17.fejezet

Tessék egy hosszú fejezet:)


17.fejezet – Hazatérés

A repülőtéren nézegettem a járatokat. Csak egy vitt Rómába, de azon is át kellett szállni. Ez épp kapóra jött, mivel ennem is kellett valahol, és nem La Push közelében akartam. Megvettem a jegyemet, és felszálltam. A mellettem lévő hely üres volt, de indulás előtt pár perccel leült oda valaki. Nem igazán érdekelt, nem kockáztathattam, hogy itt veszítem el az önuralmam.
- Hello! – szólalt meg az idegen, akinek ember létére bársonyosan sima és tökéletes hangja volt. A felismerés élesen hasított az elmémbe. Az idegenre kapva a fejem megbizonyosodhattam róla, hogy az illető vámpír.
- Én is az vagyok, ami te. Jól látod. – mosolygott rám. – Bob vagyok. – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Bella!
- Bella ki? – kérdezte egy kissé ijedtem.
- Úgyis tudod. – mosolyogtam.
- Volturi? – suttogta.
- Én megmondtam. - Bob nyelt egyet. – Nem kell félned tőlem.
- Ez megnyugtató azután, amiket hallottam rólad. – mondta feszülten.
- Miért? Miket hallottál? – kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, miket pusmognak rólam a vámpírvilágban.
- Igazából semmi érdekeset. – vonta meg a vállát. – Csak azt tudom, hogy mindenki fél tőled.
- És mi okból? – Edward pontosan ezt mondta nekem, mielőtt eljöttem. Hogy mindenki fél tőlem.
- Azt nem tudom. Az okok egy idő után eltűntek és már csak a félelemről beszélnek. – mondta még mindig feszülten.
- Te félsz tőlem? – kérdeztem.
- Egy kicsit. – vallotta be. Nem tudtam megállni, hogy nem mosolyodjak el.
- Szerintem ez nem vicces. – morogta.
- Szerintem az. Ami azt illeti, szerintem egyáltalán nem vagyok veszélyes. – gondolkodtam hangosan. – Kivéve, ha újat húznak velem.
- És ez pontosan mit is jelent? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát, nemrég volt ez a felkelés, biztos hallottál róla. – miután Bob bólintott folytattam. – A lázadók elrabolták a lányomat, nekem pedig muszáj volt tennem valamit. – ráztam meg a fejem, hogy elkergessem a rossz emlékeket.
- Bármit megtennél a lányodért. – mondta.
- Ez nyilvánvaló.
- Tudod, furcsa vagy. – jegyezte meg.
- Miért is? – húztam fel a szemöldököm. Az előbb még veszélyesnek tartott, most meg fura vagyok. Tényleg kezdett az agyamra menni.
- Ne haragudj! Nem akarlak idegesíteni, ez csak jön. – mégis honnan tudta, hogy idegesít? Ennyire látszana rajtam?
- Mi jön?
- Tudod, én látom az élőlények auráját.
- Az auráját? – pattant fel a szemöldököm ismét. – Szóval látod, hogy ki mit érez?
- Valami olyasmi. – mosolyodott el.
- Hű! Az durva.
- Az. És az a legjobb benne, hogy nem tud ellenem fordulni. Nincs káros hatása rám nézve. Igazából senkire sem. Azt hiszem, nem tudnám kontrollálni magam, ha olyan tehetséges lennék, mint te.
- Én sem tudom mindig. Néha úgy lép működésbe a tehetségem, hogy nem tudom megállítani. – jutott eszembe a „kard incidens”.
- Megértem. Hatalmas önuralom kell egy pajzs megtartásához. És ott van még a másik tehetséged. Külön-külön is nehéz kontrollálni őket, nemhogy együtt. – mondta elismerően.
- Hát igen. – sóhajtottam. – Néha azt kívánom, bár ne lennék tehetséges, és ember lehetnék.
- Miért? Halhatatlan vagy. Aro lánya. Hatalmad van. Miért akarnál ember lenni?
