7.fejezet – Bonyodalom
20 éve annak, hogy vámpír lettem. Megszületett a lányom, aki vérfarkas lett, csakúgy, mint az apja. Aro megértette miért nem mondtam el az igazat. És a lányomat sem bántották. Aro és Marcus azért nem , mert fájdalmat okoztak volna nekem és mert szerették, Caius pedig érdekből. Igaz a lányom nem éppen úgy tehetséges ,ahogy azt ők várták. Caius szerint a többi vámpír még jobban fog félni tőlünk, ha egy vérfarkas is a családunk tagja. A lányomat Melanie-nak neveztem el. De mindenki csak Mel-nek hívta. Külsőre inkább rám hasonlít. Nagy barna szemei vannak, mint nekem. Az arca is szív alakú és a szája is pont olyan, mint az enyém. A haja ébenfekete, mint az apjának. Legalább valami emlékeztet Jacobra. Be kell vallanom, az elején nagyon hiányzott. De aztán a barátaim segítettek túltenni magam rajta és lám, most boldog életet élek. Aronak igaza volt. Tényleg én vagyok a Volturi legtehetségesebb vámpírja. De tudomása szerint az egész világon nincs nálam veszélyesebb vámpír. Igaza volt abban, hogy fel fog erősödni a tehetségem, de arra nem számított, hogy lesz még egy. Igen ,két tehetségem van. Az első a pajzsom, a második pedig egy halálos és kivédhetetlen tehetség. Uralom a tüzet és a jeget. Ez ténylegesen halhatatlanná tesz. A jég által senki nem tud a közelembe férkőzni (mivel a jég ,amit alkotok áttörhetetlen, a tűz pedig elolthatatlan, csak én vagyok képes rá), a tüzet pedig eloltom ,ha kell.
Tényleg mindenkivel jóban voltam. Kivéve Jane-t és Caiust. Jane féltékeny volt rám ,mert Aro mindenki füle hallatára a lányának nyilvánított. Szóval van egy új apám. És ő nem csak egy nevelőapa. Nem csak harcolni tanított meg, de tényleg úgy tekintek rá ,mint a tulajdon édesapámra. Mel pedig természetesen ,mint a nagyapjára. Aro is szereti Mel-t. Tényleg úgy, mintha az unokája lenne. Caius már az elején is undok volt velem, de ő is csak azért, mert Aro jobban szeret ,mint kéne. Zavarja ,hogy tulajdonképpen beleszólásom van a „hármak” döntéseibe és Aro kikéri a véleményem. Sosem tesz semmit azelőtt, hogy megbeszélte volna velem. A családban mindenki tisztelt (még Jane is) de úgy tekintettek rám ,mint a testvérükre. Ez azt jelenti, hogyha komoly ügyek voltak ,úgy viselkedtek velem, mintha egy lettem volna a „hármak” közül. Ha csak itthon lófráltunk a kastélyban, olyanok voltunk ,mint egy nagy család három apukával és anyukával ,rengeteg gyerekkel és egy unokával. Mel-t egy kissé zavarta ez a helyzet, mivel már lassan 20 éves volt. De csak nekem panaszkodik miatta és nem is túl gyakran. Nagyon ritkán fordul elő, hogy tényleg egy kisgyereknek kezelik, mivel az ÉN lányom és Aro unokája.
Éppen látogatóban voltam Egyiptomban Amun-nál, Kebi-nél és a kis Benjamin-nál. Mindhármukat kedveltem, de különösen Benjamint. Ő egy nagyon tehetsége kis vámpír. Teljes mértékben uralja a föld elemeit. Fantasztikus. Még sosem láttam hozzá foghatót. Persze Aro úgy gondolta én tehetségesebb vagyok, de én ebben nem voltam olyan biztos. Már két hónapja voltam náluk. Egyik délután éppen beszélgettünk, mikor megszólalt a telefonom.
- Elnézést. – mondtam és felvettem
- Igen? – szóltam bele.
- Bella, kedvesem, szükségünk van rád. – szólt bele Aro.
- Baj van? – kérdeztem. Nagyon kétségbeesett volt a hangja.
- Igen, hatalmas baj. És neked még nagyobb.
- Aro, mondd már mivan!
- Mel-t elrabolták.
- MI?! – kiáltottam.
- Heidivel volt vadászni nem messze innen. Heidi meghalt, Mel-t pedig elvitték. Követelőznek érte. Nem tudom mit tehetnénk…
- Hova vitték? – kérdeztem.
- Demetri szerint Észak-Amerikában, Seattle környékén vannak.
- Rendben, köszönöm. – mondtam majd letettem. – ne haragudjatok, de el kell mennem.
- Menj csak drágám, de ígérd meg, hogy majd még eljössz párszor. – mondta Kebi.
- Ígérem. Köszönöm a vendéglátást.
- Mi köszönjük, hogy eljöttél. – mondta Amun. Kiléptem az ajtón és elindultam a reptérre. A telefon elkezdett csörögni a zsebemben. Elővettem és porrá morzsoltam a kezemben. Nem vagyok kíváncsi a kifogásaira, hogy miért ne mentsem meg a lányomat. Beültem a kocsimba és elindultam a reptér felé. 20 perc alatt tettem meg a másfél órás utat. A kocsimat elküldettem a csomagszállító repülőre én pedig a személyszállítóra ültem. Körül-belül 10 óra repülés után a gép leszállt Seattl-ben. Tökéletes. Nem kellet sokat várnom a kocsimra. Azonnal beültem és lehúztam az ablakot. Körbeautóztam egész Seattle-t, hátha valami nyomra bukkanok. A város szélén megéreztem egy vámpír szagát. Leparkoltam és gyalog folytattam a keresést. A szagot követve eljutottam egy kávézóhoz. Bementem és körülnéztem. Egyetlen vámpír sem volt a kávézóban. Úgy gondoltam várok egy kicsit itt, hátha visszajön. Leültem az egyik kis asztalhoz és vártam. A pincér odajött és megkérdezte, hogy hozhat-e valamit. Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm nem, csak várok valakire. Aztán bájosan rámosolyogtam. A férfi támolyogva indult vissza a pulthoz. 10 perc várakozás után kinyílt a női wc ajtaja és ROSALIE lépett ki rajta. Elakadt a lélegzetem. Beleszagolt a levegőbe és rögtön felém nézett. Ugyanolyan meglepetten és rémülten. Felpattantam és kirontottam a kávézóból, természetesen emberi (nekem túl lassú) tempóban. Amint kiértem elindultam egy sikátor felé. Mikor beértem elmentem egészen a végéig. Ez nem lehet igaz. Mért ők?! Hogy tehették ezt?! Mért pont az én lányomat?! Hangokat hallottam, ezért gyorsan elfutottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése