Josh.
- Nekem mindegy, csak hozd vissza. – mondta, és kilépett a házból. Tom olyan ideges volt, mint még soha. Általában nem veszíti el a fejét, de ami most történt, még az ő határain is túlment. Amint beindította a kocsit eszébe jutott, Lily milyen jókedvű volt ma. Mennyire zavarta a GPS hangja. Mennyire biztos volt benne, hogy hazajutnak. Tom könnyei utat törtek maguknak, és az arcán végigcsordulva a bőrülésre pottyantak. Tom hüppögve gyorsított az autóval, míg el nem érte a lakását. Miután kiszállt becsapta maga után a kocsiajtót, és berontott a házba. Amint ezt az ajtót is becsapta hirtelen megtorpant. Úgy emlékezett bezárta az ajtót. Vagy nem? De! Biztos, hogy bezárta. De akkor miért volt nyitva. Nem tudott többet töprengeni ezen, mert egy erős kéz a torkánál fogva a falhoz szorította. Ahogy a támadójára pillantott, rájött miért is történik mindez. Hogy miért engedték el őt, és miért tartották ott Lily-t.
- Andy. – mondta Tom rekedtes hangon.
- Tom. – üdvözölte viszont.
- Mit akarsz? – néztek farkasszemet.
- Lily-t. Mi mást?! – forgatta a szemeit Andy. – És semmit nem tehetsz ez ellen. Lily hamarosan vámpír lesz, én fogom átváltoztatni. Örökre az enyém lesz.
- Hol van? – kérdezte ijedten Tom. Már több éve annak, hogy utoljára látta Andy-t. Akkor is éppen „meghalt”, azaz vámpír lett. Lily-nek nem szól erről, mert félt. Félt, hogy Andy-t fogja választani helyette, és ő is vámpír akar majd lenni. Akkor Tom-nak mindenképpen meg kellett volna ölnie, bármennyire is nehéz lett volna.
- Az maradjon az én titkom. – mosolygott Andy. – Legyen elég annyi, hogy soha többet nem fogod látni, és ne próbálj meg a közelébe férkőzni. Azt nem mondom, hogy különben meghal, mert az nem lenne igaz. Soha nem tudnám bántani őt. Ellentétben veled. – mondta elgondolkozva. – De még szükségem lesz rád.
- Soha nem fogok neked segíteni. – Tom valósággal köpte a szavakat. Gyűlölte Andy-t, mert épp készült elvenni tőle élete értelmét. De abba nem gondolt bele, hogy ő ugyanezt tette anno néhány évvel ezelőtt.
- Már akkor is segítesz, ha életben vagy. De csak addig leszel, míg szükségem van rád. Nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat. És nem is fogom. Te hamarosan halott leszel, mi pedig boldogan fogunk élni Lily-vel.
- Nem hagyom, hogy elvedd tőlem. Josh visszahozza, téged pedig megölnek, úgy ahogy az összes többi vérszopót. – Andy ezen csak nevetett. – Mi olyan vicces?
- Ha engem és az összes többé vérszopót megöltök, akkor Lily-vel is végeznetek kell. – mosolygott, majd elengedte Tom-ot. – Még találkozunk, barátom. – mondta és kilépett az ajtón. Tom erőtlenül rogyott a földre. Nem bírta elviselni, hogy az ő Lily-jéből vámpír lesz. De ennél sokkal jobban aggasztotta, hogy mi lesz az után. Vajon meg kell majd ölnie? Arra nem lenne képes. És Lily tényleg szereti még Andy-t? Tom a lelke mélyén tudta, hogy Lily szereti. Ezért nem mondta el neki, hogy Andy életben van. Tom fáradtan terült el a földön, majd azonnal el is aludt.

****************************************************************************
Lily fáradtan nyitotta fel a szemeit. Csak annyira emlékezett, hogy Tom eltűnt, és beszélgetett egy vámpírral. Onnantól minden kép kiesett. Lassan felült a franciaágyban, és körülnézett. Egy foszladozó szobában volt, de az ágy újnak tűnt.
- Örülök, hogy felébredtél. – hallott meg maga mögül egy ismeretlen, de mégis ismerős hangot.
- Andy? – suttogta és derékkal a hang irányába fordult. Tényleg Andy volt az. Ott ült teljes életnagyságban, de hófehér arccal és vérvörös szemekkel. Lily egy pillanatra megijedt, hogy Andy vámpír és meg fogja ölni, de mikor felállt és odajött hozzá, minden félelme elpárolgott, és helyére a színtiszta szerelem lépett.
- Jól vagy? – kérdezte Andy. – A barom, aki leütött megkapta a büntetését. – Lily-nek végre eszébe jutott mi történt vele. A vámpír akivel beszélt csakugyan leütötte, de előtte még azt mondta, nem ölheti meg, de szeretné.
- Minden rendben. Te hogy kerülsz ide? Azt hittem meghaltál. – ámuldozott Lily. Pár évvel ezelőtt mondta el neki Tom, hogy Andy balesetet szenvedett, és meghalt. Azután jöttek össze.
- Amint láthatod élek, de nem teljesen ugyanúgy. – mosolyodott el. Lily vére forrni kezdett, és a szíve ezerszer gyorsabban vert. Bár Tom jelenléte is kiváltotta ezeket az érzéseket, Lily valahogy másképp érezte magát Andy közelségében. Azt még nem tudta eldönteni, hogy ez az érzés jó-e vagy rossz. – Az egyik bevetésen változtattak át, és azóta itt én vagyok a vezér. Mivel én is vadász voltam, tudtam mikor mit léptek, és hogyan reagáltok. Nem volt nehéz idecsalogatni titeket. Csak egy nyomot kellett hagynom, hogy a kis barátod rájöjjön, mi folyik itt. De sajnos későn esett le neki, ezért nekem kellett közbelépnem személyesen.
- Miért, mi folyik itt? – kérdezte kíváncsian Lily.
- Az egész történetet Tom találta ki. Arról, hogy meghaltam. Nem akarta, hogy tudd élek, mert attól félt, visszajönnél hozzám.
- Szóval…… - kezdte Lily. - ….Tom hazudott nekem? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen. – Lily nem volt képes ezt felfogni. Mindig úgy tekintett Tom-ra, mint a társára. De tudomása szerint az effajta társak nem hazudnak egymásnak. Ő mindent elmondott neki, még azt is, hogy Andy hiányzik neki. Soha nem tagadott le semmit, még akkor sem, ha hibázott. – Tudom, hogy fáj, de el kell fogadnod. És nemsokára te is olyan leszel, mint én, szóval Tom miatt nem kell aggódnod.
- Úgy érted, hogy….én is vámpír leszek?
- Pontosan. Együtt. Te és Én. Leverjük a vérfarkasokat, és kiirtjuk az összes vadászt. Mostantól senki nem állhat az utunkba. Én vagyok a vámpírok királya, és te leszel az én királyném. És nemsokára az egész földet mi uraljuk majd. – fejtette ki Andy a tervét. Lily-nek tetszett az egész ötlet. Mindig is arra vágyott, hogy mindenki tisztelje őt, és azt tegye, amit ő mond.
- Jól hangzik.
- Reméltem, hogy ezt mondod. – villantott Andy egy ellenállhatatlan mosolyt Lily-re, aki szinte elolvadt. – Most pedig készülj fel az átalakulásra. – Lily itt egy picit megijedt. Tudta, hogyan működik az emberből vámpírrá válás. A vámpír megharapja az embert, aki egy nap kínszenvedés árán vámpír lesz.
- Most rögtön? – kérdezte Lily.
- Nem érdemes várni. – döntötte hanyatt Andy Lily-t, majd közvetlenül a torka fölé helyezte a száját. – Végig itt leszek veled. – mondta mielőtt beleharapott volna. A mámor, ami akkor Andy-t elöntötte fantasztikus volt. Még sosem ízlelt ilyen finom és édes vért, de eszébe jutott, hogy abba kéne hagynia, különben megöli. Andy lassan leemelte száját Lily nyakáról, és a sebből kifolyó vért lecsókolta, majd egy kendővel bekötötte, nehogy elvérezzen.
- Semmi baj! – suttogta Lily fülébe, aki már elkezdett szenvedni. – Nemsokára vége. – Lily-n olyan mértékű fájdalom söpört át, hogy egy pillanatra azt hitte belülről égeti valaki az ereit. Lily erős volt, így meg tudta állni, hogy ne sikítson. De csak nagyon nehezen. – Semmi baj! Itt vagyok. – beszélt hozzá még mindig Andy. – Nem lesz semmi baj!

The Vampirehunter 2.fejezet

2.fejezet

Tom és Lily az országúton száguldottak a megadott hely felé. Lily az órára pillantott, ami hajnali 2-t mutatott. Ilyenkor a vámpírok ébren vannak, szóval sokkal óvatosabbnak kell lenniük, mint általában. A GPS szerint még három kilométer volt hátra a célig. A kis ketyere századjára is megszólalt.
- A következő lehetőségnél fordulj balra! – Lily-nek kezdett elege lenni belőle.
- Nem lehet ezt lehalkítani? – vette kezébe a kis készüléket.
- Sajnos nem. – tette vissza Tom a helyére. Lily kénytelen volt belenyugodni, hogy azt a kevés időt, amíg száguldottak, egy csipogó, hülye hangokat kiadó készülékkel kell eltöltenie. Na meg persze Tom-mal.
- A körforgalomnál hajts ki a második kijáraton. – hallatszott megint a GPS hangja.
- Esküszöm, ha hazaérünk, széttöröm ezt a vackot. – mérgelődött Lily.
- Ha hazaérünk…. – mondta Tom.
- Ezt meg hogy érted?
- Lily, nem tudjuk mennyien vannak. Lehet, hogy több száz vámpír csücsül, és várja, hogy megérkezzünk.
- Na azért több százan nincsenek. – javította ki Lily kedvesét.
- Jó, de sokan is lehetnek. Többen, mint amennyivel elbírunk.
- Tom, csak körülnézünk. – csitította Lily.
- És ha megtalálnak.
- Az őrök maximum ketten szoktak lenni, őket pedig elhallgattatjuk, még mielőtt bárkinek szólnának. – simított végig Lily a tőrén. Maga sem tudta miért, de élvezte a vámpírok ritkítását. Örömet okozott neki, hogy az emberek életét mentheti meg, azzal, hogy levadássza a vérszívókat. Lily nem is sejtette még, hogy ez az elmélete hamarosan megváltozik.
- Oké, rendben. Igazad van. – mondta Tom. – De azért legyünk óvatosak.
- Ez természetes. – mondta Lily, mielőtt a készülék ismét megszólalt volna.
- Elértük a megadott célt! – mintha csak közvetlenül nekik célozta volna. Ők is egy megadott célra érkeztek. Azt sem tudták, hol vannak.
- Megjöttünk. – sóhajtott Tom.
- Csendben gyere utánam. – suttogta Lily, és lassan kiszállt a kocsiból. Tom pedig – ahogyan Lily az imént utasította – csendben követte. Lily elérte a kerítést. Jobban szemügyre véve látta, hogy összefont drótszálakból áll. Ezen könnyű felmászni. Gondolták mindketten, majd utasítás nélkül felkapaszkodtak a kerítésre. A tetején könnyedén átfordultak, majd hangtalanul leugrottak a gyepre. A terület ahol álltak, egy Seattle-i elhagyatott raktár volt. Ideális a bujkálásra. Lily lopakodva indult el a bejárat felé. Érezte kedvese pillantását magán, de most nem volt ideje foglalkozni vele. Lily óvatosan lenyomta a kilincset, ami halk, nyekergő hangot hallatott. Lily megtorpant egy pillanatra, és fülelt, hátha hall valamit. Megnyugodva fújta ki a benn tartott levegőt, és még lejjebb tolta a kilincset. Mikor elérte az alját, Lily egy kicsit megtolta az ajtót, de az nem mozdult. Erősebben próbálkozott, hátha csak beragadt, de ismét sikertelenül.
- Be van zárva. – mondta csalódottan, de csak egy pillanatig tartott a szomorúsága. Pontosabban addig, míg rá nem jött, hogy máshogy is bejuthatnak.
- A tetőn kell mennünk. – mondta lelkesen. Lily imádta a tetőkön való járkálást, és az azokra való mászást.
- Induljunk – suttogta Tom, akire átragadt kedvese izgatottsága. Lily elindult egy olyan falat keresve, ahol van miben megkapaszkodni. A legelső fordulónál megláttak egy tűzlétrát, amin elég egyszerű volt feljutni. Mint mindig Lily ment előre, és őt követte Tom. Lily lassan haladt felfelé, miközben a halk neszekre figyelt. A kertből, és az épületből sem hallott semmit. A tűzlétra egészen felvezetett a tetőig, ott mindketten felugrottak, kisebb hangokat hagyva maguk után. Miután meggyőződtek róla, hogy senki nem vette észre őket, körbepillantva észrevették a tetőablakot.
- Maradj itt! – suttogta Lily, és az ablak felé vette az irányt. Elérve a szélét leguggolt, és óvatosan bepillantott. Az ablakból tökéletes kilátás nyílt egy teljesen üres szobára. Lily megpróbálta felemelni az üveget, ami első próbálkozásra sikerült neki. Óvatosan megtolta azt, hogy Tom is beférjen rajta. Lily megfordult, mert inteni akart Tom-nak, hogy jöhet, de ő akkor már nem volt ott.
- Tom! – mondta Lily kétségbeesetten. – Tom!
- Nem lesz baja. –hallott meg Lily a háta mögött egy idegen hangot. Lily lassan megfordult, és szemben találta magát egy vámpírral. Gyorsa a tőréért nyúlt, de a vámpír egyetlen mondatával elhallgattatta. – Ellenben akkor, ha rám támadsz. - Lily jobban szerette annál Tom-ot, hogy kockára tegye az életét, így óvatosan visszacsúsztatta a kést a tokjába.
- Okos kislány. – mondta elégedetten a vámpír.
- Ki vagy te? – kérdezte Lily. – És miért állsz ott ahelyett, hogy megölnél? – Lily nem értette miért nem esik neki azonnal a vámpír.
- Nem szabad megölnöm, de nagyon szívesen megtenném.

2010. május 16., vasárnap

16.fejezet

16.fejezet – La Push

Egyenesen a repülőtér felé rohantam. Tudtam hova akarok eljutni, szükségem volt a régi otthonom közelségére. Végül is én nem vagyok Cullen, egészen nyugodtan bemehetek La Push-ba. Mire észbe kaptam, már a repülőn ültem, és pár óra múlva le is szálltam Seattle-ben. Szerencsémre esős, borús idő volt, ugyanis nem hoztam a köpenyem, és nem lenne jó, ha bárki meglátna. Mivel nappal volt, nem használhattam a gyorsaságomat, csak miután elértem az erdőt, onnantól viszont úgy rohantam, hogy még én is meglepődtem magamon. Az erdőben megéreztem Cullenék szagát, ebből tudtam, hogy még nem értem el La Push-t. Még futottam pár percig, mikor egy ponton megszakadt a vámpírszag, és helyét a vérfarkasoké vette át. Innentől óvatosabb voltam. Elég sok idő telt el azóta, hogy eljöttem. Lehet, hogy több vérfarkas is átváltozott, akik nem ismernek engem. Gondolataimból egy dühös csaholás riasztott fel, ami a hátam mögül jött. Egy rövid mozdulattal megfordultam, és egy idegen farkassal találtam szemben magam, aki épp készült rám ugrani.
- Várj! – tartottam megadóan magam elé a kezem, de a farkas még mindig vicsorgott.
- Jacobot keresem. Itt van valahol? Ide tudod hívni? – néztem rá. A farkas szemében döbbenetet láttam. – Bella vagyok. Jake biztos beszélt rólam. – a farkas szemében felismerést láttam, majd bűntudatot. Megfordult és bevetette magát az erdőbe. Fél perc múlva egy tizenéves fiú jött ki.
- Te Bella Swan vagy? – kérdezte.
- Igen, azaz most már Volturi. - javítottam ki.
- Jacob felesége?
- Igen. Én vagyok. Itt van valahol Jake? – néztem körül, hátha megpillantom.
- Nem, nincs itt. Otthon van. De te hogy lehetsz életben? – kérdezte.
- Mindent elmondok majd, de előbb beszélni szeretnék Jacobbal. – szabtam meg a feltételeket.
- Gyere! – fogta meg a karom, majd húzni kezdett. – Sajnálom, hogy majdnem rád támadtam. – hajtotta le a fejét.
- Semmi baj. Nem tudhattad, hogy én vagyok. És miután elmondtam leálltál. – próbáltam enyhíteni bűntudatán.
- Jacob meg fog ölni. – mondta.
- Nem fog, hidd el nekem. – biztosítottam.
- Bella?! – hallottam meg Jake hangját valahol előttem. Arra nézve megpillantottam férjemet.
- Jake! – kiáltottam, és rohanni kezdtem felé. Pár másodperc alatt odaértem, és a nyakába vetettem magam. Jacob átkarolta a derekam, és úgy szorított magához.
- Ez meg hogy lehetséges? – tolt el annyira magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ez egy hosszú történet. – néztem bele éjfekete szemeibe.
- Gyere! – mondta és épp úgy kezdett húzni, mint a fiú az imént. A házunk felé lépdeltünk, majd mikor odaértünk, az öreg ajtó nyekeregve kinyílt, és Sam lépett ki rajta.
- Bella? – nézett hitetlenkedve.
- Sam. – köszöntem mosolyogva.
- Ez hogy lehet? – nézett meglepődve, de mégis boldogan. – Vámpír lettél? Mikor?
- Kilenc hónappal azután, hogy eltűntem. – válaszoltam.
- Kilenc? – kérdezte Jake. – Akkor a gyerekünk…..
- Kislány. – mosolyogtam rá. – Melanie-nak hívják.
- Hol van? – kérdezte Jake, majd körbepillantott, hátha lát valamit.
- Otthon.
- Hol is van az az otthon? – kérdezte Sam, és beljebb terelt.
- Olaszországban, Volterrában. – világosítottam fel.
- A Volturi….. – suttogta.
- Igen. Ők a családunk. – néztem Sam-re.
- Akkor te nem vagy vegetáriánus ugye? – kérdezte.
- Nem. – ráztam meg a fejem.
- Képes vagy embereket ölni?! – kiáltotta Jake.
- Jacob, ez az élet rendje…. – próbáltam megmagyarázni, de félbeszakított.
- Az élet rendje?! Embereket ölni?!
- Ha engednéd, hogy megmagyarázzam…..
- Nem akarom hallani. Csak szeretném látni a lányomat. – nézett mélyen a szemeimbe. Az ellenszenv amit a szemében láttam, mélységes fájdalommal töltött el. A pajzsom hullámzani kezdett.
- Értem. – mondtam halkan. – Te nem akarsz a közeledben tudni egy gyilkost. Megértem…. – mondtam és kisétáltam a házból.
- Ez nagyon kedves volt. – hallottam Sam hangját, miközben leültem a lépcsőre.
- Miért? Mit kellett volna tennem? – jött Jake felháborodott válasza.
- A feleséged, az isten áldjon meg!
- Egy gyilkos nem a feleségem! – mondta Jacob. Az arcom nedves lett. Felnéztem az égre, de nem esett az eső. Akkor mi folyik az arcomon.
- Azt hittem a vámpírok nem sírnak. – ült le mellém Sam, és megtörölte az arcomat.
- Én nem…. – kezdtem, de valóban úgy tűnt, hogy én gyártom a nedvességet. – Oh...
- Jake nem gondolja komolyan… - próbált nyugtatni nem sok sikerrel.
- Dehogy nem! – töröltem meg a szemeimet.
- Csak furcsa még ez neki. Képzeld magad az ő helyébe. Először eltűntél, mi pedig három idegen vámpír szagát éreztük. Azt hittük meghaltál. Aztán több, mint 20 év múlva beállítasz vámpírként.
- Igazad van. – fogadtam el. – De attól még nem kéne így viselkednie. Úgy beszél, mintha egy szörnyeteg lennék, akit meg kell ölni.
- Ne butáskodj. Akár vámpír vagy, akár ember, akár embert ölsz, akár nem, te akkor is Bella maradsz.
- Köszönöm Sam. – néztem rá hálásan.
- Bella? – hallotam egy ismerős hangot a jobb oldalamról.
- Seth? – lepődtem meg. Amikor elmentem Seth még egy kisfiú volt. Most egy picit idősebbnek tűnt, de nem annyinak, amennyinek lennie kellett volna. – Vérfarkas lettél?
- Igen! És ahogy látom, te vámpír. – mondta fellelkesülve, amit nem igazán tudtam hova rakni. Végül is miért örülne egy vérfarkas egy vámpírnak?
- Igen, miért örülsz ennyire?
- Mert örülök, hogy nem haltál meg. Elméletileg. – tette hozzá egy cinikus mosoly kíséretében, miközben megölelt.
- Köszi!
- Áhh…igazán semmiség. – legyintett, amivel elérte, hogy nevessek. Már nagyon régen nem nevettem.
- Mi van Melanie-val? – állt elém Jake.
- Hogy érted, hogy mi van vele? – néztem ré értetlenül.
- Jól van?
- Igen, azt hiszem. Régen beszéltem vele. – gondolkodtam el.
- A saját lányod és azt sem tudod mi van vele? – kérdezte idegesen.
- Már ne is haragudj, de amikor utoljára láttam, épp megutált, aztán nem volt időm foglalkozni vele, mert….
- Nem volt időd foglalkozni vele? Mégis mi volt olyan fontos? – kérdezte gúnyosan.
- Talán az, hogy egy hajszálon múlott az életem. – álltam fel, hogy szembenézzek ex-férjemmel.
- Igen? És ki akart megölni? – húzta fel a szemöldökét.
- Senki. Szerintem hallottál már a vámpírok ellen hatásos fegyverről. – vettem fel én is a gúnyos hangnemem. Jake szája leesett.
- Az igaz? Tényleg létezik?
- Igen, létezik, és nagyon hatásos. Ha nincs ott Carlisle már halott lennék. – mondtam és kikerültem, hogy hazainduljak.
- Bella, hová mész? – jött utánam Sam.
- Haza. Már biztos aggódnak értem. – feleltem morogva.
- Ne menj még! Csak pár napig maradj! – kért Sam.
- Eredetileg úgy terveztem, de elment tőle a kedvem. Azt hittem örülni fogtok nekem, de látom tévedtem.
- Bella, kérlek!
- Szerintem még visszajövök. Majd üzenek. Intézd úgy, hogy Jacob ne legyen itt. – suttogtam nei, olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Rendben. Várunk vissza. – mosolygott rám, én pedig nem bírtam nem visszamosolyogni.
- Szia, Sam! – köszöntem el.
- Szia, Bella!

2010. május 15., szombat

Szavazás

Arra kérek mindenkit aki szavaz, hogy indokolja meg miért szavazott arra a válaszlehetőségre. Ugyanis valaki(akit sejtek,hogy ki lehet) "Nem!"-re szavazott, és nem tudom miért. Szóval aki szavaz ennek a bejegyzésnek a hozzászólásaihoz írja meg! Köszönöm!

The Vampirehunter 1.fejezet

1.fejezet

A kocsi éles csikorgással fékezett le a ház előtt. Tom óvatosan kinyitotta az ajtót, majd a bejárathoz rohant. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott, bentről halk pusmogás hallatszott.
- Megtudtál valamit? – kérdezte idegesen Lily.
- Nem sokat. Csak azt tudjuk, hol vannak, azt nem, hogy mennyien. – felelte szomorúan és aggódva Tom.
- Sam mit mondd? – faggatózott tovább Lily.
- Azt, hogy menjük el feltérképezni a területet. – mondta Tom aggódva pillantva kedvesére. Fogalmuk sem volt arról, hány vámpír tartózkodik az épületben. Tom szerint kockázatos lett volna ketten menniük, de a főnökük így döntött. A Vámpírvadászok egy titkos szervezet volt. Csak a legkiválóbb emberek lehettek a tagjai. De ezeknek az embereknek nincs választása. Ha valakit rátermettnek tartanak, az automatikusan a csoport tagja. Az egyesület vezetője Sam Down. Ő alkotta meg a szervezetet, és ő gyűlöli a legjobban a vérszopókat. A csoport összes tagja neki engedelmeskedik. Nincs kivétel! A szervezetben nincs túl sok ember. Leginkább vérfarkasok. De az emberek sem maradnak le sokkal tőlük. A laboratóriumukban a vegyészek egész nap azon dolgoznak, hogy kifejlesszenek valami hatásos fegyvert a vámpírok ellen. A pisztolygolyó nem fog a testükön, így kénytelenek késsel harcolni.
- Úgy érted, hogy ketten? – kérdezett vissza Lily. Nem volt az a fajta ember, aki megijed bármitől is. Tom és Lily kapcsolatában Lily volt az, aki meghozta a fontos döntéseket, és aki mindig is a rátermettebb volt közöttük.
- Igen. Nincs több használható emberünk. Csak Elisabeth és Kevin maradtak életben, de ők nincsenek a városban.
- Na és a vérfarkasok? – a vámpírok és várfarkasok között folyó harc kezdett eldurvulni. A vámpírok ellen harcoló emberek 90°%- át megölték, csak a legjobbak maradtak életben.
- Canada-ban ütköznek meg egy kisebb vámpírhadsereggel. – felelte Tom.
- Boldogulnak? – aggodalmaskodott Lily.
- Remélem. Ha őket is elveszítjük semmi esélyünk nem lesz a vámpírok ellen.
- Mikor kell indulnunk?
- Sam azt mondta most menjünk. – Tom ideges hangneme semmi jót nem sejtetett. Lily érezte, hogy kedvese valamit eltitkol előle, de fogalma sem volt róla, mi lehet az.
- Rendben. – vágta rá, majd a fegyvertárolója felé vette az irányt. természetesen jól el volt rejtve, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. A hálószoba falán egy apró gomb várta, hogy valaki megnyomja, és felfedhesse a halálos játékszereket. Amint ezt Lily megtette, a fal megemelkedett, és bepillantást engedett maga mögé. A fal helyén egy hatalmas szekrény volt, amiben ott sorakoztak a veszélyesnél veszélyesebb fegyverek. Lily kivette a kedvenc duplapengéjű tőrét, egy hosszabb kardot, és pár dobócsillagot. Ez utóbbi volt a legveszélyesebb a vámpírokra nézve. Egyetlen, jól irányzott dobással a falra lehettet szegezni egy átkozott vérszopót.
- Válassz! – utasította Lily Tom-ot, aki előhúzott egy tőrt és egy kardot.
- Indulhatunk? – kérdezte Tom, miután befejezte a válogatást.
- Persze! – mondta Lily, és az ajtó felé vette az irányt.

Új könyv!

Hamarosan felkerül a saját, egyedi történetű könyvem első fejezete!
Remélem mindenkinek tetszik majd!:)

2010. május 9., vasárnap

15.fejezet

Vita

Nem tudom, mennyi idő maradt ki az életemből. Az emlékeim és az eszméletem lassan kezdtek visszatérni. Először egy kellemesen lágy érintést érzékeltem, mely a kezemet fogta. Először még nem tudtam beazonosítani ki, vagy mi fogja a kezem, csak akkor mikor meghallottam a hangját. A hang egy angyaltól származott. A világ legcsodálatosabb angyalától. Egy ismerős dalt dúdolt nekem. A világ legszebb dalát. Edward volt az. Nem tudom, hogyan hihettem azt, hogy ártana nekem, mikor itt ül mellettem, és az altatómat dúdolja. Bár alvás helyett inkább fel kellett volna kelnem. Először a szememmel próbálkoztam, nem sok sikerrel.
- Edward. – hallottam meg a saját hangomat. Úgy tűnik, akaratomon kívül is őt hívom. Muszáj, hogy velem legyen, Nem élhetek nélküle.
- Igen! Itt vagyok! – hallottam meg bársonyos hangját. – Bella! Bella, hallasz engem? Ki tudod nyitni a szemed? – a szememmel próbálkoztam ismét. Lassan nyitottam fel a szemeimet, attól félve, hogy az egészet csak álmodtam, és Edward eltűnik. Szerencsére ez nem következett be, és Edward ott ült mellettem, fogva a kezem.
- Istenem, Bella! – ölelt meg. – Úgy örülök, hogy jól vagy.
- Azt nem mondanám. – az egész testem sajgott, és a fejem is szörnyen fájt.
- Rendben, örülök, hogy élsz. – javította ki magát mosolyogva.
- Hát annak én is. – mosolyogtam vissza rá. – Ne haragudj! – hajtottam le a fejem. Nagyon bunkón viselkedtem velük, amióta itt voltak, és nagyon szégyelltem magam miatta.
- Miért? – húzta fel a szemöldökét.
- Mert bunkó voltam. – néztem még lejjebb, hogy elkerüljem a pillantását.
- Nem a te hibád. – nyúlt be az állam alá, és húzta fel az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ezt hogy érted? Nem az én hibám, hogy ok nélkül szemétkedtem? – néztem rá hitetlenkedő fejjel.
- Nem ok nélkül. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor…. – nem tudta befejezni, ahogy én sem bírtam volna végighallgatni a mondatot. – Azt hittem, ezzel megvédhetlek…
- Magadtól. – fejeztem be helyette.
- Honnan tudod? – nézett rám kíváncsian.
- Hallottam a történetet, de…
- De?
- De nem hittem el. Amiket mondtál….igaznak tűnt. – vallottam be.
- Ez volt a célom. Hogy elhitessem veled, nem vagy elég jó nekem, és ne akarj velem jönni. Pedig ez éppen fordítva van.
- Azt akartad, hogy veled menjek? – néztem rá értetlen fejet vágva, de igazából tudtam, mire gondol.
- Nem, bár azt is akartam, de… - nézett rám, és meglátta a vigyort az arcomon. – Te tudod miről beszélek…..csak szivatsz.
- Én? Dehogy! – mondtam még szélesebb vigyorral, mire hozzám vágott egy párnát.
- Sunyi! – villantotta rám a kedvenc, féloldalas mosolyomat. Ezt a mosolyt senki nem tudja leutánozni.
- Én sunyi?! – vontam fel a szemöldököm. – Ki vágott át kit?
- Na jó, kvittek vagyunk. – mondta még mindig mosolyogva, mire hozzá vágtam egy párnát. Edward értetlen arcát látva felnevettem.
- Kvittek vagyunk. – mondtam tele szájjal vigyorogva. Mikor leesett neki, egy hatalmas, ellenállhatatlan mosoly volt a válasz.
- Tudod, hogy szeretlek? – nézett mélyen a szemembe.
- És te? – viszonoztam a nézést. Edward szemében a gyengédségen és a szerelmen kívül mást nem láttam. A jellegzetes szikrák, most sokkal erősebben és élettel telibben pattogtak közöttünk. Üres gyomromban, mintha több millió pillangó verdesett volna, és most jöttem csak rá, mennyire szomjas vagyok. Már a gondolattól is kiszáradt a torkom.
- Azt hiszem, el kell mennem vadászni. – szakítottam meg az érzelmes szemkontaktust.
- Emberekre? – kérdezte kissé csalódottan.
- Edward, én tudom, te és a családod miben hisztek, de szerintem ez a helyes. – szavaimra felkapta a fejét.
- Helyes? Embereket ölni? – nézett rám hitetlenkedve.
- Ez az élet rendje. Az növényevő állatok növényeket esznek, a növényevőket megölik a húsevők, mindkét állattípust megölik az emberek, az embereket pedig a vámpírok. Az emberek sem aggódnak amiatt, hogy elvesznek egy édesanyát a családjától. Akkor nekünk miért kéne? Az ember, csak visszakapja, amit elkövetett.
- És a vámpírok mit kapnak vissza? Senki nem veszélyeztet minket. – vágott vissza. A köztünk pattogó érzelmi szikrák kezdtek az ellentét jelzőivé válni.
- Valakinek mindig kell állnia a tápláléklánc tetején. Lehet, hogy pár száz év múlva lesz egy új faj, akitől nekünk kell félnünk. – fejtettem ki a véleményem.
- Igen, de ez a faj nem évszázadokkal később fog kialakulni, hanem már most van.
- Miről beszélsz? – kérdeztem kíváncsian. – Az nem lehet, hogy létrejött egy új faj, és mi nem tudunk róla.
- Erről beszélek! Ti vagytok az a faj! – pattant fel idegesen.
- Mi? – néztem rá hitetlenül.
- Igen, ti! A Volturi! Rettegésben tartjátok a többi vámpírt. – nézett dühösen a szemembe, melyben nem láthatott mást, csak csalódottságot. De ez lassan kezdett átmenni színtiszta dühbe. Az ő példáját követve én is felálltam.
- Szóval én egy gyilkos vagyok, aki rettegésben tartja a vámpírokat. – háborodtam fel.
- Nehéz beismernem, de így van. – az állam nagyot koppant a padlón.
- Mégis ki fél tőlem? – kérdeztem gúnyosan.
- Az egész testőrség, főleg Jane. Bár tudják, hogy nem bántanád őket, mégis rettegnek, hogy elveszted az önuralmad. Caius egyenesen retteg tőled. Nem csak azért, mert bármikor megölhetnéd, hanem mert fél, hogy átveszed a helyét. Lassan több uralmad van, mint neki. Aro is fél tőled, csak nem tudja. A világ összes vámpírja retteg attól, hogy összeakad veled. Melanie az egyetlen, aki nem fél, ha a közelében vagy.
- Ez hülyeség. Apa nem fél tőlem. Caius-nak pedig van oka rá. Úgy beszélt a halálomról, mintha nem is érdekelné.
- Nem is érdekli. Sőt. Azt akarja, hogy halott legyél. Még az emlékedet és el akarja törölni a föld színéről.
- Kár, hogy ez nem fog megvalósulni. Soha nem lesz olyan erős, hogy akár egy ujjal is árthasson nekem. – emeltem fel a kisujjamat, hogy érzékeltessem.
- Pont ezért fél tőled mindenki. Azt hiszed bármire képes vagy, és ezt el is hiteted velük. De az a legrosszabb, hogy te is elhiszed.
- Miért ne hinném el, ha így van? – néztem farkasszemet Edward-dal.
- Egyáltalán nincs így. Neked is van gyengepontod, csak nem veszik észre, pedig kiszúrja a szemüket. Nekünk is ott volt, de csak későn jöttünk rá.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, miről beszél.
- A lányod. Ő a gyengepontod. Bármit megtennél érte. Jasper még sosem érzett ilyen erős köteléket. Nem lenne nehéz zsarolni vele. Nem kockáztatnád az életét azzal, hogy megpróbálod megszöktetni, ha egyszer elrabolnák.
- Egyszer már megtettem, és megteszem még egyszer, ha kell. – mondtam fenyegetően.
- Megtetted, de milyen áron? Itt jön az a képbe, hogy egy gyilkos vagy. Hidegvérrel megöltél egyszerre tíz vámpírt. – vágott felháborodott arckifejezést.
- Nyolcat. – javítottam ki.
- Mi tíz vámpírt hagytunk ott. – ellenkezett.
- Tízet öltem meg, de nyolcat egyszerre.
- Szóval kettő többet kapott.
- Pontosan.
- És mégis miért volt olyan különleges az a kettő?
- Victoria megérdemelte amit kapott. És a kis barátnőd is! – kiabáltam és faképnél hagytam. Mégis hogy képzeli, hogy felelősségre von engem?! A dühtől fortyogva léptem ki a szabadba, a városfal felé véve az irányt, hogy vadászni induljak. Honnan vette ő a bátorságot, hogy engem kritizáljon?! Ki ő, és ki vagyok én? Ő egy kis senki, én pedig Aro lánya vagyok! Mindenki ismer, ha csak hallásról is. Csak azért, mert érzek valamit iránta, már azt hiszi ő parancsol nekem?! Nem fogja nekem megmondani, hogy mire vadásszak! Ha akarok emberre vadászok, ha akarok állatra. De az utóbbi soha nem fog megtörténni. Egyrészt azért, mert undorító volt a szaguk, másrészt, mert a rangomat illetően, nem engedhetem meg magamnak. Nem csak azért, mert Aro lánya vagyok, hanem mert az ő „vére folyik az ereimben”. Ő változtatott át, ami örökre hozzá fog kapcsolni. Rajtam kívül, csak a feleségét változtatta át. Ezért is vagyok jelentősebb, mint a többi testőr. – gondolataim közben már régen elhagytam a várost, és a repülőtér felé száguldottam.