- Néha már túl sok nekem ez az egész. Én csak…. csak szeretnék néha normális ember, vagy akár vámpír lenni. Jó lenne úgy beszélgetni egy vámpírral, hogy nem hozom rá a frászt, amint bemutatkozom.
- Megértelek. Én is megijedtem először, de kellemesen csalódtam. Te nem vagy gonosz. Nagyon kedves vagy. – mondta és rám mosolygott.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza halványan.
- Csak az igazat mondom. – vont vállat, de láttam rajta, hogy örül valaminek. – Volterrába mész?
- Igen. Te?
- Én haza. Franciaországban élek a családommal. – mondta.
- Hányan vagytok? – kérdeztem kíváncsian.
- Hárman. A fogadott testvéremmel és a társával lakom.
- Értem. – bólintottam.
- Nincs kedved átjönni? – ez a kérdés meglepett.
- Hozzátok?
- Persze. Szeretném, ha megismernének téged, és rájönnének, hogy kedves vagy, és nem egy gyilkoló gép.
- Azt hiszem ez nem jó ötlet. És téged is megkérnélek rá, hogy ne beszélj arról, milyen is vagyok valójában.
- Miért? – kérdezte meglepetten.
- Mert ha mindenki megtudná, milyen vagyok, senki nem félne tőlünk, és az nem lenne túl jó. – grimaszoltam.
- Értem. És ha csak a családomnak elmondanám? – nézett rám könyörgően.
- De csak nekik, és nem adhatják tovább. – egyeztem bele.
- Igenis! Nem mernének újat húzni a félelmetes Bella Volturival. – vigyorgott rám.
- Ajánlom is! – mosolyogtam vissza. Az elkövetkezendő pár órát, míg leszállt a gép Párizsban, beszélgetéssel töltöttük. Megtudtam, hogy a fivére – Tyler – és a sógornője – Tina – két teljesen hétköznapi vámpír. A családban csak ő tehetséges, és hogy nagyon szeretik egymást. Ők is emberekkel táplálkoznak, és nem képesek elfogadni az állati vért, de megpróbálkoztak vele. Azt is megtudtam, hogy Bob-nak nincs társa, de már nagyon várja, hogy megtalálja, a számára tökéletes párt. Kérdezte, hogy nekem van-e társam, és az igazsághoz híven nemet mondtam. A beszélgetésünkön gondolkoztam, míg a Rómába tartó repülőtéren meg nem láttam egy másik vámpírt. Ez egy összeesküvés?! Eddig egy repülőutam alatt sem találkoztam vámpírokkal, erre most kettővel is. A pénztárnál álltam, mikor a vámpír észrevett. Szememet a fiúra szegeztem, aki épp odaadta a jegyemet. Megköszöntem, és egy elbűvölő mosolyt villantottam rá, majd a vámpír irányába néztem, de az már nem volt ott. Még volt fél órám a gép indulásáig. Elhatároztam, hogy megkeresem a vámpírt. Odamentem, ahol az előbb állt, és beleszimatoltam a levegőbe. Elindultam a szag irányába, és elértem a raktárakhoz. Óvatosan haladtam egyik raktártól a másikig. Hirtelen az egyik épület mellől kinyúlt egy kar, és behúzott. A vámpír a nyakamnál fogva szegezett a falhoz.
- Ki vagy te? – kérdezte a férfi.
- Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza.
- Nem hallottad, hogy kérdeztem valamit? – szorította meg jobban a nyakamat, mire felnevettem. – Mégis mi olyan vicces? – válasz helyett megfogtam a kezét, és elkezdtem felforrósítani. – Ez meg mi?! – kapta el hirtelen a kezét.
- Ez olyan vicces. – vigyorogtam gonoszul a képébe.
- Ki a fene vagy te? – kérdezte megint, a kezét fújkálva.
- Erre magadtól is rájöhetnél. – mondtam, és elindultam a gépem felé. Majdnem az utolsó pillanatban érkeztem, de szerencsére beengedtek.
- Hölgyem, majdnem lemaradt a gépről. – mondta a kapunál álló 20 év körüli férfi.
