14.fejezet

Túlélés

- Bella! – kiáltotta Demetri, és eldobta a kardját, majd hozzám rohant. – Bella, jól vagy?

- Nem! – kiáltottam egy sikoltás után. Demetri felkapta a kardokat az egyik kezébe, a másikba pedig engem. A karom elkezdett rángatózni, és a tenyeremből ezüst színű folyadék szivárogott. Pár másodperc alatt a trónterembe értünk.

- Bella! – kiáltotta Apa. Demetri lerakott a földre, majd mindenki körém gyűlt. – Bella!

- Mi történt? – kérdezte Caius.

- A kard fedője levált, és megvágta a tenyerét. – amint kimondta, Apa a kezébe vette az enyémet.

- Istenem. – mondta halálra rémült arccal. A fájdalom végig száguldott az ereimben, perzselve azokat. Számat egy újabb sikítás hagyta el, és kezdtem egész testemben remegni. – Ez nem történhet meg. Nem lehet.

- Aro, ki kell mosni a sebet. – hallottam meg Carlisle hangját. – Engedj oda!

- Apa, mentsd meg! – hallottam Alice kétségbeesett és könyörgő hangját.

- Mi lesz ha nem tudja kitisztítani? – kérdezte Edward, miközben én ziháltam.

- Valószínűleg meghal. – mondta teljesen nyugodtan Caius. Ha ezt túlélem kitekerem a nyakát.

- Gyere! – mondta Apa Carlisle-nak, majd arrébb ment. Újabb sikoly hagyta el az ajkaimat, mikor Carlisle a tenyeremhez ért.

- Ne haragudj! – mondta.

- Csak…..csináld! – ziháltam, és összeszorítottam a számat. Óvatosan a kezébe emelte a tenyerem és vizsgálni kezdett.

- Szükségem lesz vattapamacsra és valami alkoholra. – adta ki Carlisle az orvosi utasítást.

- Felix. – küldte el Apa a kért dolgokért. Pár másodperc múlva Felix vissza is ért.

- Köszönöm. – vette át Carlisle a pamacsokat és az alkoholt. – Ez fájni fog. – mondta és a tenyeremre szorította az átáztatott vattát. Eszméletlenül csípett, és észre sem vettem, hogy vadul vergődöm, és sikítozok.

- Edward, fogd le! – mondta Carlisle, mikor nem bírt velem. Edward a másik oldalamra jött, és leszorított a kezemnél fogva a földre.

- Semmi baj. – suttogta a fülembe, de a sikolyaimat nem tudtam türtőztetni.

- Carlisle, ez szükséges? – kérdezte Alice.

- Muszáj valahogy kitisztítanom. – nézett rám bocsánatkérően.

- Mikor lesz tiszta? – kérdezte Apa. Carlisle válasz helyett leemelte a pamacsot a kezemről, és ellenőrizte a sebet. Az égető érzés kezdett elmúlni a tenyeremben, de onnantól felfelé minden egyes eremet tűzlángok nyaldosták. A kín majdnem olyan elviselhetetlen volt, mint az átváltozás.

- A tenyeréből sikerült kiszednem a mérget, de ha jól sejtem az egész testében szétáradt. – magyarázta Carlisle. – Valahogyan ki kell szívnunk a mérget belőle.

- Mi?! – néztem rá ijedten. Az nem lehet. Akkor beléjük kerül a méreg.

- Tudom, hogy fájdalmas lesz, de nincs más választásunk. – azt hiszem félreértett.

- De….ha belőlem…..kiszívjátok…..akkor belétek….kerül. – magyaráztam még mindig zihálva.

- Nem nyeljük le. – vette át a szót Edward.

- Vállalod? – kérdezte nevelőapja.

- Persze. Ez egyszerűbb lesz, mint a vérét szívni. – vonta meg a vállát. Apa halkan morgott. Valószínűleg eszébe jutottak az emlékeim.

- Csináld! – néztem volt szerelmemre. Edward arcán egy kis bizonytalanságot láttam.

- Átvegyem? – kérdezte Carlisle.

- Nem, csinálom. – mondta és a száját a tenyeremre tapasztotta, majd szívni kezdte. A méreg végig száguldott az ereimen, égető érzést hagyva maga után. A sikolyaim felerősödtek, és sokkal jobban vergődtem, mint az előbb.

- Emmett! – hallottam Carlisle utasító hangját. Emmett arra az oldalamra jött, ahol Edward épp a mérget szívta ki belőlem. Emmett fölém hajolt, és a két vállamnál fogva leszorított.

- Nyugalom. Mindjárt vége. – biztatott halkan Em, megjegyzem nem sok sikerrel. A remegés Emmett szorításától gyengült, de a sikolyok a legkevésbé sem. Edward egy pillanatra levette a száját a tenyeremről, hogy egy üvegbe köpje a kiszívott mérget, majd újból a vágásra tapasztotta ajkait, és folytatta munkáját. A kihagyott idő utáni szívás sokkal erősebb volt, és sokkal fájdalmasabb. A sikításomtól visszhangzott a terem. A fájdalomtól a pajzsom ide-oda hullámzott, hol mindenkit, hol csak néhányunkat bevonva maga alá. Nem tudtam irányítani, és nem hittem, hogy ebből bármi baj lehet. Egészen addig, míg Jasper fel nem szisszent. Eszembe sem jutott, hogy ő érezheti amit én érzek.

- Alice…. – szólaltam meg zihálva.

- Igen? Segíthetek valamit? Mondd csak! – térdelt mellém.

- Vidd…..ki…..Jaspert. – mondtam akadozva.

- Miért? – kérdezte meghökkenve.

- Mert érzni…..amit én. – mondtam és Jasper felé fordítottam a fejem.

- Kibírom. – mondta aggódó arcomat látva.

- Menj! – utasítottam.

- Maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de itt én voltam az, aki parancsolhat.

- Apa!

- Jasper, menj ki! – hagyta jóvá Apám. Erre Jasper már nem tudott mit mondani, ezért kisétált a teremből.

- Menj…utána. – néztem Alice-re, aki egy pillanatra habozott, majd követte társát. Annyira el voltam foglalva a Jasper iránti aggódással, hogy észre sem vettem, hogy a fájdalom kezdett elmúlni. Már szinte csak a lábamban éreztem, és Emmett is elengedett. A zihálásom is csillapodott, de egy elég furcsa érzés fogott el. Ilyet utoljára akkor éreztem, mikor ember voltam. Elfáradtam. A szememet ólomsúlyúnak éreztem, de küzdöttem, hogy ébren maradjak. Ébren maradjak?! Nem is vagyok képes aludni. De jelen helyzetben úgy tűnt, mégis.

- Mi lesz ha elalszik? – kérdezte Edward egy pillanatra elengedve a kezemet, majd újra dolgozni kezdett. A szája érintése a tenyeremen fantasztikus érzés volt. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Mintha ezernyi apró szikra pattogott volna körülöttem. Ahogy a szemébe néztem, megláttam a saját, elgyötört, de mégis boldog arcomat. Tényleg így éreztem. Elgyötört voltam a fájdalom miatt, de boldog is, mert Edward itt volt velem…

- Nem tudom. Remélhetőleg semmi. Amíg nem kezd el égni, addig minden rendben. – rángatott ki Caius a gondolataimból. Az Edward és a saját testem közötti szikrák egyre erősödtek, de végül a fáradtság győzött. A szemem lassan lecsukódott, és az egész világ sötétségbe borult.