Bocsi:(

Ne haragudjatok, de ma érkezik a cserediákom Ausztriából, és nem nagyon lesz időm írni. A következő fejezetből már nincs sok hátra, szerintem azt ma még befejezem, de utána egy hétig nem lesz friss:( Nemhogy itt lesz, de múlt előtti héten beteg voltam( múlthéten nekünk érettségi szünet volt) és most nagyon sokat kell tanulnom, mert írtak egy csomó dolgozatot.:S
Még egyszer ne haragudjatok, megpróbálom ma felrakni a következőt:)

2010. május 8., szombat

14.fejezet

Túlélés

- Bella! – kiáltotta Demetri, és eldobta a kardját, majd hozzám rohant. – Bella, jól vagy?

- Nem! – kiáltottam egy sikoltás után. Demetri felkapta a kardokat az egyik kezébe, a másikba pedig engem. A karom elkezdett rángatózni, és a tenyeremből ezüst színű folyadék szivárogott. Pár másodperc alatt a trónterembe értünk.

- Bella! – kiáltotta Apa. Demetri lerakott a földre, majd mindenki körém gyűlt. – Bella!

- Mi történt? – kérdezte Caius.

- A kard fedője levált, és megvágta a tenyerét. – amint kimondta, Apa a kezébe vette az enyémet.

- Istenem. – mondta halálra rémült arccal. A fájdalom végig száguldott az ereimben, perzselve azokat. Számat egy újabb sikítás hagyta el, és kezdtem egész testemben remegni. – Ez nem történhet meg. Nem lehet.

- Aro, ki kell mosni a sebet. – hallottam meg Carlisle hangját. – Engedj oda!

- Apa, mentsd meg! – hallottam Alice kétségbeesett és könyörgő hangját.

- Mi lesz ha nem tudja kitisztítani? – kérdezte Edward, miközben én ziháltam.

- Valószínűleg meghal. – mondta teljesen nyugodtan Caius. Ha ezt túlélem kitekerem a nyakát.

- Gyere! – mondta Apa Carlisle-nak, majd arrébb ment. Újabb sikoly hagyta el az ajkaimat, mikor Carlisle a tenyeremhez ért.

- Ne haragudj! – mondta.

- Csak…..csináld! – ziháltam, és összeszorítottam a számat. Óvatosan a kezébe emelte a tenyerem és vizsgálni kezdett.

- Szükségem lesz vattapamacsra és valami alkoholra. – adta ki Carlisle az orvosi utasítást.

- Felix. – küldte el Apa a kért dolgokért. Pár másodperc múlva Felix vissza is ért.

- Köszönöm. – vette át Carlisle a pamacsokat és az alkoholt. – Ez fájni fog. – mondta és a tenyeremre szorította az átáztatott vattát. Eszméletlenül csípett, és észre sem vettem, hogy vadul vergődöm, és sikítozok.

- Edward, fogd le! – mondta Carlisle, mikor nem bírt velem. Edward a másik oldalamra jött, és leszorított a kezemnél fogva a földre.

- Semmi baj. – suttogta a fülembe, de a sikolyaimat nem tudtam türtőztetni.

- Carlisle, ez szükséges? – kérdezte Alice.

- Muszáj valahogy kitisztítanom. – nézett rám bocsánatkérően.

- Mikor lesz tiszta? – kérdezte Apa. Carlisle válasz helyett leemelte a pamacsot a kezemről, és ellenőrizte a sebet. Az égető érzés kezdett elmúlni a tenyeremben, de onnantól felfelé minden egyes eremet tűzlángok nyaldosták. A kín majdnem olyan elviselhetetlen volt, mint az átváltozás.

- A tenyeréből sikerült kiszednem a mérget, de ha jól sejtem az egész testében szétáradt. – magyarázta Carlisle. – Valahogyan ki kell szívnunk a mérget belőle.

- Mi?! – néztem rá ijedten. Az nem lehet. Akkor beléjük kerül a méreg.

- Tudom, hogy fájdalmas lesz, de nincs más választásunk. – azt hiszem félreértett.

- De….ha belőlem…..kiszívjátok…..akkor belétek….kerül. – magyaráztam még mindig zihálva.

- Nem nyeljük le. – vette át a szót Edward.

- Vállalod? – kérdezte nevelőapja.

- Persze. Ez egyszerűbb lesz, mint a vérét szívni. – vonta meg a vállát. Apa halkan morgott. Valószínűleg eszébe jutottak az emlékeim.

- Csináld! – néztem volt szerelmemre. Edward arcán egy kis bizonytalanságot láttam.

- Átvegyem? – kérdezte Carlisle.

- Nem, csinálom. – mondta és a száját a tenyeremre tapasztotta, majd szívni kezdte. A méreg végig száguldott az ereimen, égető érzést hagyva maga után. A sikolyaim felerősödtek, és sokkal jobban vergődtem, mint az előbb.

- Emmett! – hallottam Carlisle utasító hangját. Emmett arra az oldalamra jött, ahol Edward épp a mérget szívta ki belőlem. Emmett fölém hajolt, és a két vállamnál fogva leszorított.

- Nyugalom. Mindjárt vége. – biztatott halkan Em, megjegyzem nem sok sikerrel. A remegés Emmett szorításától gyengült, de a sikolyok a legkevésbé sem. Edward egy pillanatra levette a száját a tenyeremről, hogy egy üvegbe köpje a kiszívott mérget, majd újból a vágásra tapasztotta ajkait, és folytatta munkáját. A kihagyott idő utáni szívás sokkal erősebb volt, és sokkal fájdalmasabb. A sikításomtól visszhangzott a terem. A fájdalomtól a pajzsom ide-oda hullámzott, hol mindenkit, hol csak néhányunkat bevonva maga alá. Nem tudtam irányítani, és nem hittem, hogy ebből bármi baj lehet. Egészen addig, míg Jasper fel nem szisszent. Eszembe sem jutott, hogy ő érezheti amit én érzek.

- Alice…. – szólaltam meg zihálva.

- Igen? Segíthetek valamit? Mondd csak! – térdelt mellém.

- Vidd…..ki…..Jaspert. – mondtam akadozva.

- Miért? – kérdezte meghökkenve.

- Mert érzni…..amit én. – mondtam és Jasper felé fordítottam a fejem.

- Kibírom. – mondta aggódó arcomat látva.

- Menj! – utasítottam.

- Maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de itt én voltam az, aki parancsolhat.

- Apa!

- Jasper, menj ki! – hagyta jóvá Apám. Erre Jasper már nem tudott mit mondani, ezért kisétált a teremből.

- Menj…utána. – néztem Alice-re, aki egy pillanatra habozott, majd követte társát. Annyira el voltam foglalva a Jasper iránti aggódással, hogy észre sem vettem, hogy a fájdalom kezdett elmúlni. Már szinte csak a lábamban éreztem, és Emmett is elengedett. A zihálásom is csillapodott, de egy elég furcsa érzés fogott el. Ilyet utoljára akkor éreztem, mikor ember voltam. Elfáradtam. A szememet ólomsúlyúnak éreztem, de küzdöttem, hogy ébren maradjak. Ébren maradjak?! Nem is vagyok képes aludni. De jelen helyzetben úgy tűnt, mégis.

- Mi lesz ha elalszik? – kérdezte Edward egy pillanatra elengedve a kezemet, majd újra dolgozni kezdett. A szája érintése a tenyeremen fantasztikus érzés volt. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Mintha ezernyi apró szikra pattogott volna körülöttem. Ahogy a szemébe néztem, megláttam a saját, elgyötört, de mégis boldog arcomat. Tényleg így éreztem. Elgyötört voltam a fájdalom miatt, de boldog is, mert Edward itt volt velem…

- Nem tudom. Remélhetőleg semmi. Amíg nem kezd el égni, addig minden rendben. – rángatott ki Caius a gondolataimból. Az Edward és a saját testem közötti szikrák egyre erősödtek, de végül a fáradtság győzött. A szemem lassan lecsukódott, és az egész világ sötétségbe borult.

Red Night 13.fejezet

13. fejezet. – Társaság

- Úristen, Bella! – kiáltott Kate. – Nem hagynád ezt abba?!

- Bocs. – húztam ki a falba szorult kést. – És nem, nem hagynám abba. Ha kipróbálnád neked is tetszene. – egy hirtelen mozdulattal a hátam mögötti falba hajítottam az acél és ezüst ötvözetéből készült gyilkos fegyvert.

- Bella, ez már beteges. – mondta Kate megelőzve engem kihúzta a kést a falból. – Egész nap ezt a vackot dobálod, vagy Demetri-vel vívtok. – húzta grimaszba az orrát. Nem tudom mi baja van a késdobálással. Tök jó muri, és egyébként is meg kell tanulnunk használni. Jó, hogy ezen már vagy fél éve mindenki túl van, de soha nem lehet az ember, vagyis a vámpír, elég biztos.

- Amúgy Aro látni akar. – szakította félbe a gondolataimat.

- Most? – egyáltalán nem volt kedvem abba hagyni a dobálást.

- Igen, most.

- Oké. – mondtam és gyorsan kivettem Kate kezéből a késemet. – Ezt viszem. – mosolyogtam rá gonoszul, mire kinyújtotta a nyelvét. Kate-tel az a fél év alatt, amióta itt volt, egészen jóban lettünk. Kate és Felix már az első nap együtt mászkáltak, és pár héttel később bejelentették kapcsolatukat. Ezen gondolkoztam, míg elértem a tróntermet. Mikor benyitottam, mindenki felém fordult.

- Mi a baj? – jutott eszembe az első gondolat.

- Semmi. – mondta azonnal Apa. – Csak szólni szerettem volna, hogy egy ideig ideköltözik pár vámpír.

- Kik? – kérdeztem, mert Apa hangsúlya elég érdekesnek bizonyult. Mintha attól féle, hogy fejmosást kap.

- Cullenék. – Félhet is, mert mindjárt elkezdek őrjöngeni.

- Nyugalom. – mondta és odarohant, hogy lefogjon, mert épp készültem kitörni. – Nem lesznek itt sokáig.

- Minek jönnek egyáltalán? – a hangom kezdett idegesből hisztérikusba átmenni.

- Carlisle tegnap felhívott, hogy szeretnék megbeszélni velünk, ezt az egész lázadás dolgot. – a felkelés már vagy öt hónapja véget ért és most jut eszükbe beszélgetni?!

- Oké, csak ne nagyon legyenek a közelemben. Akkor nem lesz baj. – remélem. Apa hangosan kifújta a benn tartott levegőt.

- Köszönöm.

- Mit? – fogalmam sincs, mit kellene nekem megköszönnie.

- Hogy ilyen könnyen beleegyeztél.

- Miért, ha nem egyezek bele,akkor nem jöttek volna? - vajon még meggondolhatom magam?

- Biztos, hogy elgondolkoztam volna rajta, de Carlisle a barátom és nekem sokat jelentene.

- Akkor kérned sem kellett volna. – ha Apának ennyire fontos, akkor még ennél könnyebben is belementem volna.

- Köszönöm, kicsim.

- Nincs mit. Mikor jönnek?

- Szerintem egy órán belül megérkeznek. – egy óra?! Úristen! Nyugalom!

- Oké, akkor megyek és elbújok. – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Rendben. De ne maradj sokáig. – mosolygott rám, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Ez nem lesz könnyű menet. Hirtelen jutott eszembe, hogy nem lenne jó, ha Melanie-t a közelükbe engedném. Egyenesen Mel szobája felé vettem az irányt.

- Melanie. – rontottam be a szobájába.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian és kissé rémülten.

- Tudod, hogy jönnek Apa barátai?

- Persze.

- Jó, mert nem mehetsz a közelükbe, amíg nem szólok. – adtam ki az anyai parancsot. A szívem azt mondta, nem lett volna semmi baja, az eszem pedig azt, hogy jobb, ha távol marad tőlük. Eddig mindig az utóbbinak volt igaza, szóval most is rá fogok hallgatni.

- Miért?! – kérdezte hisztérikus hangon. – Ők nem olyanok, mint a többi, kedvesek voltak velem. Főleg Alice és Rosalie. Meg az Edward nevezetű is aranyos volt.

- Nem akarom hallani a nevüket. – emeltem fel a hangom. Még hogy Edward és az aranyosság. – És azt teszed, amit én mondok! – amint kimondtam, már faképnél is hagytam. Nem fogom veszélybe sodorni, csak mert úgy érzi, Cullenék kedvesek. Én is úgy éreztem, és több évnyi szenvedést okoztak nekem. nem fogom hagyni, hogy ugyanez történjen a lányommal. Idegesen trappoltam a szobám felé. Az ajtót hangosan bevágtam magam mögött, majd ledőltem az ágyra.

Nem követtem nyomon az idő múlását, csak feküdtem, mikor meghallottam Melanie hangját. Nem volt olyan közel, hogy értsem mit mondd, de nem a szobájából jött, az biztos. Jobb lenne megnézni. Határoztam el, és már a hangot követve indultam el a nappali felé. Az ajtó nyitva volt, de nem figyeltem a hangokra, csak az orromat betöltő illatokra. Hét illat a lányomén kívül, és csak egyet ismertem fel. Rosalie-ét.

- Melanie! – mondtam, amint beléptem. Az egész Cullen család tátott szájjal bámult. – Mit mondtam neked?

- Nem kell azt tennem, amit te mondasz. Felnőtt ember vagyok, és el tudom dönteni, hogy mit szabad és mit nem. – emelte fel a hangját. Még soha nem csinált ilyet.

- Nem, nem tudod! És nehogy azt hidd, hogy mert húsz éves vagy, már felnőttnek számítasz. Melanie, én felelek a biztonságodért, és nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodord magad. – ha most ellenkezni merészel, az egész életét a szobájában fogja tölteni.

- Honnan veszed, hogy veszélyes velük lennem?! Nem is ismered őket! – kiáltotta.

- De igen. – mondtam fele olyan hangosan sem, mint ő. – Kate! – kiáltottam.

- Igen? – lépett be azonnal Kate.

- Vidd Mel-t a szobájába, és ne hagyd, hogy kijöjjön. – adtam ki a parancsot.

- Ezt nem teheted. – mondta lányom sokkal kevesebb önbizalommal, mint az előbb.

- Igen? És miért nem? – néztem farkasszemet a hozzám legközelebb álló személlyel. Nem akartam megbántani, de nem hagyott más választást. – Kate, kérlek. – Kate megfogta Mel kezét, és elkezdte húzni az ajtó felé. Lányom közben gyilkos pillantással nézett rám. Nagyszerű! Nemcsak, hogy tönkretették az életemet, még a lányomat is ellenem fordították.

- Ez meg mire volt jó? – hallottam meg a hátam mögött Rosalie dühös hangját. – Mi jogod van eltiltani tőlünk? Ki vagy te? A testőre vagy mi?

- Nem. Az anyja. – mondtam és kiléptem a szobából. Egyenesen a trónterem felé vettem az irányt. A teremben csak Apa, Caius és Marcus volt benn.

- Apa, ezt nem bírom. – léptem be.

- Mi történt? - kérdezte aggodalmasan.

- Ellenem fordították Mel-t.

- Mi?! – végre megláttam az arcán a dühöt.

- Megmondtam Mel-nek, hogy nem mehet a közelükbe, de nem hallgatott rám, és most haragszik rám.

- Kedvesem, nem gondolod, hogy egy kis szabad utat kéne hagynod neki? – kérdezte kedvesen.

- Ebben az esetben nem. Nem akarom, hogy ugyanaz történjen vele, mint velem. – álltam ki az igazam mellett.

- Drágám, talán félreismerted őket. Lehet, hogy az egész egy félreértés volt.

- Melléjük állsz?! – kiáltottam.

- Bella, Carlisle a barátom….

- Én pedig a lányod vagyok. – kiabáltam, majd kirontottam. Az ajtóban ott állt az egész Cullen család. Ők döbbenten néztek, én pedig dühösen. Elindultam, hogy kikerüljem őket, de egy pici, de annál erősebb kéz megállított.

- Bella… - hallottam meg volt legjobb barátnőm hangját, de nem voltam kíváncsi a folytatásra. Egyszerűen kirántottam a kezem az övéből, és elindultam a szobám felé. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Amint beléptem a szobába, rájöttem, hogy nem is ide akartam jönni. A tükörbe nézve szembe találtam magam egy éhes, dühös Bellával. Egészen addig néztem magam, míg a szemem el nem kezdte felvenni, a tipikus vöröses árnyalatot. Aztán eszembe jutott, hogyan tudnám lenyugtatni magam. Ismét a trónterem felé indultam, remélve, hogy Cullenék nem lesznek ott. Persze hiába reménykedtem, mikor beléptem a Cullen családon és a hármakon kívül majdnem mindenki ott volt. Kivéve Kate-t és Mel-t.

- Demetri. – mondtam, miközben elindultam a sarokban álló fegyvertárolóhoz. Előhúztam két kardot és az egyiket odadobtam Demetrinek.

- Hova mész? – kérdezte Apa aggodalmasan.

- Messze innen. – mondtam és elindultam az ajtó felé.

- Nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? – kérdezte.

- Melyiket?

- Az ellenszenvedet Cullenék iránt. – mondta.

- Ez egyedül rám tartozik. – mondtam mérgesen.

- Bella, az apád vagyok, és tudni szeretném. – ha működnének a szerveim, a szívem most biztos kétszer olyan gyorsan verne, mint általában. Apa még sosem mondta ki nyíltan, hogy a lánya vagyok, kivéve mikor bejelentette. Nehéz beismernem, de igaza van.

- Mit akarsz tudni? – hajtottam le a fejem. Nem volt szép, hogy így viselkedtem vele.

- Ülj le, kérlek. – mutatott a székem felé. Még mindig lehajtott fejjel léptem fel az emelvényre, majd ültem le. – Szeretném, ha meghallgatnád őket. Elég jó magyarázatuk van arra, ….

- …arra, hogyan tették tönkre az életem? – szakítottam félbe. – Ajánlom is! – néztem farkasszemet Apámmal. Végül én nyertem, ő pedig lehajtotta a fejét.

- Igen. – mást nem is nagyon mondhatott volna.

- Hallgatlak. – néztem Carlisle-ra néhány perc nekik kínos csend után. Én elégedett voltam magammal.

- Először is, sajnáljuk, hogy ez történt veled. – Rosalie felhorkantott, mire Alice erősen belevágta az oldalába a könyökét, amit egy szisszenés követett.

- Ez a legjobb dolog, ami történt. – szakítottam félbe. – Ha csak ez történt volna, nem haragudnék. – a haragudnék kicsit gyenge kifejezés volt.

- Miért? Más is történt? – nézett rám Esme ijedten. – Bajod esett?

- Nem, nem igazán. – gondolkoztam el. – Végül is Victoria nem kapott el szóval…

- Micsoda?! – sikkantott Alice. – Victoria?!

- Igen. – nem tudtam mi ezen a meglepő. Egyértelmű volt, hogy bosszút fog állni.

- De miért rád vadászott? – nézett értetlenül Emmett. Na ez egy rossz kérdés volt. Egy nagyon érzékeny pontomon támadott, akaratán kívül.

- Bella?! – fogta meg a kezem Apa. – Jól vagy?

- Persze. – mondtam, bár a hangom eléggé remegett. – Azt hiszem én most megyek. – pattantam fel és fogtam meg a kardomat. Demetri felé intettem, majd kisétáltam az ajtón.

- Ne haragudjatok, ez egy érzékeny téma nála. – kért bocsánatot Apa.

- Megértjük. – hallottam még Carlisle hangját, mielőtt a vörös köd elborította volna a szememet. Közben Demetri mellém lépett, és megfogta a kezem.

- Nem lesz semmi baj. – mondta, mikor kiléptünk a szabadba.

- Remélem.

- Biztosan. Legfeljebb elkerülöd őket. – ajánlotta.

- Nem rossz ötlet. – gondoltam végig. – Sőt, azt hiszem ez lesz a legjobb.

- Akkor készülj fel, mert most csúnyán elverlek. – állt szembe velem, kezében a karddal.

- Majd meglátjuk. – vigyorogtam rá, és nekirontottam. Ügyesen kivédte hirtelen támadásomat, és viszonozta egy erősebbel, amit épphogy csak ki tudtam védeni. Demetri kemény ellenfél volt, de nem legyőzhetetlen. A pillantásom a kardomra esett, amin rajta volt a fedő. Ha nem lett volna rajta, életveszélyes lett volna „játszani” vele. Amíg a kardommal voltam elfoglalva, Demetri kihasználta a figyelmetlenségem és a karomra csapott a fegyverével. Nem fájt annyira, de éreztette velem, hogy Demetri legyőzött. Ezt nem hagyhatom. Egy újabb támadását sikerült kivédenem, mielőtt megtörtént a baj. Demetri a kardom tetejére csapott, nem messze a kezemtől. Később jöttem csak rá, hogy fedő meglazult a penge körül, majd leesett. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a védekező ösztönöm most nem hozta épp a legjobb formáját. Ha veszély van, ösztönösen használom a valamelyik tehetségemet. Ez esetben a forraló képesség lépett közbe. A felforrósodott kezem megolvasztotta a kard markolatát, aminek köszönhetően a kard lefelé kezdett csúszni. A sokktól észre sem vettem, hogy a penge elérte a tenyerem, és végig siklott rajta. A rémületből csak akkor tértem magamhoz, mikor megéreztem az égető fájdalmat, és felsikoltottam.