- Ne haragudjon, a mosdóban voltam. – mosolyogtam rá bűnbánóan, amitől egyből elolvadt.
- Öhm… rendben! Menjen csak. – dadogta és továbbengedett. A gépre felérve egy üres székpároshoz sétáltam, és leültem a belső ülésre.
- Nem volt szép, amit azzal a fiúval csináltál. – huppant le mellém Edward. A hirtelen érkezésétől egy kicsit megugrottam.
- Úristen, Edward! A frászt hoztad rám. – szidtam le, amit később meg is bántam.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy én vagyok az első vámpír, aki megijesztette a híres Bella Volturit. – mosolygott.
- Nem te vagy az első. – jutott eszembe James és Victoria. Edward zavartan hallgatott el, mikor rájött miről beszélek.
- De akkor még Swan voltál. – mondta.
- Igaz. Akkor tényleg te vagy az első. – vágtam elgondolkodó fejet, aztán rámosolyogtam.
- Ne haragudj! – értetlen arcomat látva folytatta. – Azért amit mondtam.
- Oh. Semmi baj. Megértem, ha így érzel. – hajtottam le a fejem. Én teljesen megértem, ha Edward nem tud szeretni egy magamfajtát.
- Hogy érzek? – kérdezte meglepetten.
- Hát, hogy nem tudsz szeretni egy gyilkost. Én teljesen megértem. – mondtam, miközben úgy éreztem, ha ember lennék, már potyognának a könnyeim. Bár nem is olyan régen sírtam, úgyhogy bármi megtörténhet.
- Jaj, Bella drágám! – karolta át a vállam, magához húzva. – Sosem mondtam, hogy nem szeretlek. Csak nekem nem menne az emberölés. De ha te ezt szeretnéd, akkor nem állok az utadba. Nem mondhatom meg, mit csinálj.
- Szóval téged nem zavar? – néztem rá.
- Nem. Én úgy szeretlek, ahogy vagy. És ez így is lesz, míg a halál el nem választ. Vagyis nem. – vágott gondolkozó arcot, amivel egy kicsit megijesztett. Lehet, hogy mégsem szeret? – Szerintem azután is szeretni foglak. – nyomott egy csókot a homlokomra.
- Másodjára ijesztettél meg. – mondtam ki, amire gondoltam.
- Mert?
- Mert egy pillanatra azt hittem, megint meggondoltad magad.
- Ez nem fog bekövetkezni. Akkor sem gondoltam meg magam, csak azt hittem, így megvédhetlek.
- Igen, hallottam már egy párszor. – mondtam unottan. Edward felnevettet, amin én is kuncogtam.
- Amúgy mit keresel itt? – kérdeztem meg.
- Utánad jöttem. Pár napig mindenki azon gondolkozott, hol lehetsz. Nekem pedig tegnap jutott eszembe, hogy biztos hazamentél. És pont itt kellett átszállnom, hogy Seattle-be menjek utánad. – magyarázta.
- Értem.
- És mit csináltál Forks-ban?
- La Push-ban voltam. – mondtam.
- A vérfarkasoknál? – kérdezte ijedten.
- Igen. – mondtam szomorúan.
- Mi történt? – kérdezte, és erősebben szorított magához.
- Mondhatjuk úgy, hogy Jake kitagadott. – suttogtam a vállába.
- Ssss, semmi baj. – mondta. – Semmi baj.
- Dehogy nincs baj. Arra számítottam, hogy ő lesz az, akitől védelmet kapok Sam előítéleteivel szemben, de pont fordítva történt.
- Ilyenek a Black-ek. – mondta mérgesen. – De ne aggódj miatta. Ott van neked a családod és mi is.
- Tudom. Köszönöm.
- Igazán nincs mit. – mondta. Az egész út alatt beszélgettünk.
- Azt hiszem, a repülőn ülő fiúk nagyon utálnak. – kuncogott.
- Mert? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert itt ülök, karomban a világ legszebb teremtésével. – nyomott egy csókot a fejem tetejére.
- Akkor a repülőn ülő lányok meg engem utálnak.
