Itt van az inspiráló álmom az új ficről. Remélem tetszik:)
Az erdő teljesen elvarázsolt. Mindig imádtam az erdőket. A cserjék és bokrok megigéző illata, a folyó halk csobogása, az állatok nyelvének csapkodása a folyó mellől. A madarak szárnyának súrlódása a testükhöz és az erdő belsejében csörtető vadak. Minden apró rezdülés egy emlék a múltamból. Abból a fájdalmas időszakból, mikor még ember voltam. Mikor azok az emberek, akiket a családomnak hittem, elhagytak. A legjobb barátom, az a két ember, akiket szüleimként szerettem, a család többi tagja és Ő. Ő, akit már régen sikerült elfelejtenem. Szerencsére. Több mint 20 évnyi szenvedést okozott nekem. Akkor azt hittem, soha nem leszek boldog, de akkor találkoztam Vele. Azzal a férfival, akit társamnak mondhatok. Akit tiszta szívből szeretek. Aki viszont szeret. – gondolataimból két illat rángatott ki. Egyiket 1000 közül is beazonosítottam volna, a másik ismeretlen volt. Pár perc és megláttam őket. Eleazar háttal állt nekem, míg a másiknak tökéletesen láttam az arcát. Ő volt az. Edward. Aki több, mint 300 évvel ezelőtt magamra hagyott, veszéllyel a nyakamban. De nem érdekel. Már nem számít. Senki nem ronthatja el a kedvem.
- Eleazar Denali! – léptem ki komoly arccal a fák közül. El, amint meghallotta a hangom, megfordult és a szemembe nézett. – Mégis mit képzelsz magadról? A bűn, amit elkövettél megbocsáthatatlan.
- Bocsánatodért esedezem, úrnőm! – hajolt meg előttem, miközben én közelebb léptem hozzá. – Remélem a büntetés, amit nekem ítélsz, nem lesz olyan szigorú.
- Még nem gondoltam ki, mire ítéllek, de ne reménykedj kegyelemben. – mosolyodtam el. – Rég láttalak. – ölelte meg, Edward-ról tudomást sem véve.
- Nagyon régen, barátom! – ölelt vissza olyan erővel, hogy a márványkeménységű bordáim beleropogtak.
- Hogy képzelted, hogy ilyen sok időre távol maradsz? Három éve egy szót sem hallottam rólad!
- Ne haragudj! – engedett el. – Sok volt a dolgom. Ó, milyen udvariatlan vagyok. Edward, ő itt…
- Köszönöm, ismerjük egymást. – nézett rám szúrós szemekkel. A hangja sem volt épp kedves.
- Minek köszönhetem ezt a hangsúlyt? – kérdeztem sértődötten. Elvégre kettőnk közül csak nekem lehet vele bajom. Mit tettem én, hogy így beszél velem.
- Nem mindegy? Mi közöd hozzá? – már megint az a hangsúly!
- Most már igazán befejezhetnéd! Kettőnk közül nekem van okom kiakadni! – emeltem fel a hangom.
- Neked? Mégis miért? – forgatta meg a szemeit. Na ez már sok!
- Miért?! Azt kérded miért?! Kis híján az életembe került a hirtelen hangulatváltozásod! Az előtt végiggondolhattad volna, hogy komolyabban megismerkedtünk! – üvöltöttem.
- Mit rinyálsz? Itt vagy. Élsz. Mi a bajod? – esküszöm, hogy megölöm.
- Hé,hé, nyugalom! – állt közénk Eleazar, nehogy egymásnak essünk. – Nem érdemes vitázni.
- Tényleg nem? – tettem fel a költői kérdést.
- Hogy van Demetri? – váltott gyorsan témát. Pont beletrafált. Dem úgy 2 hónappal ezelőtt halt meg egy harcban.
- Meghalt. – komorultam el. Szegény Dem nem érdemelte meg a halált. Ő jó vámpír volt.
- Hogyan? – kérdezte El meghökkenve.
- Egy harcban. Alec és Jane nem voltak a közelben, így egyedül mentünk. Én, Dem, Heidi és Gianna.
- A többiek?
- Meghaltak. Csak én éltem túl. – hajtottam le a fejem. Az én hibám az egész. Jobban kellett volna figyelnem, és akkor megmenthettem volna őket. Észre kellett volna vennem, hogy bekerítettek. Az emlékek fájó érzésekkel együtt törtek rám. Nagyban irtottuk az újszülötteket, mikor meghallottam őket, de már késő volt.
- Fussatok! – üvöltöttem oda a többieknek.
- Mi? – néztek vissza értetlenül.
- Meneküljetek! – ekkor jöttek elő. Voltak vagy húszan. Ennyivel nem bánunk el. Demék futásnak eredtek, de késő volt. Messze voltak tőlem, de az újszülöttekhez közel, így őket támadták először.
- Nem! – üvöltöttem, és elindultam feléjük. Amíg odaértem, sikerült végeznem kettővel, de nem tudtam közelebb férkőzni. Ekkor Heidi felsikított, majd felgyulladt a tűz.
- Bella! Fuss! – kiáltotta Dem, mielőtt végeztek volna vele és Gianna-val. Dem utasítására rohanni kezdtem, de nem arra, amerre mondta. Egyenesen belefutottam az újszülöttek tömegébe. Az adrenalin elárasztotta a testem, és másra nem tudtam gondolni, mint a bosszúra. Az összes megszerzett tehetséget bevetve végeztem az összes vámpírral. Ha ezt előbb megtettem volna, a barátaim még élnének. Minden az én hibám!
- Bella! Bella, jól vagy? – kérdezte El.
- Persze. – ráztam meg a fejem.
- Mi történt? – kérdezte.
- Majd elmondom.
- Na, én mentem. – mondta Edward és elrohant. Teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről.
- Ne haragudj! Most mennem kell. Majd felhívlak, vagy meglátogatlak! – ígérte, majd ő is elrohant. Egy percig még lefagyva álltam, majd eszembe jutott, miért is jöttem igazából. Futásnak eredtem, követve Eleazar illatát. Nem kellett sok, hogy megtaláljam, hova vezet.
Alice szemszöge
A nappaliban ülve beszélgettünk. A Denali klán meglátogatott minket, és persze Tanya-t. A családom képtelen volt elfogadni, hogy ő és Edward együtt vannak. Miután elhagytuk Bellát, Tanya ráakaszkodott Ed-re, ő meg hagyta, hogy idáig fajuljon a helyzet. Ki nem állhatom ezt a libát. Azt hiszi, ő itt a Jani. Össze-vissza parancsolgat, mintha mi a cselédjei lennénk. Edward ilyenkor rászól, hogy legyen kedvesebb, de most elment Eleazarral vadászni, így nem volt aki leállítsa.
- Alice, hozz nekem egy jó könyvet! – kérte/parancsolta Tanya.
- Hozz magadnak! – mondtam, fel sem nézve a magazinból, amit épp olvastam.
- Hát ez kész…! - csapott a fotel karfájára, majd nagyon megtörve magát felállt, hogy elmenjen valami olvasnivalóért, de ekkor látomásom volt. Edward Eleazar-ral beszélgetett, mikor Bella lépett ki a fák közül. A kezem a kanapé karfájára szorítottam, ami halk reccsenéssel megadta magát. El és Bella megölelték egymást, aztán mikor Eleazar be akarta mutatni őket, Edward nem épp kedves módom tudatta vele, hogy ismerik egymást. Bellán látszott, hogy rosszul esik neki. Bella megkérdezte udvarias módon, hogy miért beszél vele ilyen hangnemben, mire Edward most még bunkóbban válaszolt. Ez így ment addig, míg Bella már majdnem Edward-nak ugrott. Ha El nincs ott, Ed már darabokban lenne, de így is abban lesz, azt garantálom. Amint hazaért, adok a fejére. Ekkor a látomásnak vége volt. A düh elborította az agyamat. Halk morgás tört elő a számból.
- Alice! Alice, mit láttál? – rázott meg picit Jazz. Nem válaszoltam, csak felpattantam és az ajtó felé mentem. Edward épp akkor lépett be.
- Te szemét! – kiáltottam rá. – Hogy voltál képes?
- Ugyan, Alice. Megérdemelte. – forgatta meg a szemét. Hogy megérdemelte?! Ez teljesen megőrült. Rámorogtam, és készültem nekiugrani, de két erős kar a derekamra fonódott.
- Engedj el! Megölöm! – kiáltottam.
- Edward, mi történt? – kérdezte Esme, de ekkor kinyílt az ajtó és Bella lépett be. Mindenkinek elakadt a lélegzete.
- Bocs a zavarásért. El, ezt elfelejtettem odaadni. – adott Eleazar kezébe valamit.
- De én már… - kezdett volna tiltakozni, de Bella közbevágott.
- Mindig a családunk tagja leszel! Ezzel szeretnélek emlékeztetni rá. – az „emlékeztetni” szót egy kissé megnyomta. El elmosolyodott, és megölelte Bellát. – Jobb lesz, ha indulok. Elnézést a zavarásért.
- Ugyan, drágám, nem zavarsz. – mondta Esme. Látszott rajta, hogy nagyon örül.
- Igazán? Én azt vettem le… - nézett Edward-ra, nekem egy mély morgás tört fel a mellkasomból. – Amúgy is sietek. Szerintem mát halálra aggódták magukat.
- Nem szóltál nekik, igaz? – mosolygott ördögien Eleazar.
- Úgysem engedtek volna el. – vont vállat. – Na, sziasztok. – köszönt el, majd kilépett.
- Edward, mi történt? – kérdezte Esme.
- Az, hogy ez egy gyilkoló gép.
- Van neve! – üvöltöttem.
- Nem érdekel! – nézett rám szúrósan Edward. Ettől a pillantástól általában csendben maradtam, de most tényleg túl ment minden határon.
- Akkora egy szemét vagy! Hogy tehetted ezt vele? 300 éve nem láttam a legjobb barátnőm és most elüldözöd. Nagyon köszönöm! És amúgy is. Tudom, hogy még mindig szereted! – üvöltöttem a fejébe.
- Álljunk csak meg egy percre. – szólalt meg Tanya. – Kit szeret Edward?
- Fogd már be a szád! Elegem van belőled, te liba. Utállak. Gyűlöllek. Tudom, hogy nem szép dolog utálni valakit, de te még az elviselhető kategóriába sem tarozol. Én pedig most megyek, és megkeresem Bellát! Jazz, jössz? – kérdeztem.
- Persze. – mondta.
- Én is! – mondta Em. – Nem tudom, mit csináltál vele öcsi, de ha Alice így kiakadt, akkor nagy marhaság lehet.
- Én nem megyek! – jelentette ki Rose. Ő sosem szerette Bellát. – Gratulálok, Edward!
- Rose! – szólt rá Carlisle. – Alice, kérlek ha megtalálod, hozd ide!
- Azt már nem! – tiltakozott Edward.
- Ha megtalálom, felhívlak, és elmondom, hol vagyunk. – ígértem, mire bólintott.
- Kérlek, találd meg! – aggódott Esme.
- Meg lesz.
2010. június 30., szerda
Bocsi!
Egy hétig nem leszek itthon, szóval nem lesz friss:( Ne haragudjatok.*könyörgő szemek* Ha hazajöttem kaptok egy jó hosszú fejezetet. Ígérem*keresztet rajzol a mellkasára*:DMégegyszer bocsánat.
Pusz Szeretlek titeket!(L)Ł(L)
Pusz Szeretlek titeket!(L)Ł(L)
2010. június 28., hétfő
22.fejezet
Sajnálom, hogy ritkán van friss, de egyszerre 3 könyvet írok, és ha még a mésik ficem és elkezdem akkor még ritkábban lesz, de az is lehet, hogy könnyebb lesz... Nem tudom. Itt egy rövidke fejezet, de remélem tetszeni fog:) Jó olvasást!:)
22.fejezet – Beköltözés
Az autóút nem volt hosszú a repülőtérig. Legalábbis nekem nem tűnt hosszúnak. Végig azon gondolkodtam, milyen kínzási módszerekkel vessek véget Tanya életének. Valószínűleg Jane is ezen elmélkedett, mert egész út alatt az ablakon bámult ki, és néha gonosz vigyorra húzta a száját. Ilyenkor elmosolyodtam. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, mire készülünk. Az, hogy épp készültünk lemészárolni a Denali klánt, nem volt baj. De az már igen, hogy ők mit tettek velünk. Az emlékek hatására szorosabban fogtam a kormányt.
- Nyugi, Bella! – mondta Jane és a vállamra tette a kezét. – Megbosszuljuk a halálukat.
- Tudom. – fújtam ki a benn tartott levegőt.
- Nem ártana egy terv. – mondta.
- Az lehet. Először meg kell találnunk azt az újraélesztő vámpírt.
- Igen… És aztán? Nem ronthatunk nekik csak úgy. Erősebbek, mint mi. – magyarázta.
- Tisztában vagyok vele. De most ideges és mérges vagyok… Nem menne a tervkészítés.
- Oké. Majd a gépen.
A repülőgépen
- Nos? – nézett rám Jane.
- Mi, nos? – kérdeztem értetlenül.
- A terv…
- Ja… Igen. Először meg kell várnunk Alice…
- Alice telefonhívását, hogy ki az a vámpír. Igen. De utána. Hogyan öljük meg? – ez a hirtelen kérdés adott nekem némi gondolkodnivalót. Hogyan öljük meg? Jó kérdés. Fogalmam sincs. Egyelőre.
- Talán van valami gyengepontja. Vagy gyengepontjuk. Ha megtaláljuk, onnantól könnyű lesz. – fejtettem ki a véleményem.
- Szóval mit csinálunk?
- Várunk és figyelünk.
- Ennyi?! – kérdezte felháborodva.
- Jane, egyelőre nem tehetünk semmit. – mondtam, és abban a pillanatban megcsörrent a mobilom.
- Igen? – szóltam bele, miután megnéztem a kijelzőt.
- Újság van, Bella! – üvöltötte Alice.
- Jól van… Nyugalom, Alice.
- Az újraélesztő vámpírról van szó. Jeremie-nek hívják. Vörös, rövid haja van. Elég magas és nyurga. Nem túl jó harcos, egyszerűen el fogjátok tudni intézni. Valahogy el kell csalnotok a többiektől. Hogy egyedül legyen…
- Köszi, Alice. Ha van bármi, hívj! – mondtam hatalmasat vigyorogva.
- Oké. Rendben! Vigyázzatok! – aggodalmaskodott.
- Meglesz. Szia! – mondtam, és letettem. Felnéztem Jane-re és egy nem mindennapi látvány fogadott. Jane tele szájjal vigyorgott rám.
- Csak semmi kínzás. Gyorsan végzünk vele… - szavaimra Jane arcáról egy kicsit lejjebb vándorolt a mosoly, míg a hatalmas vigyorából már csak egy gyenge kis mosolyocska maradt. – De Irinával azt csinálsz, amit akarsz.
- Jaj, köszi, Bella! – karolta át a nyakam. – Majd meghálálom.
- Oké. – nevettem.
- Kedves utasaink. A gép hamarosan leszáll a Seattle-i repülőtéren. Kérem, kapcsolják be az öveiket. – recsegett a hangszóró.
- Utálom ezt a hangot. Bántja a fülem. – szorította Jane a kezét az említett testrészre. Ezen is csak nevetni tudtam, mire egy mérges Jane féle nézés volt a válasz.
- Jól van. Csak nyugi. – emeltem fel védekezően a kezemet, ami eléggé remegett, a vissza fojtott nevetéstől. De ezt a többi testrészemről is elmondhatom. A gép lassan ereszkedni kezdett, majd leszállt. Jane sietősen szállt le a gépről. Úgy hittem, minél előbb végezni akar azokkal az állatokkal. Erről eszembe jutott egy fontos dolog.
- Jane. – szólaltam meg félve. Nem fog tetszeni neki az ötletem, de muszáj lesz.
- Mi az? – kérdezte idegesen. Kiszűrhette a hangomból, hogy baj van.
- Hát… szóval… tudod…. – kezdetem dadogni.
- Mondd már! – Jane egyre feszültebb.
- Hát… itt nem ölhetünk embert. Az túl feltűnő lenne nekik… - kezdtem bele a magyarázatomba.
- Szóval… állatokat kell ölnünk? – nézett rám bizonytalanul. Úgy tűnik elmarad az a kitörés, amire számítottam.
- Hát… nem muszáj, de én nem kockáztatnék. – vontam vállat. Jane pár percig elgondolkodva sétált mellettem.
- Oké. Benne vagyok. De csak addig, ameddig muszáj. – adta be végül a derekát.
- Én sem gondoltam másképp. – jó, hogy az emberek is élőlények, de az állatok is azok. Akkor meg miért a rosszabbikat választanánk?
- Akkor jó. Már azt hittem átveszed Cullenék hülye vegetáriánus életmódját. – fújta ki a levegőt.
- Nyugi. Nem leszek vega. Aro amúgy sem engedné…
- Neked bármit megenged… - mondta kicsit szomorúan.
- Mi a baj? – egyáltalán nem értettem miért szomorú.
- Hát… Erről elég nehéz beszélni. Pont veled. – mondta lehajtott fejjel. Fogalmam sincs, miről beszél.
- Jane, mi a baj? – ismételtem meg a kérdésem.
- Csak annyi, hogy mielőtt csatlakoztál a családhoz, én voltam Aro kedvence. Most már teljesen a háttérbe szorultam. Aro nem törődik velem, neked mindent megenged, bármekkora hülyeség is az. – mondta el, ami nyomasztotta a lelkét. Azt tudtam, hogy Jane azért nem kedvel, mert elloptam a helyét. De arra nem gondoltam, hogy ez ennyire bántja őt.
- Ne haragudj… - kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, de ő félbeszakított.
- Nem a te hibád. Aro egyszerűen jobban szeret téged, mint engem.
- De ez nem igaz. – próbáltam vigasztalni, bár magam is tudtam, hogy így van.
- Dehogynem. De ez nem baj. Csak engem zavar ez egyedül. Mindenki odavan érted…
- Nem mindenki. – utaltam Victoriára és Tanya-ra.
- Úgy értem a Volturin belül. – mosolyodott el. Végre valami életjel! – És ott vannak Cullenék is.
- Rosalie nem szeret. – vágtam elgondolkozó képet. Eddig észre sem vettem, hogy már az erdőben vagyunk. – A csomagjaink?
- Előre elintéztem. Elviszik a házunkhoz. – mondta.
- Házunk? – én nem tudok semmilyen házról.
- Igen. Aro vetetett nekünk egy házat. Nem aggódj! Jól el van rejtve. Senki nem fog rá találni. – biztosított róla.
- Oké. És merre van? néztem körül, hátha meglátom valahol.
- Még messze innen. – mosolygott rajtam. – Talán futhatnánk.
- Ez egy jó ötlet. – azzal futásnak eredtünk. Kb. egy órán keresztül futottunk, míg elértük a házat. Egyszerűen mesés volt. Kívülről halvány, barackvirág színű volt. Három oldalát terasz szegélyezte, tele virágokkal. Gyönyörű. Szerencsére alig volt ablak, de az ajtó hatalmas volt. A fa ajtón gyönyörű faragások voltak. A bőröndök az ajtó előtt álltak.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte Jane.
- Meseszép…
- Az. Na, gyere! – húzott a bejárat felé. Előhalászott egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. A zár halk – az emberi fül számára nem hallható – kattanással kinyílt. Az elénk táruló szépség elbűvölő volt. Az előszobából balra a nappali nyílt, jobbra valószínűleg a konyha (amire nem lesz szükségünk). Először a nappalit néztem meg. Egy hatalmas fehér, bőr ülőgarnitúra helyezkedett el a szobában. A kanapé előtt volt egy hatalmas LCD TV. A kanapé két oldalán volt egy-egy fotel. Igazán gyönyörű összeállítás volt. Ami meglepett, hogy a falon rólam, Mel-ről, Jane-ről, Alec-ről. és Apáról voltak festmények. Összesen 8. Az elsőn én voltam és Apa. Az első, ott töltött születésnapomon készült. Mindkettőnk fején ünneplős sipka volt. Nagyon jól állt neki. A másodikon én voltam Melanie-val, mikor még pici baba volt. Pontosan emlékszem. Mel épp egy hetes volt. Régi, szép emlékek. A harmadikon Jane állt egyedül, komoly arccal. Nagyon ritkán képes felszabadulni és mosolyogni. A negyediken Apa volt Mel-lel, Melanie első szülinapján. Mel-en az Apától kapott, színarany korona volt. Apa szeret túlozni, de Melanie-nak nagyon tetszett. Az ötödiken én voltam, Apa és Mel. Itt már 16 volt. Apa a trónján ült, mi pedig két oldalról karoltuk át. Igazán szép család vagyunk így hárman. A hetediken Jane volt és Alec. Annyira boldogok voltak akkor. Még Jane is mosolygott. Alec mindig vidám volt, és a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról. Az emlékek hatására könnybe lábadt a szemem, és hagytam, hogy végig csorduljon egy könnycsepp az arcomon, majd még egy kövesse. Mellettem Jane hüppögő hangot hallatott. Ránéztem és láttam, hogy rázkódik a könny nélkül sírástól. Átkaroltam, hogy tudassam vele, nincs egyedül. Végül az utolsó képre tévedt a pillantásom. A kép az egész Volturit ábrázolta. Demetri hatalmas vigyorával még Felix-é sem vetekedhetett. Olyan boldogok voltunk így együtt. Miért kellett szétszakítani minket? Soha semmit nem ártottunk a vámpírvilágnak. Mi mindig segítettünk, ahol tudtunk. És ez a hála? Hogy megölik a család két legfontosabb tagját? Dem és Alec mindig hűséges volt a családjához. Mindig kiálltak az igazuk mellett. Mindig segítettek, ha baj volt. A Volturi már soha többé nem lesz ugyan az. A srácok nélkül, nem a vámpírvilág szíve vagyunk. Csak egy megsebzett, kilyukasztott szív, amely nem képes összeforrni. Miért tették ezt? Talán nem értékelik a családi szeretet? Lehet, hogy sokan azt hiszik, mi csak egy nagy csoport vagyunk, akik azért vannak együtt, hogy megtartsák a hatalmat. De ez nem így van. Mi egy család vagyunk. Azaz most már egy megcsonkított család. De régen az voltunk. Egy összetartó nagycsalád. Mindenki szeretett mindenkit, és kiálltunk egymás mellett. De Eleazar Denali a hatalomvágya miatt ezt tönkretette. Szétszakított egy szerető családot. Ezért meg fog fizetni. Azt garantálom.
22.fejezet – Beköltözés
Az autóút nem volt hosszú a repülőtérig. Legalábbis nekem nem tűnt hosszúnak. Végig azon gondolkodtam, milyen kínzási módszerekkel vessek véget Tanya életének. Valószínűleg Jane is ezen elmélkedett, mert egész út alatt az ablakon bámult ki, és néha gonosz vigyorra húzta a száját. Ilyenkor elmosolyodtam. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, mire készülünk. Az, hogy épp készültünk lemészárolni a Denali klánt, nem volt baj. De az már igen, hogy ők mit tettek velünk. Az emlékek hatására szorosabban fogtam a kormányt.
- Nyugi, Bella! – mondta Jane és a vállamra tette a kezét. – Megbosszuljuk a halálukat.
- Tudom. – fújtam ki a benn tartott levegőt.
- Nem ártana egy terv. – mondta.
- Az lehet. Először meg kell találnunk azt az újraélesztő vámpírt.
- Igen… És aztán? Nem ronthatunk nekik csak úgy. Erősebbek, mint mi. – magyarázta.
- Tisztában vagyok vele. De most ideges és mérges vagyok… Nem menne a tervkészítés.
- Oké. Majd a gépen.
A repülőgépen
- Nos? – nézett rám Jane.
- Mi, nos? – kérdeztem értetlenül.
- A terv…
- Ja… Igen. Először meg kell várnunk Alice…
- Alice telefonhívását, hogy ki az a vámpír. Igen. De utána. Hogyan öljük meg? – ez a hirtelen kérdés adott nekem némi gondolkodnivalót. Hogyan öljük meg? Jó kérdés. Fogalmam sincs. Egyelőre.
- Talán van valami gyengepontja. Vagy gyengepontjuk. Ha megtaláljuk, onnantól könnyű lesz. – fejtettem ki a véleményem.
- Szóval mit csinálunk?
- Várunk és figyelünk.
- Ennyi?! – kérdezte felháborodva.
- Jane, egyelőre nem tehetünk semmit. – mondtam, és abban a pillanatban megcsörrent a mobilom.
- Igen? – szóltam bele, miután megnéztem a kijelzőt.
- Újság van, Bella! – üvöltötte Alice.
- Jól van… Nyugalom, Alice.
- Az újraélesztő vámpírról van szó. Jeremie-nek hívják. Vörös, rövid haja van. Elég magas és nyurga. Nem túl jó harcos, egyszerűen el fogjátok tudni intézni. Valahogy el kell csalnotok a többiektől. Hogy egyedül legyen…
- Köszi, Alice. Ha van bármi, hívj! – mondtam hatalmasat vigyorogva.
- Oké. Rendben! Vigyázzatok! – aggodalmaskodott.
- Meglesz. Szia! – mondtam, és letettem. Felnéztem Jane-re és egy nem mindennapi látvány fogadott. Jane tele szájjal vigyorgott rám.
- Csak semmi kínzás. Gyorsan végzünk vele… - szavaimra Jane arcáról egy kicsit lejjebb vándorolt a mosoly, míg a hatalmas vigyorából már csak egy gyenge kis mosolyocska maradt. – De Irinával azt csinálsz, amit akarsz.
- Jaj, köszi, Bella! – karolta át a nyakam. – Majd meghálálom.
- Oké. – nevettem.
- Kedves utasaink. A gép hamarosan leszáll a Seattle-i repülőtéren. Kérem, kapcsolják be az öveiket. – recsegett a hangszóró.
- Utálom ezt a hangot. Bántja a fülem. – szorította Jane a kezét az említett testrészre. Ezen is csak nevetni tudtam, mire egy mérges Jane féle nézés volt a válasz.
