15.fejezet

Vita

Nem tudom, mennyi idő maradt ki az életemből. Az emlékeim és az eszméletem lassan kezdtek visszatérni. Először egy kellemesen lágy érintést érzékeltem, mely a kezemet fogta. Először még nem tudtam beazonosítani ki, vagy mi fogja a kezem, csak akkor mikor meghallottam a hangját. A hang egy angyaltól származott. A világ legcsodálatosabb angyalától. Egy ismerős dalt dúdolt nekem. A világ legszebb dalát. Edward volt az. Nem tudom, hogyan hihettem azt, hogy ártana nekem, mikor itt ül mellettem, és az altatómat dúdolja. Bár alvás helyett inkább fel kellett volna kelnem. Először a szememmel próbálkoztam, nem sok sikerrel.
- Edward. – hallottam meg a saját hangomat. Úgy tűnik, akaratomon kívül is őt hívom. Muszáj, hogy velem legyen, Nem élhetek nélküle.
- Igen! Itt vagyok! – hallottam meg bársonyos hangját. – Bella! Bella, hallasz engem? Ki tudod nyitni a szemed? – a szememmel próbálkoztam ismét. Lassan nyitottam fel a szemeimet, attól félve, hogy az egészet csak álmodtam, és Edward eltűnik. Szerencsére ez nem következett be, és Edward ott ült mellettem, fogva a kezem.
- Istenem, Bella! – ölelt meg. – Úgy örülök, hogy jól vagy.
- Azt nem mondanám. – az egész testem sajgott, és a fejem is szörnyen fájt.
- Rendben, örülök, hogy élsz. – javította ki magát mosolyogva.
- Hát annak én is. – mosolyogtam vissza rá. – Ne haragudj! – hajtottam le a fejem. Nagyon bunkón viselkedtem velük, amióta itt voltak, és nagyon szégyelltem magam miatta.
- Miért? – húzta fel a szemöldökét.
- Mert bunkó voltam. – néztem még lejjebb, hogy elkerüljem a pillantását.
- Nem a te hibád. – nyúlt be az állam alá, és húzta fel az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ezt hogy érted? Nem az én hibám, hogy ok nélkül szemétkedtem? – néztem rá hitetlenkedő fejjel.
- Nem ok nélkül. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor…. – nem tudta befejezni, ahogy én sem bírtam volna végighallgatni a mondatot. – Azt hittem, ezzel megvédhetlek…
- Magadtól. – fejeztem be helyette.
- Honnan tudod? – nézett rám kíváncsian.
- Hallottam a történetet, de…
- De?
- De nem hittem el. Amiket mondtál….igaznak tűnt. – vallottam be.
- Ez volt a célom. Hogy elhitessem veled, nem vagy elég jó nekem, és ne akarj velem jönni. Pedig ez éppen fordítva van.
- Azt akartad, hogy veled menjek? – néztem rá értetlen fejet vágva, de igazából tudtam, mire gondol.
- Nem, bár azt is akartam, de… - nézett rám, és meglátta a vigyort az arcomon. – Te tudod miről beszélek…..csak szivatsz.
- Én? Dehogy! – mondtam még szélesebb vigyorral, mire hozzám vágott egy párnát.
- Sunyi! – villantotta rám a kedvenc, féloldalas mosolyomat. Ezt a mosolyt senki nem tudja leutánozni.
- Én sunyi?! – vontam fel a szemöldököm. – Ki vágott át kit?
- Na jó, kvittek vagyunk. – mondta még mindig mosolyogva, mire hozzá vágtam egy párnát. Edward értetlen arcát látva felnevettem.
- Kvittek vagyunk. – mondtam tele szájjal vigyorogva. Mikor leesett neki, egy hatalmas, ellenállhatatlan mosoly volt a válasz.
- Tudod, hogy szeretlek? – nézett mélyen a szemembe.
- És te? – viszonoztam a nézést. Edward szemében a gyengédségen és a szerelmen kívül mást nem láttam. A jellegzetes szikrák, most sokkal erősebben és élettel telibben pattogtak közöttünk. Üres gyomromban, mintha több millió pillangó verdesett volna, és most jöttem csak rá, mennyire szomjas vagyok. Már a gondolattól is kiszáradt a torkom.
- Azt hiszem, el kell mennem vadászni. – szakítottam meg az érzelmes szemkontaktust.
- Emberekre? – kérdezte kissé csalódottan.
- Edward, én tudom, te és a családod miben hisztek, de szerintem ez a helyes. – szavaimra felkapta a fejét.
- Helyes? Embereket ölni? – nézett rám hitetlenkedve.
- Ez az élet rendje. Az növényevő állatok növényeket esznek, a növényevőket megölik a húsevők, mindkét állattípust megölik az emberek, az embereket pedig a vámpírok. Az emberek sem aggódnak amiatt, hogy elvesznek egy édesanyát a családjától. Akkor nekünk miért kéne? Az ember, csak visszakapja, amit elkövetett.
- És a vámpírok mit kapnak vissza? Senki nem veszélyeztet minket. – vágott vissza. A köztünk pattogó érzelmi szikrák kezdtek az ellentét jelzőivé válni.
- Valakinek mindig kell állnia a tápláléklánc tetején. Lehet, hogy pár száz év múlva lesz egy új faj, akitől nekünk kell félnünk. – fejtettem ki a véleményem.
- Igen, de ez a faj nem évszázadokkal később fog kialakulni, hanem már most van.
- Miről beszélsz? – kérdeztem kíváncsian. – Az nem lehet, hogy létrejött egy új faj, és mi nem tudunk róla.
- Erről beszélek! Ti vagytok az a faj! – pattant fel idegesen.
- Mi? – néztem rá hitetlenül.
- Igen, ti! A Volturi! Rettegésben tartjátok a többi vámpírt. – nézett dühösen a szemembe, melyben nem láthatott mást, csak csalódottságot. De ez lassan kezdett átmenni színtiszta dühbe. Az ő példáját követve én is felálltam.
- Szóval én egy gyilkos vagyok, aki rettegésben tartja a vámpírokat. – háborodtam fel.
- Nehéz beismernem, de így van. – az állam nagyot koppant a padlón.
- Mégis ki fél tőlem? – kérdeztem gúnyosan.
- Az egész testőrség, főleg Jane. Bár tudják, hogy nem bántanád őket, mégis rettegnek, hogy elveszted az önuralmad. Caius egyenesen retteg tőled. Nem csak azért, mert bármikor megölhetnéd, hanem mert fél, hogy átveszed a helyét. Lassan több uralmad van, mint neki. Aro is fél tőled, csak nem tudja. A világ összes vámpírja retteg attól, hogy összeakad veled. Melanie az egyetlen, aki nem fél, ha a közelében vagy.
- Ez hülyeség. Apa nem fél tőlem. Caius-nak pedig van oka rá. Úgy beszélt a halálomról, mintha nem is érdekelné.
- Nem is érdekli. Sőt. Azt akarja, hogy halott legyél. Még az emlékedet és el akarja törölni a föld színéről.
- Kár, hogy ez nem fog megvalósulni. Soha nem lesz olyan erős, hogy akár egy ujjal is árthasson nekem. – emeltem fel a kisujjamat, hogy érzékeltessem.
- Pont ezért fél tőled mindenki. Azt hiszed bármire képes vagy, és ezt el is hiteted velük. De az a legrosszabb, hogy te is elhiszed.
- Miért ne hinném el, ha így van? – néztem farkasszemet Edward-dal.
- Egyáltalán nincs így. Neked is van gyengepontod, csak nem veszik észre, pedig kiszúrja a szemüket. Nekünk is ott volt, de csak későn jöttünk rá.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, miről beszél.
- A lányod. Ő a gyengepontod. Bármit megtennél érte. Jasper még sosem érzett ilyen erős köteléket. Nem lenne nehéz zsarolni vele. Nem kockáztatnád az életét azzal, hogy megpróbálod megszöktetni, ha egyszer elrabolnák.
- Egyszer már megtettem, és megteszem még egyszer, ha kell. – mondtam fenyegetően.
- Megtetted, de milyen áron? Itt jön az a képbe, hogy egy gyilkos vagy. Hidegvérrel megöltél egyszerre tíz vámpírt. – vágott felháborodott arckifejezést.
- Nyolcat. – javítottam ki.
- Mi tíz vámpírt hagytunk ott. – ellenkezett.
- Tízet öltem meg, de nyolcat egyszerre.
- Szóval kettő többet kapott.
- Pontosan.
- És mégis miért volt olyan különleges az a kettő?
- Victoria megérdemelte amit kapott. És a kis barátnőd is! – kiabáltam és faképnél hagytam. Mégis hogy képzeli, hogy felelősségre von engem?! A dühtől fortyogva léptem ki a szabadba, a városfal felé véve az irányt, hogy vadászni induljak. Honnan vette ő a bátorságot, hogy engem kritizáljon?! Ki ő, és ki vagyok én? Ő egy kis senki, én pedig Aro lánya vagyok! Mindenki ismer, ha csak hallásról is. Csak azért, mert érzek valamit iránta, már azt hiszi ő parancsol nekem?! Nem fogja nekem megmondani, hogy mire vadásszak! Ha akarok emberre vadászok, ha akarok állatra. De az utóbbi soha nem fog megtörténni. Egyrészt azért, mert undorító volt a szaguk, másrészt, mert a rangomat illetően, nem engedhetem meg magamnak. Nem csak azért, mert Aro lánya vagyok, hanem mert az ő „vére folyik az ereimben”. Ő változtatott át, ami örökre hozzá fog kapcsolni. Rajtam kívül, csak a feleségét változtatta át. Ezért is vagyok jelentősebb, mint a többi testőr. – gondolataim közben már régen elhagytam a várost, és a repülőtér felé száguldottam.