- Igen, az is igaz. – mondta nevetve. – Szeretlek.
- Én is téged! – bújtam hozzá még jobban. Az út mondhatni gyorsan elrepült. A repülés után Edward új Volvo-jával mentünk tovább, ugyanis a régi már elég régi volt. Edward nem vezetett olyan gyorsan, mint én, de tűrhető volt.
- Nem akarsz gyorsítani? – kérdeztem.
- Te tényleg megváltoztál. – rázta meg nevetve a fejét. – Amikor ember voltál halálra ijedtél, mikor ilyen gyorsan vezettem, most meg gyorsabban akarsz menni.
- Pontosan. Ha nem félsz gyorsabban menni, akkor engedj a volánhoz. – ajánlottam, mire megállt.
- Na mutasd meg mit tudsz. – vigyorgott, és helyet cseréletünk.
- Kapcsold be az övet, mert életveszélyes menet lesz. – indítottam be a kocsit. A motor halkan dorombolni kezdett, aztán beletapostam a gázba. A kocsi pár másodperc alatt felgyorsult százra, majd egy kis idő múlva már kétszázhússzal száguldottam.
- Huh. Tényleg nem vagy semmi. – mondta elismerően.
- Én mondtam. – fékeztem le a palota előtt.
- Edward, megtaláltad? – rohant ki Alice, és mikor meglátott, azonnal a nyakamba ugrott.
- Nyugi Alice! – fejtettem le magamról a karjait.
- Úgy aggódtam… Nagyon figyeltem, de nem láttam semmit. Tényleg erős a pajzsod. – mondta leszállva rólam.
- Nem csak miattam nem láttál semmit. – mondtam szomorúan.
- Mi történt? – lépett ki Esme. A fájdalom erős hullámokban tört rám. A szemem égett a visszafojtott könnyektől. Hogy tehette ezt velem?! Sam gondolkodás nélkül elfogadott, akkor Jacob miért nem?!
- Egy kicsit egyedül kell lennem. – mondtam, és elindultam befelé. Kérlek, ne mondj nekik semmit. Én szeretném. Üzentem gondolatban Edward-nak. Nem fordultam hátra, hogy választ kapjak, egyenesen a szobám felé rohantam. A könnyim utat törtek maguknak. Mire elértem a szobámat, már az egész arcomat nedvesség áztatta. Amint benyitottam, az ágyamon ülve megláttam Melanie-t.
- Anyu?! Jól vagy? – lépett azonnal hozzám, és megölelt. – Anyu, mi történt? – húzott be a szobába, és ültetett le az ágyra.
- La Push-ban voltam. – nyögtem ki vagy tíz perc hallgatás után.
- És mi történt ott? – próbálta meg kiszedni belőlem. Melanie pont olyan, mint én. Önzetlen volt. Nyílván nem ok nélkül ücsörgött a szobámban. Lehetett valami oka, amit félre tett miattam.
- Találkoztam apáddal. – kezdtem újra zokogni.
- És mi ebben a rossz?
- Az, hogy gyűlöl engem. Nem tekint már a feleségének, sőt semmijének. – borultam lányom vállára.
- Nem érdemes siratni, ha ezt tette. Talán nem ő a neked való. – próbált nyugtatni, megjegyzem nem sok sikerrel.
- Miért vártál rám? – tereltem el a témát.
- Bocsánatot akartam kérni a viselkedésmért.
- Megértelek. – emeltem fel a fejem a válláról. – Nem szabhatom meg neked minden lépésed.
- Teljesen jogosan féltettél. Kate elmondta mi történt veled, mielőtt hozzámentél apához.
- Értem. De akkor sem lett volna szabad…
- Az anyám vagy. Attól tiltasz el, amitől akarsz, és amikor kedved van, még ha teljesen ok nélkül is. Nem azt mondom, hogy tetszik, de ez így van. És ha mindent megengednél nekem, akkor túl elkényeztetett lennék. Bár így is az vagyok. – mosolygott saját viccén.
- Lehet, hogy igazad van. – sóhajtottam. Eddig fel sem tűnt, hogy már nem sírok, és nem is hüppögök.
