9.fejezet – Hazatérés
Bella szemszöge
- Melanie, biztos jól vagy? – kérdeztem lányomat ötvenedjére.
- Igen, anya nyugodj meg! – mondta kissé idegesen.
- Jó, rendben. – mondtam. Úgy véltem nem akar beszélni most, úgyhogy visszagondoltam az utóbbi egy órában történtekre. Miután megláttam Rosalie-t tudtam, hogy Cullenék házában van a törzshely. Mivel ismertem a környéket ügyesen kitaktikáztam merre érezhetik a szagom és merre nem. Nem messze a háztól elrejtettem a kocsimat. Messziről figyeltem a házat és vártam míg kevesebben lesznek. Bármennyire is haragudtam Cullenékra, nem tudtam volna megölni őket. Egészen mostanáig. Egy délután a ház teljes lakossága – tíz kivételével – elment valahová. Ekkor támadtam. Vártam 10 percet, míg elég messze érnek és elindultam a ház felé. Gyors leszek és kíméletes. Lefagyasztom , aztán elégetem őket. Semmit nem fognak érezni. Elértem a bejárathoz és beléptem. Hirtelen megmerevedtem. Nyolc ismeretlen vámpír állt bent, de ez nem minden. Ott volt még Victoria és Tanya.
- Anyu! – kiáltotta Mel.
- Bella! – mondta Tanya és Victoria. Nem haboztam. Képességemet bevetve lefagyasztottam a nyolc ismeretlen vámpírt. Victoria és Tanya rémülten figyelték a jelenetet. Annyira koncentráltam, hogy végül olyan szinten megfagytak, hogy darabokra törtek. Eddig nem is tudtam, hogy ilyet is tudok. Klassz. Miután végeztem Tanya és Victoria felé fordultam.
- Szóval eddig te vadásztál rám. – mondtam Victoriának. – De most én jövök.
- Bella, te ezt nem értheted. Az én társam meghalt.
- Ti pedig a lányomat raboltátok el. Így fair. – mondtam majd nekirontottam Victoriának. Nekicsapódott a szemközti falnak. Hallottam, amint Tanya hátulról akar megtámadni. Pördültem egyet és hasba rúgtam. Tanya elrepült egyenesen neki a lépcső aljának. Na most már elég! Nem kell kínoznom őket. Ez nem személyes ügy. Vagy mégis? Mért érzem úgy, hogy mielőtt megölöm őket szenvedniük kell? Nem lényeges. Gyorsan végzek velük és eltűnök. A többiek bármelyik percben megjöhetnek. Rávetettem magam Tanya-ra és széttéptem. Még most is hallom a fülemben az ordítását. Miután végeztem vele Victoria jött. Gyorsan összehordtam a testrészeket és meggyújtottam őket a tehetségemmel. Mielőtt elmentem volna kinyitottam az összes ablakot, hogy ne érezzék a szagomat. Karon ragadtam a tátott szájú lányomat és a kocsim felé vonszoltam ami az erdőben állt. Mel kérés nélkül bepattant az anyósülésre. És most itt tartunk.
- Anya?
- Igen, kicsim?
- Mért nem mondtad, hogy tudsz ilyet is? – kérdezte kíváncsian.
- Mert én sem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen erős a képességem.
- Értem. – mondta és nem szólalt meg többet. Legalább tudom, hogy nem a félelemtől, hanem a meglepettségtől. Pár perc múlva megérkeztünk a repülőtérre. A kocsi ugyanúgy a teherszállítóra került, mi pedig az utasszállítóra ültünk. A hosszú és csendes repülőút után megérkeztünk Rómába. Miután megkaptam a kocsimat elindultunk Volterra felé. Pár óra múlva már a kastély előtt álltunk.
- Bella! Mel! – rohant ki Felix és mindkettőnket megölelt. – Istenem, a frászt hoztad mindenkire! – mondta nekem.
- Tudom, de muszáj volt. – védekeztem. Hát persze, hogy muszáj volt. Nem hagyhattam ott a lányomat.
- Jó, de gyertek be, mert Aro már nagyon ideges. – gyorsan bementünk Mel-el, miközben Felix leparkolt a kocsival. Mikor beléptünk a trónterembe mindenki odagyűlt körénk. Nem győztük mondogatni, hogy semmi bajunk és jól vagyunk.
- Istenem! Hogy ijeszthettél így rám? – kérdezte kétségbeesve Aro, aki csak most tudott a közelünkbe férkőzni.
- Sajnálom. Muszáj volt.
- Megértelek, de legalább elmondhattad volna, hogy mire készülsz.
- Nem volt tervem. – mondtam félvállról.
- Ha nem tévedek 35-40 vámpír őrizhette Mel-t. – mondta Aro.
- Igen, de megvártam míg elmennek vadászni. Csak tíz vámpír maradt ott őrizni. – mondtam és a lányom felé pillantottam, akit körülvettek a vámpírok és mindenfélével ellátták. Igazán aranyosak voltak.
- Elbántál tíz vámpírral? – kérdezte hitetlenkedve Caius.
- De még hogy! – mondta Mel és odalépett Aro-hoz, hogy megmutassa neki.
- Ez fantasztikus! – mondta Aro miután végeztek. – Nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagy.
- Hidd el én sem. – mondtam kis mosollyal.
- Mire? – kérdezte Marcus.
- Bella a fagyasztó képességével egyszerre nyolc vámpírt ölt meg. Ráadásul hozzájuk sem ért. Olyan erős volt a fagyasztás, hogy darabokra hullottak. – magyarázta lelkesen Aro. Nem értettem, hogy tud ilyen lelkesen beszélni arról, hogy nyolc vámpírt megölt az édes kicsi lánya.
- Hihetetlen. – ámuldozott Caius és Marcus.
- Mel, most jobb lenne ha elmennél és lepihennél! – hangzott a kérésem inkább parancsnak.
- De nem vagyok fáradt! – nyűgősködött, ami egyből elárulta. Ha Mel fáradt mindig nyűgős vagy ideges. Jelen esetben mindkettő.
- Nem érdekel! Nyomás az ágyba. – parancsoltam. Miközben elhaladt mellettem valamit mormolt az orra alatt, amiből a diktátor szó tisztán kivehető volt. Miután elment Aro a székem felé terelt. A terem annyit változott, hogy három helyett négy trón volt, de az enyém kisebb volt, mint a többieké, és közvetlenül Aro trónja mellett állt.
- Most pedig mesélj el mindent. – kért Aro, letérdelve elém.
- Már elmondtam. – hazudtam. Nem állt szándékomban a tudtára adni a Cllenékkel való viszonyomat.
- Hogy találtál rájuk? – folytatta a kínvallatást.
- Megláttam az egyiket a városban és követtem. – ez nagyjából igaz volt.
- Rendben. – hagyta rám. Ezután vagy ötven kérdést feltett és részletesen le kellett írnom, hogy mit csináltam, amitől széthullottak. Erre tényleg az igazat mondtam. Semmit. Tényleg nem csináltam semmit. Csak egyszerűen koncentráltam. Aronak nem akaródzott elhinni, de nem kérdőjelezte meg a szavamat. Szerencsére. Ha rákérdezett volna, hogy ismertem-e valamelyik vámpírt, valószínűleg nem tudtam volna hazudni neki.
- Honnan ismerted azt a két vámpírt? – mi? Ez nem lehet! Biztosan nem hallhatja a gondolataimat. Az enyémet nem is. Súgta egy hang belülről. De Melaniét igen.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kértem. Nem akartam, hogy mindenki tudjon a múltamról.
- Természetesen. – mondta és felállt, majd elindult a szobája felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése