Red Night 8.fejezet

8.fejezet – A lázadók

Rosalie szemszöge

Már egy ideje tervezgetjük, hogy elrabolunk valakit a Volturiból. Persze ez nem volt egyszerű feladat, és nekünk nem is jutott volna eszünkbe. Már egy hónapja gyűjtjük a vámpírokat, hogy fellázadjunk a Volturi ellen. Amit tettek, az már tényleg túlzás. Azt hiszik, hogy ők a világ urai?! Majd meglátjuk. Carlisle-nak természetesen nem tetszett az ötlet, de leszavaztuk. Öt a kettőhöz arányban. Rajta kívül csak Esme gondolta úgy, hogy maradjunk nyugton. Ez az egy hónap alatt elég sokan lettünk. Körül-belül 35 vámpírt sikerült magunk mellé állítanunk. Egyik délután Victoria állított be, hogy csatlakozik hozzánk és elfelejti a régi sérelmeket. Mindenki örömmel hallotta, hogy Victoria nem akar bosszút állni, de Edward szerint titkolt valamit. Szerintem csak üldözési mániája van. Amióta elhagytuk Bellát nagyon rossz passzban van. Próbálunk nem Bellára gondolni, de ez nem mindig sikerül. Egyszer Alice-nek látomása volt. Bellát látta halottan. Az egész család ezen gondokozott, mikor Edward beállított. Inkább el sem mondom mi történt. Elég ijesztő volt. Na mindegy. Szóval egy vámpír aki csatlakozott hozzánk, kieszelte, hogyan rabolhatnánk el Aro unokáját, aki egy vérfarkas. Aro fogadott lánya az édesanyja, akinek egy farkas volt a férje, mielőtt vámpír lett. Elég érdekes. Nos öten közülünk vállalták, hogy elmennek érte. Csak Alice jóslatára vártunk. Mivel a lány vérfarkas Alice nem lát túl sokat, de pár nap koncentrálás után bevillant neki. A lány Olaszországban, Volterrán kívül vadászik egy vámpírnővel, akiről később kiderült, hogy Heidi volt. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Három nap múlva vissza is értek az ájult lánnyal. Azóta egy nap telt el. Nem hajlandó beszélni és enni sem. Szegény lány még 20 éves sincs. Nem lenne szép tőlünk ha megölnénk. Természetesen nem ez a szándékunk. A lányért cserébe a Volturinak le kell mondania a hatalomról. Le kell tenniük a vámpírok esküjét, amit nem lehet megszegni. Eleazar beszélt Aroval. Azt mondta neki, ha egy Volturi katonát is meglát a környéken a lány meghal. Szerintem komolyan gondolta, de nem voltam benne biztos. Remélem, hogy csak rá akar ijeszteni Aro-ra de nem voltam biztos benne. Bármennyire is az ellenségünk volt, nem tudtam volna ártani ennek a lánynak. Volt benne valami ismerős, valami, ami miatt sosem tudnám bántani. Már csak arra kell rájönnöm, hogy mi az.

Ma délután elmentünk Alice-szel vásárolni. Nagy szél volt és összefújta a hajamat. Mondtam Alice-nek, hogy bemegyek az egyik kávézóba a wc-be. Alice azt mondta, találkozunk a túloldali ruhaboltban. Elváltunk és én bementem a kávézóba. Egyenesen a mosdó felé sétáltam. Üres volt az egész és volt egy hatalmas tükör. Tökéletes. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és mélyen beleszagoltam a levegőbe. Megmerevedtem, egy vámpír szagát éreztem. Azonnal arra néztem ahonnan az illat jött és akkor megláttam őt. Ott volt teljes életnagyságban. Mire pislantottam egyet már el is tűnt. Azonnal utánamentem. Kiérve a kávézóból körbenéztem. Nem láttam sehol. Két felé vezetett a szaga. Az egyik elég messze, a másik egy sikátor felé. Az utóbbit követtem. A sikátor bejárata előtt egy kicsit megtorpantam. Pár másodperc után elindultam befelé. Lassan mentem előre és mindent jól megnéztem. Úgy fél perc után elértem a sikátor végét. Ez nem lehet! Biztos vagyok benne, hogy itt van. Érzem a szagát. Ez az! A szag a másik irányba. Amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a másik irányba. Egy darabig éreztem eztán egy ponton eltűnt. Ez nem lehet! Pedig láttam!

- Rosalie! – hallottam a hátam mögött Alice mérges hangját. Egy fordulattal szemben találtam magam az iszonyúan dühös Alice-szel. – Hol a fenében voltál? Már mindenhol kerestelek!

- Várjunk csak! Nem tudtad hol vagyok?

- Nem. Nem láttam semmit. Eldöntöttél te egyáltalán valamit, vagy csak mentél a fejed után?

- Egy szag után mentem, de nem találtam meg. – világosítottam fel húgocskámat.

- Milyen szag? – kérdezte és beleszimatolt a levegőbe. – Én nem érzek semmit.

- Az nem lehet. – mondtam kétségbeesve. Gyorsan beleszívtam a friss levegőbe, de már én sem éreztem. – Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan eltűnt.

- Ki? Csak nem egy vámpírt láttál? – humorizált.

- De! És nem is akárkit! Bellát láttam ,Alice, Bellát! – üvöltöttem kétségbeesve. Alice arcáról azonnal lehervadt a mosoly? Végre érti a helyzet komolyságát.

- Rosalie biztos, hogy jól vagy? – kérdezte úgy, mintha nem lenne biztos az épelméjűségemben.

- Teljesen jól vagyok! És őt láttam, akár hiszel nekem akár nem. – álltam ki az igazam mellett.

- Oké, rendben. De ne hangoztasd Edward közelében. Lehet, hogy elkezdene reménykedni.

- De hát igazat mondok! – mondtam már kevesebb hittel. Tényleg lehet, hogy megőrültem.

- Jó, jó! De tényleg ne gondolj erre, mert Edward ki fog borulni.

- Oké, rendben. Amúgy lehet, hogy igazad van és tényleg megőrültem.

- Én nem mondtam, hogy megőrültél.

- De gondoltad.

- Az teljesen más. – védekezett Alice. Ez megmosolyogtatott.

- Na gyere menjünk haza. Jobb lesz ha lepihensz. – talán igaza van. Tényleg nem ártana pihennem egy kicsit. Mikor hazaértünk én egyből felmentem a szobánkba. Ledőltem az ágyra és a lenti hangokra figyeltem. Hallottam, amint Alice beszámol mindenkinek a délután történtekről. Mindenki aki megszólalt, Alice mellett állt ki. Senki sem mondta, hogy talán tényleg láttam. Bár ha én sem vagyok biztos az igazamban, akkor mások feleannyira sem lehetnek. A következő pár nap nyugodtan telt. Azóta még egyszer voltunk Seattle-ben, de nem éreztem a szagát. Igazából, nem is igazán emlékszem, hogy milyen volt. Lehetséges ez? Elképzelhető, hogy megbolondultam. Körül-belül egy héttel később, Alice kitalálta, hogy menjünk el vadászni. Már mindenki szomjas volt, ezért a nem vega vámpírok elmentek messze vadászni, mi pedig az erdőbe. Tízen maradtak, hogy vigyázzanak Melanie-ra: Tanya, Susan, Anne, John, Aby, Victoria, Eddy, Mary, Jessica és Don. Carlisle szerint nem kellettek volna ennyien. A Volturi nem mer kockáztatni, Melanie pedig nem elég erős ahhoz, hogy akár két vámpírral elbánjon. Talán eggyel. Eleazar viszont ragaszkodott hozzá.

A vadászat egész gyorsan telt. Körül-belül egy óra múlva értünk haza. Mikor megláttunk a nyitott ablakokat elég idegesek lettünk. Aztán mind beleszagoltunk a levegőbe. Füst. Mégpedig sok. Gyorsan berohantunk a házba és a látvány, ami fogadott minket nem volt éppen szép. Egy hatalmas máglya volt a nappali közepén, de már nem égett. Hol vannak a többiek?! És hol van Melanie?! Edward a kimondatlan kérdésemre abba a szobába rohant, ahol a lányt őriztük.

- Eltűnt! - mondta és becsapta maga után az ajtót.

- Szóval mindenki, aki felügyelt rá meghalt? – kérdezte Esme a máglyát bámulva.

- Gondolom. – mondta Japer. Csak most néztem jobban körül. A nappali romokban hevert. Valószínűleg nagy csata folyhatott itt.

- Hogy történhetett ez? A legjobb harcosainkat hagytuk itt. – töprengett hangosan Eleazar.

- Ez borzalmas. – mondta Alice.

- Te nem láttál semmit? – kérdeztem

- Nem. Pont ez az! Egy ilyen pusztítást látnom kellett volna. Ezt nem hiszem el! – siránkozott Alice. Nem kellett gondolatolvasónak lenne ahhoz, hogy tudjam, Alice magát hibáztatja.

- Alice, nem a te hibád. – mondta Edward. – Nem láthattad a vérfarkas miatt.

- Azt is láttam, hogy Heidi-vel vadászik.

- Igen, de akkor nagyon koncentráltál. – vigasztalta Jasper. Szegény Alice. Tényleg nem az ő hibája.

- Itt meg mi történt? – léptek be a többiek.

- Nem tudjuk. – felelte Carlisle. – A lány eltűnt. – világosította fel az érkezőket.

- Az meg hogy történt? – kérdezte Siobhan.

- Nem tudjuk. – mondta ingerülten Edward. – Legalább 15-en lehettek.

- Nem hiszem. – mondta Emma. – Odakint érzem a szagát.

- A szagát? Egyedül volt? – kérdezte Jasper.

- Igen. Érezni lehet a vérfarkas szagát is és látni a kocsi nyomokat. – azonnal mindenki kitódult és tényleg igaza volt. Egyetlen ismeretlen vámpír szagát lehetett csak érezni. És tényleg ott voltak a kocsi nyomai.

- Ez lehetetlen! – álmélkodott Jasper. – Ilyen pusztítást nem vihet végbe egy személy.

- De igen. – mondta Eleazar. – A Volturinak van egy új tagja. Bizonyára hallottatok róla.

- Persze. Aro lánya és a vérfarkas anyja. – mondta valaki hátulról.

- Pontosan. Senki nem tudja mi a tehetsége, csak azt, hogy nagyon veszélyes. Először mikor hallottam róla azt hittem eltúlozzák. De most már tudom, hogy nem.

- Semmi esélyünk. – rimánkodott Emma.

- Nem adhatjuk fel. Ha a Volturi úgy dönt megtámad minket, még akkor is van esélyünk. – mondta Jasper. – Elég sokan vagyunk és lehet, hogy nem akarnak majd harcolni velünk. Elbizonytalanodnak, mert többen vagyunk, mint ők.

- Mért, talán ez a szörnyeteg elbizonytalanodott. Egy a tíz ellen és könnyűszerrel megölte mindet. Ez a vámpír képes egyedül megölni minket hát nem veszitek észre? – Emma még sosem beszélt ilyen hosszan. Tényleg kétségbe van esve. És lehet, hogy igaza van.

- Még ne is gondolj ilyenre! – szólt rám Edward. – Harcolunk ameddig bírjuk. Mindenki itt marad, mert ha szétszóródunk könnyebben végeznek velünk. És ha veszítünk és mindenki meghal, akkor is tudni fognak erről a harcról. És lehet, hogy majd később valaki folytatja, amit mi elkezdtünk. – Edward beszéde igen megindító volt. Úgy tűnt mindenki egyet ért vele. Még Emma is. Így tehát maradunk együtt és vállaljuk a végzetünket.