- Oké. Nekem most mennem kell. Nem baj, ha egyedül hagylak?
- Nem. Menj csak! – mondtam. Azért nem foszthatom meg a szabadidejétől.
- Oké. Szia, anyu. – állt fel, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Szia, kicsim. – mosolyogtam rá. Amint Mel mögött becsukódott az ajtó, már nyílt is, és Alice dugta be a fejét.
- Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze. – Alice lassan belépdelt, és leült mellém az ágyra.
- Feltehetek egy nem éppen a témához kapcsolódó kérdést?
- Alice, nem tudom feltűnt-e, de el se kezdtünk beszélgetni, mégis milyen témára gondolsz? – néztem rá értetlen fejet vágva.
- Hány éves voltál, mikor átváltoztál? – harapta be a száját.
- Miért, mennyinek látszom? – pattantam a tükör elé, hogy lássam, mennyinek nézek ki.
- Maximum 18-nak.
- Az kizárt. – kutattam a tükörben ráncok után.
- Tényleg! Edward tökre kiakadt, hogy rögtön miután elmentünk, hozzá mentél Jacob-hoz. – egy pillanatra megrémült a várható reakciómtól, de nem történt semmi. Furcsán nyugodt voltam, ami engem is meglepett, egészen addig, míg rá nem jöttem az igazságra. Egy pillanat alatt az ajtónál voltam, és kinyitva azt megláttam Jaspert.
- Miért nem jössz beljebb? – álltam arrébb, mire Jazz bekullogott.
- Ez nem jött be. – mondta halkan Alice-nek. – Túl jó megfigyelő.
- Nem baj. – simított végig Alice kedvese hátán.
- Nos, az előbbi kérdésedet illetően, 21 voltam. – csuktam be az ajtót.
- 21?! – kiáltották mindketten.
- Igen. – fordultam szembe velük.
- Az kizárt. – mondta Jasper.
- Pedig annyi vagyok…vagyis voltam. – javítottam ki magam egy kis mosollyal.
- Legalább Edward egy kicsit lenyugszik. – vont vállat Alice.
- Bella? – nézett rám félve Jasper.
- Igen?
- Tudod, mielőtt volt a baleseted, Emmett kérdezett valamit. – írta körül, hogy mit szeretne.
- Oh… - ennél okosabb jelen pillanatban nem jutott az eszembe.
- Ha nem akarod elmondani, nem kell. – mondta Alice.
- Nem… tudnotok kell. – ültem le Alice mellé. – Miután elmentetek, Victoria azonnal visszatért, de nem tudott a közelembe jutni a vérfarkasok miatt. Emmett azt kérdezte, miért rám vadászott. Victoria szemet szemért, társat társért alapon akart végezni velem.
- Társat társért? – lépett be értetlenül Emmett.
- Mióta hallgatózol? – kérdeztem.
- Most jöttem. De hogy érted azt, hogy társat társért. – hogy miért nem érti?!
- Edward ölte meg James-t, ezért Victoria úgy gondolta, hogy ezért nekem kell meghalnom. Ő azért szenvedett, mert James meghalt. A halálommal akart fájdalmat okozni Edward-nak.
- Értem. – hál’ isten!
- Ennek Edward nem fog örülni. – rázta a fejét Alice. – Már amúgy is magát hibáztatja, de ha megtudja, hogy tényleg az ő hibája volt, ki fog borulni.
- Ezt ő nem tudhatja meg! – néztem ijedten Alice-re.
- Bella, nem tudjuk előtte titokban tartani. – mondta Jazz.
- Megoldom. – gyorsan kiterjesztettem a pajzsomat mindhármukra.
- Hogy érted azt, hogy megoldod? – nézett értetlenül Emmett.
- Edward? – kiáltottam, és Edward pár másodperc múlva meg is érkezett.
- Baj van?! – rontott be a szobába.
- Nem, nincs. Csak kérni szeretnék valamit.
- Mondd csak!
- Próbálj meg Alice gondolataiban olvasni!
- Ez mitől kérés? – nézett értetlenül, de egy másodperc múlva döbbenten, majd felismerően nézett.
- Ez mire jó? – kérdezte.
- Csak teszteltem, hogy mennyire erős a pajzsom. Meg hogy meddig tudom fenn tartani, ha nincsenek a közvetlen közelembe, és külön mozognak. – adtam be, a már előre kitervelt mesét.
- Oké. Akkor és most megyek.
- Oké. Szia. – mosolyogtam rá.
- Sziasztok. – lépett ki. Lassan lépdelt egyre távolabb, és mikor hallótávolságon kívül ért, kitört a röhögés. Alice csilingelő nevetése halkan töltötte be a szobát, míg Jazz a hasát fogta, Em pedig a padlón fetrengett. Emmett láttán és is hangosan kezdtem nevetni.
- Mi olyan vicces? – lépett be Rosalie és Esme.
- Se…semmi. – röhögte Emmett még mindig a földön fetrengve.
- Hát jó. – mondta Rose. – Ha kiszórakoztátok magatokat, gyertek a nagyterembe.
- Ok…oké. – hahotázott Jasper.
- Elképesztőek vagytok! – lépett ki Rosalie, majd Esme. Az ajtó csukódása után hirtelen abbamaradt a nevetés. Mind egymásra néztünk, és majd megpukkadtunk a visszafojtott nevetéstől. Végül Emmett feladta, és újra kitört a nevetés-hurrikán. Kellett vagy negyed óra mire képesek voltunk elindulni, de még mindig kuncogtunk. Néha, mikor egymásra néztünk nem bírtuk megállni, hogy ne röhögjünk. Általában Emmett arca váltotta ezt ki. Benyitottunk a trónterembe, még mindig nevetve.
- Elárulnátok mi olyan vicces? – kérdezte mogorván Caius.
- Semmi! – mondtuk egyszerre, mire megint hangosan nevetni kezdtünk. Em és Jazz a hasukat fogva görnyedtek előre, míg Alice és én egymásba kapaszkodva próbáltunk meg lehiggadni.
- Egészen jól működik a pajzsod, nem hallok semmit. – mondta Edward, ami miatt még hangosabban nevettünk. Tökéletes időzítés! Persze, hogy most kellet ezt mondania.
- Bella! – Apám szigorú hangját hallva belém szorult a nevetés.
- Bocsánat!
- Üljetek le! – mondta, és a székem felé terelt. – Először is, örülök, hogy újra szent a béke.
- Én is. – mondtam majd megpukkadva. Emmették-re pillantva, majdnem kitört belőlem, amit az előbb elfojtottam. Ugyanúgy néztek ki, mint ahogy én festhettem.
- Másodszor pedig kilátásban van egy háború kezdete.
- MI?! – szállt el minden jó kedvem.
- A lázadók újra szervezkednek. – vette át a szót Carlisle. – Ez alatt az öt hónap alatt csaknem megháromszorozták a létszámukat, és várfarkasok is beálltak hozzájuk.
- Vérfarkasok? – rémültem meg.
- Nem a La Push-iak. Igazi vérfarkasok. – mondta Edward.
- Azokat egytől egyig kiirtottuk. – ellenkezett Caius.
- Páran életben maradtak, akik az évtizedek alatt megsokszorozták létszámukat.
- Lehetetlen… - suttogtam.
- Úgy tűnik, hogy nem. – szólalt meg ismét szerelmem.
- Tehetségesek a vámpírok? – néztem reménykedve Edward-ra, de az arcvonásai nem ígértek túl sok jót.
- Sajnos igen. Nagyon sok tehetséges van közöttük, de nem mind. – tudtam, hogy nincs sok esélyünk. Szinte semmi!
- Megoldjuk. – nyugtatott Apa, de láttam, hogy ő sem bízik a sikerben.
- Először a vérfarkasokat kell elpusztítani, hogy a vámpírok összezavarodjanak. Aztán ki kell deríteni, ki a vezér. Ha őt megöljük, a többiek elvesztik a reményüket.
- Eleazar a vezetőjük. És a Denali-klán.