Red Night 13.fejezet

13. fejezet. – Társaság

- Úristen, Bella! – kiáltott Kate. – Nem hagynád ezt abba?!

- Bocs. – húztam ki a falba szorult kést. – És nem, nem hagynám abba. Ha kipróbálnád neked is tetszene. – egy hirtelen mozdulattal a hátam mögötti falba hajítottam az acél és ezüst ötvözetéből készült gyilkos fegyvert.

- Bella, ez már beteges. – mondta Kate megelőzve engem kihúzta a kést a falból. – Egész nap ezt a vackot dobálod, vagy Demetri-vel vívtok. – húzta grimaszba az orrát. Nem tudom mi baja van a késdobálással. Tök jó muri, és egyébként is meg kell tanulnunk használni. Jó, hogy ezen már vagy fél éve mindenki túl van, de soha nem lehet az ember, vagyis a vámpír, elég biztos.

- Amúgy Aro látni akar. – szakította félbe a gondolataimat.

- Most? – egyáltalán nem volt kedvem abba hagyni a dobálást.

- Igen, most.

- Oké. – mondtam és gyorsan kivettem Kate kezéből a késemet. – Ezt viszem. – mosolyogtam rá gonoszul, mire kinyújtotta a nyelvét. Kate-tel az a fél év alatt, amióta itt volt, egészen jóban lettünk. Kate és Felix már az első nap együtt mászkáltak, és pár héttel később bejelentették kapcsolatukat. Ezen gondolkoztam, míg elértem a tróntermet. Mikor benyitottam, mindenki felém fordult.

- Mi a baj? – jutott eszembe az első gondolat.

- Semmi. – mondta azonnal Apa. – Csak szólni szerettem volna, hogy egy ideig ideköltözik pár vámpír.

- Kik? – kérdeztem, mert Apa hangsúlya elég érdekesnek bizonyult. Mintha attól féle, hogy fejmosást kap.

- Cullenék. – Félhet is, mert mindjárt elkezdek őrjöngeni.

- Nyugalom. – mondta és odarohant, hogy lefogjon, mert épp készültem kitörni. – Nem lesznek itt sokáig.

- Minek jönnek egyáltalán? – a hangom kezdett idegesből hisztérikusba átmenni.

- Carlisle tegnap felhívott, hogy szeretnék megbeszélni velünk, ezt az egész lázadás dolgot. – a felkelés már vagy öt hónapja véget ért és most jut eszükbe beszélgetni?!

- Oké, csak ne nagyon legyenek a közelemben. Akkor nem lesz baj. – remélem. Apa hangosan kifújta a benn tartott levegőt.

- Köszönöm.

- Mit? – fogalmam sincs, mit kellene nekem megköszönnie.

- Hogy ilyen könnyen beleegyeztél.

- Miért, ha nem egyezek bele,akkor nem jöttek volna? - vajon még meggondolhatom magam?

- Biztos, hogy elgondolkoztam volna rajta, de Carlisle a barátom és nekem sokat jelentene.

- Akkor kérned sem kellett volna. – ha Apának ennyire fontos, akkor még ennél könnyebben is belementem volna.

- Köszönöm, kicsim.

- Nincs mit. Mikor jönnek?

- Szerintem egy órán belül megérkeznek. – egy óra?! Úristen! Nyugalom!

- Oké, akkor megyek és elbújok. – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Rendben. De ne maradj sokáig. – mosolygott rám, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Ez nem lesz könnyű menet. Hirtelen jutott eszembe, hogy nem lenne jó, ha Melanie-t a közelükbe engedném. Egyenesen Mel szobája felé vettem az irányt.

- Melanie. – rontottam be a szobájába.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian és kissé rémülten.

- Tudod, hogy jönnek Apa barátai?

- Persze.

- Jó, mert nem mehetsz a közelükbe, amíg nem szólok. – adtam ki az anyai parancsot. A szívem azt mondta, nem lett volna semmi baja, az eszem pedig azt, hogy jobb, ha távol marad tőlük. Eddig mindig az utóbbinak volt igaza, szóval most is rá fogok hallgatni.

- Miért?! – kérdezte hisztérikus hangon. – Ők nem olyanok, mint a többi, kedvesek voltak velem. Főleg Alice és Rosalie. Meg az Edward nevezetű is aranyos volt.

- Nem akarom hallani a nevüket. – emeltem fel a hangom. Még hogy Edward és az aranyosság. – És azt teszed, amit én mondok! – amint kimondtam, már faképnél is hagytam. Nem fogom veszélybe sodorni, csak mert úgy érzi, Cullenék kedvesek. Én is úgy éreztem, és több évnyi szenvedést okoztak nekem. nem fogom hagyni, hogy ugyanez történjen a lányommal. Idegesen trappoltam a szobám felé. Az ajtót hangosan bevágtam magam mögött, majd ledőltem az ágyra.

Nem követtem nyomon az idő múlását, csak feküdtem, mikor meghallottam Melanie hangját. Nem volt olyan közel, hogy értsem mit mondd, de nem a szobájából jött, az biztos. Jobb lenne megnézni. Határoztam el, és már a hangot követve indultam el a nappali felé. Az ajtó nyitva volt, de nem figyeltem a hangokra, csak az orromat betöltő illatokra. Hét illat a lányomén kívül, és csak egyet ismertem fel. Rosalie-ét.

- Melanie! – mondtam, amint beléptem. Az egész Cullen család tátott szájjal bámult. – Mit mondtam neked?

- Nem kell azt tennem, amit te mondasz. Felnőtt ember vagyok, és el tudom dönteni, hogy mit szabad és mit nem. – emelte fel a hangját. Még soha nem csinált ilyet.

- Nem, nem tudod! És nehogy azt hidd, hogy mert húsz éves vagy, már felnőttnek számítasz. Melanie, én felelek a biztonságodért, és nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodord magad. – ha most ellenkezni merészel, az egész életét a szobájában fogja tölteni.

- Honnan veszed, hogy veszélyes velük lennem?! Nem is ismered őket! – kiáltotta.

- De igen. – mondtam fele olyan hangosan sem, mint ő. – Kate! – kiáltottam.

- Igen? – lépett be azonnal Kate.

- Vidd Mel-t a szobájába, és ne hagyd, hogy kijöjjön. – adtam ki a parancsot.

- Ezt nem teheted. – mondta lányom sokkal kevesebb önbizalommal, mint az előbb.

- Igen? És miért nem? – néztem farkasszemet a hozzám legközelebb álló személlyel. Nem akartam megbántani, de nem hagyott más választást. – Kate, kérlek. – Kate megfogta Mel kezét, és elkezdte húzni az ajtó felé. Lányom közben gyilkos pillantással nézett rám. Nagyszerű! Nemcsak, hogy tönkretették az életemet, még a lányomat is ellenem fordították.

- Ez meg mire volt jó? – hallottam meg a hátam mögött Rosalie dühös hangját. – Mi jogod van eltiltani tőlünk? Ki vagy te? A testőre vagy mi?

- Nem. Az anyja. – mondtam és kiléptem a szobából. Egyenesen a trónterem felé vettem az irányt. A teremben csak Apa, Caius és Marcus volt benn.

- Apa, ezt nem bírom. – léptem be.

- Mi történt? - kérdezte aggodalmasan.

- Ellenem fordították Mel-t.

- Mi?! – végre megláttam az arcán a dühöt.

- Megmondtam Mel-nek, hogy nem mehet a közelükbe, de nem hallgatott rám, és most haragszik rám.

- Kedvesem, nem gondolod, hogy egy kis szabad utat kéne hagynod neki? – kérdezte kedvesen.

- Ebben az esetben nem. Nem akarom, hogy ugyanaz történjen vele, mint velem. – álltam ki az igazam mellett.

- Drágám, talán félreismerted őket. Lehet, hogy az egész egy félreértés volt.

- Melléjük állsz?! – kiáltottam.

- Bella, Carlisle a barátom….

- Én pedig a lányod vagyok. – kiabáltam, majd kirontottam. Az ajtóban ott állt az egész Cullen család. Ők döbbenten néztek, én pedig dühösen. Elindultam, hogy kikerüljem őket, de egy pici, de annál erősebb kéz megállított.

- Bella… - hallottam meg volt legjobb barátnőm hangját, de nem voltam kíváncsi a folytatásra. Egyszerűen kirántottam a kezem az övéből, és elindultam a szobám felé. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Amint beléptem a szobába, rájöttem, hogy nem is ide akartam jönni. A tükörbe nézve szembe találtam magam egy éhes, dühös Bellával. Egészen addig néztem magam, míg a szemem el nem kezdte felvenni, a tipikus vöröses árnyalatot. Aztán eszembe jutott, hogyan tudnám lenyugtatni magam. Ismét a trónterem felé indultam, remélve, hogy Cullenék nem lesznek ott. Persze hiába reménykedtem, mikor beléptem a Cullen családon és a hármakon kívül majdnem mindenki ott volt. Kivéve Kate-t és Mel-t.

- Demetri. – mondtam, miközben elindultam a sarokban álló fegyvertárolóhoz. Előhúztam két kardot és az egyiket odadobtam Demetrinek.

- Hova mész? – kérdezte Apa aggodalmasan.

- Messze innen. – mondtam és elindultam az ajtó felé.

- Nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? – kérdezte.

- Melyiket?

- Az ellenszenvedet Cullenék iránt. – mondta.

- Ez egyedül rám tartozik. – mondtam mérgesen.

- Bella, az apád vagyok, és tudni szeretném. – ha működnének a szerveim, a szívem most biztos kétszer olyan gyorsan verne, mint általában. Apa még sosem mondta ki nyíltan, hogy a lánya vagyok, kivéve mikor bejelentette. Nehéz beismernem, de igaza van.

- Mit akarsz tudni? – hajtottam le a fejem. Nem volt szép, hogy így viselkedtem vele.

- Ülj le, kérlek. – mutatott a székem felé. Még mindig lehajtott fejjel léptem fel az emelvényre, majd ültem le. – Szeretném, ha meghallgatnád őket. Elég jó magyarázatuk van arra, ….

- …arra, hogyan tették tönkre az életem? – szakítottam félbe. – Ajánlom is! – néztem farkasszemet Apámmal. Végül én nyertem, ő pedig lehajtotta a fejét.

- Igen. – mást nem is nagyon mondhatott volna.

- Hallgatlak. – néztem Carlisle-ra néhány perc nekik kínos csend után. Én elégedett voltam magammal.

- Először is, sajnáljuk, hogy ez történt veled. – Rosalie felhorkantott, mire Alice erősen belevágta az oldalába a könyökét, amit egy szisszenés követett.

- Ez a legjobb dolog, ami történt. – szakítottam félbe. – Ha csak ez történt volna, nem haragudnék. – a haragudnék kicsit gyenge kifejezés volt.

- Miért? Más is történt? – nézett rám Esme ijedten. – Bajod esett?

- Nem, nem igazán. – gondolkoztam el. – Végül is Victoria nem kapott el szóval…

- Micsoda?! – sikkantott Alice. – Victoria?!

- Igen. – nem tudtam mi ezen a meglepő. Egyértelmű volt, hogy bosszút fog állni.

- De miért rád vadászott? – nézett értetlenül Emmett. Na ez egy rossz kérdés volt. Egy nagyon érzékeny pontomon támadott, akaratán kívül.

- Bella?! – fogta meg a kezem Apa. – Jól vagy?

- Persze. – mondtam, bár a hangom eléggé remegett. – Azt hiszem én most megyek. – pattantam fel és fogtam meg a kardomat. Demetri felé intettem, majd kisétáltam az ajtón.

- Ne haragudjatok, ez egy érzékeny téma nála. – kért bocsánatot Apa.

- Megértjük. – hallottam még Carlisle hangját, mielőtt a vörös köd elborította volna a szememet. Közben Demetri mellém lépett, és megfogta a kezem.

- Nem lesz semmi baj. – mondta, mikor kiléptünk a szabadba.

- Remélem.

- Biztosan. Legfeljebb elkerülöd őket. – ajánlotta.

- Nem rossz ötlet. – gondoltam végig. – Sőt, azt hiszem ez lesz a legjobb.

- Akkor készülj fel, mert most csúnyán elverlek. – állt szembe velem, kezében a karddal.

- Majd meglátjuk. – vigyorogtam rá, és nekirontottam. Ügyesen kivédte hirtelen támadásomat, és viszonozta egy erősebbel, amit épphogy csak ki tudtam védeni. Demetri kemény ellenfél volt, de nem legyőzhetetlen. A pillantásom a kardomra esett, amin rajta volt a fedő. Ha nem lett volna rajta, életveszélyes lett volna „játszani” vele. Amíg a kardommal voltam elfoglalva, Demetri kihasználta a figyelmetlenségem és a karomra csapott a fegyverével. Nem fájt annyira, de éreztette velem, hogy Demetri legyőzött. Ezt nem hagyhatom. Egy újabb támadását sikerült kivédenem, mielőtt megtörtént a baj. Demetri a kardom tetejére csapott, nem messze a kezemtől. Később jöttem csak rá, hogy fedő meglazult a penge körül, majd leesett. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a védekező ösztönöm most nem hozta épp a legjobb formáját. Ha veszély van, ösztönösen használom a valamelyik tehetségemet. Ez esetben a forraló képesség lépett közbe. A felforrósodott kezem megolvasztotta a kard markolatát, aminek köszönhetően a kard lefelé kezdett csúszni. A sokktól észre sem vettem, hogy a penge elérte a tenyerem, és végig siklott rajta. A rémületből csak akkor tértem magamhoz, mikor megéreztem az égető fájdalmat, és felsikoltottam.