Red Night 9.fejezet

9.fejezet – Hazatérés

Bella szemszöge

- Melanie, biztos jól vagy? – kérdeztem lányomat ötvenedjére.

- Igen, anya nyugodj meg! – mondta kissé idegesen.

- Jó, rendben. – mondtam. Úgy véltem nem akar beszélni most, úgyhogy visszagondoltam az utóbbi egy órában történtekre. Miután megláttam Rosalie-t tudtam, hogy Cullenék házában van a törzshely. Mivel ismertem a környéket ügyesen kitaktikáztam merre érezhetik a szagom és merre nem. Nem messze a háztól elrejtettem a kocsimat. Messziről figyeltem a házat és vártam míg kevesebben lesznek. Bármennyire is haragudtam Cullenékra, nem tudtam volna megölni őket. Egészen mostanáig. Egy délután a ház teljes lakossága – tíz kivételével – elment valahová. Ekkor támadtam. Vártam 10 percet, míg elég messze érnek és elindultam a ház felé. Gyors leszek és kíméletes. Lefagyasztom , aztán elégetem őket. Semmit nem fognak érezni. Elértem a bejárathoz és beléptem. Hirtelen megmerevedtem. Nyolc ismeretlen vámpír állt bent, de ez nem minden. Ott volt még Victoria és Tanya.

- Anyu! – kiáltotta Mel.

- Bella! – mondta Tanya és Victoria. Nem haboztam. Képességemet bevetve lefagyasztottam a nyolc ismeretlen vámpírt. Victoria és Tanya rémülten figyelték a jelenetet. Annyira koncentráltam, hogy végül olyan szinten megfagytak, hogy darabokra törtek. Eddig nem is tudtam, hogy ilyet is tudok. Klassz. Miután végeztem Tanya és Victoria felé fordultam.

- Szóval eddig te vadásztál rám. – mondtam Victoriának. – De most én jövök.

- Bella, te ezt nem értheted. Az én társam meghalt.

- Ti pedig a lányomat raboltátok el. Így fair. – mondtam majd nekirontottam Victoriának. Nekicsapódott a szemközti falnak. Hallottam, amint Tanya hátulról akar megtámadni. Pördültem egyet és hasba rúgtam. Tanya elrepült egyenesen neki a lépcső aljának. Na most már elég! Nem kell kínoznom őket. Ez nem személyes ügy. Vagy mégis? Mért érzem úgy, hogy mielőtt megölöm őket szenvedniük kell? Nem lényeges. Gyorsan végzek velük és eltűnök. A többiek bármelyik percben megjöhetnek. Rávetettem magam Tanya-ra és széttéptem. Még most is hallom a fülemben az ordítását. Miután végeztem vele Victoria jött. Gyorsan összehordtam a testrészeket és meggyújtottam őket a tehetségemmel. Mielőtt elmentem volna kinyitottam az összes ablakot, hogy ne érezzék a szagomat. Karon ragadtam a tátott szájú lányomat és a kocsim felé vonszoltam ami az erdőben állt. Mel kérés nélkül bepattant az anyósülésre. És most itt tartunk.

- Anya?

- Igen, kicsim?

- Mért nem mondtad, hogy tudsz ilyet is? – kérdezte kíváncsian.

- Mert én sem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen erős a képességem.

- Értem. – mondta és nem szólalt meg többet. Legalább tudom, hogy nem a félelemtől, hanem a meglepettségtől. Pár perc múlva megérkeztünk a repülőtérre. A kocsi ugyanúgy a teherszállítóra került, mi pedig az utasszállítóra ültünk. A hosszú és csendes repülőút után megérkeztünk Rómába. Miután megkaptam a kocsimat elindultunk Volterra felé. Pár óra múlva már a kastély előtt álltunk.

- Bella! Mel! – rohant ki Felix és mindkettőnket megölelt. – Istenem, a frászt hoztad mindenkire! – mondta nekem.

- Tudom, de muszáj volt. – védekeztem. Hát persze, hogy muszáj volt. Nem hagyhattam ott a lányomat.

- Jó, de gyertek be, mert Aro már nagyon ideges. – gyorsan bementünk Mel-el, miközben Felix leparkolt a kocsival. Mikor beléptünk a trónterembe mindenki odagyűlt körénk. Nem győztük mondogatni, hogy semmi bajunk és jól vagyunk.

- Istenem! Hogy ijeszthettél így rám? – kérdezte kétségbeesve Aro, aki csak most tudott a közelünkbe férkőzni.

- Sajnálom. Muszáj volt.

- Megértelek, de legalább elmondhattad volna, hogy mire készülsz.

- Nem volt tervem. – mondtam félvállról.

- Ha nem tévedek 35-40 vámpír őrizhette Mel-t. – mondta Aro.

- Igen, de megvártam míg elmennek vadászni. Csak tíz vámpír maradt ott őrizni. – mondtam és a lányom felé pillantottam, akit körülvettek a vámpírok és mindenfélével ellátták. Igazán aranyosak voltak.

- Elbántál tíz vámpírral? – kérdezte hitetlenkedve Caius.

- De még hogy! – mondta Mel és odalépett Aro-hoz, hogy megmutassa neki.

- Ez fantasztikus! – mondta Aro miután végeztek. – Nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagy.

- Hidd el én sem. – mondtam kis mosollyal.

- Mire? – kérdezte Marcus.

- Bella a fagyasztó képességével egyszerre nyolc vámpírt ölt meg. Ráadásul hozzájuk sem ért. Olyan erős volt a fagyasztás, hogy darabokra hullottak. – magyarázta lelkesen Aro. Nem értettem, hogy tud ilyen lelkesen beszélni arról, hogy nyolc vámpírt megölt az édes kicsi lánya.

- Hihetetlen. – ámuldozott Caius és Marcus.

- Mel, most jobb lenne ha elmennél és lepihennél! – hangzott a kérésem inkább parancsnak.

- De nem vagyok fáradt! – nyűgősködött, ami egyből elárulta. Ha Mel fáradt mindig nyűgős vagy ideges. Jelen esetben mindkettő.

- Nem érdekel! Nyomás az ágyba. – parancsoltam. Miközben elhaladt mellettem valamit mormolt az orra alatt, amiből a diktátor szó tisztán kivehető volt. Miután elment Aro a székem felé terelt. A terem annyit változott, hogy három helyett négy trón volt, de az enyém kisebb volt, mint a többieké, és közvetlenül Aro trónja mellett állt.

- Most pedig mesélj el mindent. – kért Aro, letérdelve elém.

- Már elmondtam. – hazudtam. Nem állt szándékomban a tudtára adni a Cllenékkel való viszonyomat.

- Hogy találtál rájuk? – folytatta a kínvallatást.

- Megláttam az egyiket a városban és követtem. – ez nagyjából igaz volt.

- Rendben. – hagyta rám. Ezután vagy ötven kérdést feltett és részletesen le kellett írnom, hogy mit csináltam, amitől széthullottak. Erre tényleg az igazat mondtam. Semmit. Tényleg nem csináltam semmit. Csak egyszerűen koncentráltam. Aronak nem akaródzott elhinni, de nem kérdőjelezte meg a szavamat. Szerencsére. Ha rákérdezett volna, hogy ismertem-e valamelyik vámpírt, valószínűleg nem tudtam volna hazudni neki.

- Honnan ismerted azt a két vámpírt? – mi? Ez nem lehet! Biztosan nem hallhatja a gondolataimat. Az enyémet nem is. Súgta egy hang belülről. De Melaniét igen.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kértem. Nem akartam, hogy mindenki tudjon a múltamról.

- Természetesen. – mondta és felállt, majd elindult a szobája felé.

Red Night 8.fejezet

8.fejezet – A lázadók

Rosalie szemszöge

Már egy ideje tervezgetjük, hogy elrabolunk valakit a Volturiból. Persze ez nem volt egyszerű feladat, és nekünk nem is jutott volna eszünkbe. Már egy hónapja gyűjtjük a vámpírokat, hogy fellázadjunk a Volturi ellen. Amit tettek, az már tényleg túlzás. Azt hiszik, hogy ők a világ urai?! Majd meglátjuk. Carlisle-nak természetesen nem tetszett az ötlet, de leszavaztuk. Öt a kettőhöz arányban. Rajta kívül csak Esme gondolta úgy, hogy maradjunk nyugton. Ez az egy hónap alatt elég sokan lettünk. Körül-belül 35 vámpírt sikerült magunk mellé állítanunk. Egyik délután Victoria állított be, hogy csatlakozik hozzánk és elfelejti a régi sérelmeket. Mindenki örömmel hallotta, hogy Victoria nem akar bosszút állni, de Edward szerint titkolt valamit. Szerintem csak üldözési mániája van. Amióta elhagytuk Bellát nagyon rossz passzban van. Próbálunk nem Bellára gondolni, de ez nem mindig sikerül. Egyszer Alice-nek látomása volt. Bellát látta halottan. Az egész család ezen gondokozott, mikor Edward beállított. Inkább el sem mondom mi történt. Elég ijesztő volt. Na mindegy. Szóval egy vámpír aki csatlakozott hozzánk, kieszelte, hogyan rabolhatnánk el Aro unokáját, aki egy vérfarkas. Aro fogadott lánya az édesanyja, akinek egy farkas volt a férje, mielőtt vámpír lett. Elég érdekes. Nos öten közülünk vállalták, hogy elmennek érte. Csak Alice jóslatára vártunk. Mivel a lány vérfarkas Alice nem lát túl sokat, de pár nap koncentrálás után bevillant neki. A lány Olaszországban, Volterrán kívül vadászik egy vámpírnővel, akiről később kiderült, hogy Heidi volt. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Három nap múlva vissza is értek az ájult lánnyal. Azóta egy nap telt el. Nem hajlandó beszélni és enni sem. Szegény lány még 20 éves sincs. Nem lenne szép tőlünk ha megölnénk. Természetesen nem ez a szándékunk. A lányért cserébe a Volturinak le kell mondania a hatalomról. Le kell tenniük a vámpírok esküjét, amit nem lehet megszegni. Eleazar beszélt Aroval. Azt mondta neki, ha egy Volturi katonát is meglát a környéken a lány meghal. Szerintem komolyan gondolta, de nem voltam benne biztos. Remélem, hogy csak rá akar ijeszteni Aro-ra de nem voltam biztos benne. Bármennyire is az ellenségünk volt, nem tudtam volna ártani ennek a lánynak. Volt benne valami ismerős, valami, ami miatt sosem tudnám bántani. Már csak arra kell rájönnöm, hogy mi az.

Ma délután elmentünk Alice-szel vásárolni. Nagy szél volt és összefújta a hajamat. Mondtam Alice-nek, hogy bemegyek az egyik kávézóba a wc-be. Alice azt mondta, találkozunk a túloldali ruhaboltban. Elváltunk és én bementem a kávézóba. Egyenesen a mosdó felé sétáltam. Üres volt az egész és volt egy hatalmas tükör. Tökéletes. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és mélyen beleszagoltam a levegőbe. Megmerevedtem, egy vámpír szagát éreztem. Azonnal arra néztem ahonnan az illat jött és akkor megláttam őt. Ott volt teljes életnagyságban. Mire pislantottam egyet már el is tűnt. Azonnal utánamentem. Kiérve a kávézóból körbenéztem. Nem láttam sehol. Két felé vezetett a szaga. Az egyik elég messze, a másik egy sikátor felé. Az utóbbit követtem. A sikátor bejárata előtt egy kicsit megtorpantam. Pár másodperc után elindultam befelé. Lassan mentem előre és mindent jól megnéztem. Úgy fél perc után elértem a sikátor végét. Ez nem lehet! Biztos vagyok benne, hogy itt van. Érzem a szagát. Ez az! A szag a másik irányba. Amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a másik irányba. Egy darabig éreztem eztán egy ponton eltűnt. Ez nem lehet! Pedig láttam!

- Rosalie! – hallottam a hátam mögött Alice mérges hangját. Egy fordulattal szemben találtam magam az iszonyúan dühös Alice-szel. – Hol a fenében voltál? Már mindenhol kerestelek!

- Várjunk csak! Nem tudtad hol vagyok?

- Nem. Nem láttam semmit. Eldöntöttél te egyáltalán valamit, vagy csak mentél a fejed után?

- Egy szag után mentem, de nem találtam meg. – világosítottam fel húgocskámat.

- Milyen szag? – kérdezte és beleszimatolt a levegőbe. – Én nem érzek semmit.

- Az nem lehet. – mondtam kétségbeesve. Gyorsan beleszívtam a friss levegőbe, de már én sem éreztem. – Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan eltűnt.

- Ki? Csak nem egy vámpírt láttál? – humorizált.

- De! És nem is akárkit! Bellát láttam ,Alice, Bellát! – üvöltöttem kétségbeesve. Alice arcáról azonnal lehervadt a mosoly? Végre érti a helyzet komolyságát.

- Rosalie biztos, hogy jól vagy? – kérdezte úgy, mintha nem lenne biztos az épelméjűségemben.

- Teljesen jól vagyok! És őt láttam, akár hiszel nekem akár nem. – álltam ki az igazam mellett.

- Oké, rendben. De ne hangoztasd Edward közelében. Lehet, hogy elkezdene reménykedni.

- De hát igazat mondok! – mondtam már kevesebb hittel. Tényleg lehet, hogy megőrültem.

- Jó, jó! De tényleg ne gondolj erre, mert Edward ki fog borulni.

- Oké, rendben. Amúgy lehet, hogy igazad van és tényleg megőrültem.

- Én nem mondtam, hogy megőrültél.

- De gondoltad.

- Az teljesen más. – védekezett Alice. Ez megmosolyogtatott.

- Na gyere menjünk haza. Jobb lesz ha lepihensz. – talán igaza van. Tényleg nem ártana pihennem egy kicsit. Mikor hazaértünk én egyből felmentem a szobánkba. Ledőltem az ágyra és a lenti hangokra figyeltem. Hallottam, amint Alice beszámol mindenkinek a délután történtekről. Mindenki aki megszólalt, Alice mellett állt ki. Senki sem mondta, hogy talán tényleg láttam. Bár ha én sem vagyok biztos az igazamban, akkor mások feleannyira sem lehetnek. A következő pár nap nyugodtan telt. Azóta még egyszer voltunk Seattle-ben, de nem éreztem a szagát. Igazából, nem is igazán emlékszem, hogy milyen volt. Lehetséges ez? Elképzelhető, hogy megbolondultam. Körül-belül egy héttel később, Alice kitalálta, hogy menjünk el vadászni. Már mindenki szomjas volt, ezért a nem vega vámpírok elmentek messze vadászni, mi pedig az erdőbe. Tízen maradtak, hogy vigyázzanak Melanie-ra: Tanya, Susan, Anne, John, Aby, Victoria, Eddy, Mary, Jessica és Don. Carlisle szerint nem kellettek volna ennyien. A Volturi nem mer kockáztatni, Melanie pedig nem elég erős ahhoz, hogy akár két vámpírral elbánjon. Talán eggyel. Eleazar viszont ragaszkodott hozzá.

A vadászat egész gyorsan telt. Körül-belül egy óra múlva értünk haza. Mikor megláttunk a nyitott ablakokat elég idegesek lettünk. Aztán mind beleszagoltunk a levegőbe. Füst. Mégpedig sok. Gyorsan berohantunk a házba és a látvány, ami fogadott minket nem volt éppen szép. Egy hatalmas máglya volt a nappali közepén, de már nem égett. Hol vannak a többiek?! És hol van Melanie?! Edward a kimondatlan kérdésemre abba a szobába rohant, ahol a lányt őriztük.

- Eltűnt! - mondta és becsapta maga után az ajtót.

- Szóval mindenki, aki felügyelt rá meghalt? – kérdezte Esme a máglyát bámulva.

- Gondolom. – mondta Japer. Csak most néztem jobban körül. A nappali romokban hevert. Valószínűleg nagy csata folyhatott itt.

- Hogy történhetett ez? A legjobb harcosainkat hagytuk itt. – töprengett hangosan Eleazar.

- Ez borzalmas. – mondta Alice.

- Te nem láttál semmit? – kérdeztem

- Nem. Pont ez az! Egy ilyen pusztítást látnom kellett volna. Ezt nem hiszem el! – siránkozott Alice. Nem kellett gondolatolvasónak lenne ahhoz, hogy tudjam, Alice magát hibáztatja.

- Alice, nem a te hibád. – mondta Edward. – Nem láthattad a vérfarkas miatt.

- Azt is láttam, hogy Heidi-vel vadászik.

- Igen, de akkor nagyon koncentráltál. – vigasztalta Jasper. Szegény Alice. Tényleg nem az ő hibája.

- Itt meg mi történt? – léptek be a többiek.

- Nem tudjuk. – felelte Carlisle. – A lány eltűnt. – világosította fel az érkezőket.

- Az meg hogy történt? – kérdezte Siobhan.

- Nem tudjuk. – mondta ingerülten Edward. – Legalább 15-en lehettek.

- Nem hiszem. – mondta Emma. – Odakint érzem a szagát.

- A szagát? Egyedül volt? – kérdezte Jasper.

- Igen. Érezni lehet a vérfarkas szagát is és látni a kocsi nyomokat. – azonnal mindenki kitódult és tényleg igaza volt. Egyetlen ismeretlen vámpír szagát lehetett csak érezni. És tényleg ott voltak a kocsi nyomai.

- Ez lehetetlen! – álmélkodott Jasper. – Ilyen pusztítást nem vihet végbe egy személy.

- De igen. – mondta Eleazar. – A Volturinak van egy új tagja. Bizonyára hallottatok róla.

- Persze. Aro lánya és a vérfarkas anyja. – mondta valaki hátulról.

- Pontosan. Senki nem tudja mi a tehetsége, csak azt, hogy nagyon veszélyes. Először mikor hallottam róla azt hittem eltúlozzák. De most már tudom, hogy nem.

- Semmi esélyünk. – rimánkodott Emma.

- Nem adhatjuk fel. Ha a Volturi úgy dönt megtámad minket, még akkor is van esélyünk. – mondta Jasper. – Elég sokan vagyunk és lehet, hogy nem akarnak majd harcolni velünk. Elbizonytalanodnak, mert többen vagyunk, mint ők.

- Mért, talán ez a szörnyeteg elbizonytalanodott. Egy a tíz ellen és könnyűszerrel megölte mindet. Ez a vámpír képes egyedül megölni minket hát nem veszitek észre? – Emma még sosem beszélt ilyen hosszan. Tényleg kétségbe van esve. És lehet, hogy igaza van.

- Még ne is gondolj ilyenre! – szólt rám Edward. – Harcolunk ameddig bírjuk. Mindenki itt marad, mert ha szétszóródunk könnyebben végeznek velünk. És ha veszítünk és mindenki meghal, akkor is tudni fognak erről a harcról. És lehet, hogy majd később valaki folytatja, amit mi elkezdtünk. – Edward beszéde igen megindító volt. Úgy tűnt mindenki egyet ért vele. Még Emma is. Így tehát maradunk együtt és vállaljuk a végzetünket.

Red Night 7.fejezet

7.fejezet – Bonyodalom

20 éve annak, hogy vámpír lettem. Megszületett a lányom, aki vérfarkas lett, csakúgy, mint az apja. Aro megértette miért nem mondtam el az igazat. És a lányomat sem bántották. Aro és Marcus azért nem , mert fájdalmat okoztak volna nekem és mert szerették, Caius pedig érdekből. Igaz a lányom nem éppen úgy tehetséges ,ahogy azt ők várták. Caius szerint a többi vámpír még jobban fog félni tőlünk, ha egy vérfarkas is a családunk tagja. A lányomat Melanie-nak neveztem el. De mindenki csak Mel-nek hívta. Külsőre inkább rám hasonlít. Nagy barna szemei vannak, mint nekem. Az arca is szív alakú és a szája is pont olyan, mint az enyém. A haja ébenfekete, mint az apjának. Legalább valami emlékeztet Jacobra. Be kell vallanom, az elején nagyon hiányzott. De aztán a barátaim segítettek túltenni magam rajta és lám, most boldog életet élek. Aronak igaza volt. Tényleg én vagyok a Volturi legtehetségesebb vámpírja. De tudomása szerint az egész világon nincs nálam veszélyesebb vámpír. Igaza volt abban, hogy fel fog erősödni a tehetségem, de arra nem számított, hogy lesz még egy. Igen ,két tehetségem van. Az első a pajzsom, a második pedig egy halálos és kivédhetetlen tehetség. Uralom a tüzet és a jeget. Ez ténylegesen halhatatlanná tesz. A jég által senki nem tud a közelembe férkőzni (mivel a jég ,amit alkotok áttörhetetlen, a tűz pedig elolthatatlan, csak én vagyok képes rá), a tüzet pedig eloltom ,ha kell.

Tényleg mindenkivel jóban voltam. Kivéve Jane-t és Caiust. Jane féltékeny volt rám ,mert Aro mindenki füle hallatára a lányának nyilvánított. Szóval van egy új apám. És ő nem csak egy nevelőapa. Nem csak harcolni tanított meg, de tényleg úgy tekintek rá ,mint a tulajdon édesapámra. Mel pedig természetesen ,mint a nagyapjára. Aro is szereti Mel-t. Tényleg úgy, mintha az unokája lenne. Caius már az elején is undok volt velem, de ő is csak azért, mert Aro jobban szeret ,mint kéne. Zavarja ,hogy tulajdonképpen beleszólásom van a „hármak” döntéseibe és Aro kikéri a véleményem. Sosem tesz semmit azelőtt, hogy megbeszélte volna velem. A családban mindenki tisztelt (még Jane is) de úgy tekintettek rám ,mint a testvérükre. Ez azt jelenti, hogyha komoly ügyek voltak ,úgy viselkedtek velem, mintha egy lettem volna a „hármak” közül. Ha csak itthon lófráltunk a kastélyban, olyanok voltunk ,mint egy nagy család három apukával és anyukával ,rengeteg gyerekkel és egy unokával. Mel-t egy kissé zavarta ez a helyzet, mivel már lassan 20 éves volt. De csak nekem panaszkodik miatta és nem is túl gyakran. Nagyon ritkán fordul elő, hogy tényleg egy kisgyereknek kezelik, mivel az ÉN lányom és Aro unokája.

Éppen látogatóban voltam Egyiptomban Amun-nál, Kebi-nél és a kis Benjamin-nál. Mindhármukat kedveltem, de különösen Benjamint. Ő egy nagyon tehetsége kis vámpír. Teljes mértékben uralja a föld elemeit. Fantasztikus. Még sosem láttam hozzá foghatót. Persze Aro úgy gondolta én tehetségesebb vagyok, de én ebben nem voltam olyan biztos. Már két hónapja voltam náluk. Egyik délután éppen beszélgettünk, mikor megszólalt a telefonom.

- Elnézést. – mondtam és felvettem

- Igen? – szóltam bele.

- Bella, kedvesem, szükségünk van rád. – szólt bele Aro.

- Baj van? – kérdeztem. Nagyon kétségbeesett volt a hangja.

- Igen, hatalmas baj. És neked még nagyobb.

- Aro, mondd már mivan!

- Mel-t elrabolták.

- MI?! – kiáltottam.

- Heidivel volt vadászni nem messze innen. Heidi meghalt, Mel-t pedig elvitték. Követelőznek érte. Nem tudom mit tehetnénk…

- Hova vitték? – kérdeztem.

- Demetri szerint Észak-Amerikában, Seattle környékén vannak.

- Rendben, köszönöm. – mondtam majd letettem. – ne haragudjatok, de el kell mennem.

- Menj csak drágám, de ígérd meg, hogy majd még eljössz párszor. – mondta Kebi.

- Ígérem. Köszönöm a vendéglátást.

- Mi köszönjük, hogy eljöttél. – mondta Amun. Kiléptem az ajtón és elindultam a reptérre. A telefon elkezdett csörögni a zsebemben. Elővettem és porrá morzsoltam a kezemben. Nem vagyok kíváncsi a kifogásaira, hogy miért ne mentsem meg a lányomat. Beültem a kocsimba és elindultam a reptér felé. 20 perc alatt tettem meg a másfél órás utat. A kocsimat elküldettem a csomagszállító repülőre én pedig a személyszállítóra ültem. Körül-belül 10 óra repülés után a gép leszállt Seattl-ben. Tökéletes. Nem kellet sokat várnom a kocsimra. Azonnal beültem és lehúztam az ablakot. Körbeautóztam egész Seattle-t, hátha valami nyomra bukkanok. A város szélén megéreztem egy vámpír szagát. Leparkoltam és gyalog folytattam a keresést. A szagot követve eljutottam egy kávézóhoz. Bementem és körülnéztem. Egyetlen vámpír sem volt a kávézóban. Úgy gondoltam várok egy kicsit itt, hátha visszajön. Leültem az egyik kis asztalhoz és vártam. A pincér odajött és megkérdezte, hogy hozhat-e valamit. Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm nem, csak várok valakire. Aztán bájosan rámosolyogtam. A férfi támolyogva indult vissza a pulthoz. 10 perc várakozás után kinyílt a női wc ajtaja és ROSALIE lépett ki rajta. Elakadt a lélegzetem. Beleszagolt a levegőbe és rögtön felém nézett. Ugyanolyan meglepetten és rémülten. Felpattantam és kirontottam a kávézóból, természetesen emberi (nekem túl lassú) tempóban. Amint kiértem elindultam egy sikátor felé. Mikor beértem elmentem egészen a végéig. Ez nem lehet igaz. Mért ők?! Hogy tehették ezt?! Mért pont az én lányomat?! Hangokat hallottam, ezért gyorsan elfutottam.