- Jól van. Csak nyugi. – emeltem fel védekezően a kezemet, ami eléggé remegett, a vissza fojtott nevetéstől. De ezt a többi testrészemről is elmondhatom. A gép lassan ereszkedni kezdett, majd leszállt. Jane sietősen szállt le a gépről. Úgy hittem, minél előbb végezni akar azokkal az állatokkal. Erről eszembe jutott egy fontos dolog.
- Jane. – szólaltam meg félve. Nem fog tetszeni neki az ötletem, de muszáj lesz.
- Mi az? – kérdezte idegesen. Kiszűrhette a hangomból, hogy baj van.
- Hát… szóval… tudod…. – kezdetem dadogni.
- Mondd már! – Jane egyre feszültebb.
- Hát… itt nem ölhetünk embert. Az túl feltűnő lenne nekik… - kezdtem bele a magyarázatomba.
- Szóval… állatokat kell ölnünk? – nézett rám bizonytalanul. Úgy tűnik elmarad az a kitörés, amire számítottam.
- Hát… nem muszáj, de én nem kockáztatnék. – vontam vállat. Jane pár percig elgondolkodva sétált mellettem.
- Oké. Benne vagyok. De csak addig, ameddig muszáj. – adta be végül a derekát.
- Én sem gondoltam másképp. – jó, hogy az emberek is élőlények, de az állatok is azok. Akkor meg miért a rosszabbikat választanánk?
- Akkor jó. Már azt hittem átveszed Cullenék hülye vegetáriánus életmódját. – fújta ki a levegőt.
- Nyugi. Nem leszek vega. Aro amúgy sem engedné…
- Neked bármit megenged… - mondta kicsit szomorúan.
- Mi a baj? – egyáltalán nem értettem miért szomorú.
- Hát… Erről elég nehéz beszélni. Pont veled. – mondta lehajtott fejjel. Fogalmam sincs, miről beszél.
- Jane, mi a baj? – ismételtem meg a kérdésem.
- Csak annyi, hogy mielőtt csatlakoztál a családhoz, én voltam Aro kedvence. Most már teljesen a háttérbe szorultam. Aro nem törődik velem, neked mindent megenged, bármekkora hülyeség is az. – mondta el, ami nyomasztotta a lelkét. Azt tudtam, hogy Jane azért nem kedvel, mert elloptam a helyét. De arra nem gondoltam, hogy ez ennyire bántja őt.
- Ne haragudj… - kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, de ő félbeszakított.
- Nem a te hibád. Aro egyszerűen jobban szeret téged, mint engem.
- De ez nem igaz. – próbáltam vigasztalni, bár magam is tudtam, hogy így van.
- Dehogynem. De ez nem baj. Csak engem zavar ez egyedül. Mindenki odavan érted…
- Nem mindenki. – utaltam Victoriára és Tanya-ra.
- Úgy értem a Volturin belül. – mosolyodott el. Végre valami életjel! – És ott vannak Cullenék is.
- Rosalie nem szeret. – vágtam elgondolkozó képet. Eddig észre sem vettem, hogy már az erdőben vagyunk. – A csomagjaink?
- Előre elintéztem. Elviszik a házunkhoz. – mondta.
- Házunk? – én nem tudok semmilyen házról.
- Igen. Aro vetetett nekünk egy házat. Nem aggódj! Jól el van rejtve. Senki nem fog rá találni. – biztosított róla.
- Oké. És merre van? néztem körül, hátha meglátom valahol.
- Még messze innen. – mosolygott rajtam. – Talán futhatnánk.
- Ez egy jó ötlet. – azzal futásnak eredtünk. Kb. egy órán keresztül futottunk, míg elértük a házat. Egyszerűen mesés volt. Kívülről halvány, barackvirág színű volt. Három oldalát terasz szegélyezte, tele virágokkal. Gyönyörű. Szerencsére alig volt ablak, de az ajtó hatalmas volt. A fa ajtón gyönyörű faragások voltak. A bőröndök az ajtó előtt álltak.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte Jane.
- Meseszép…
- Az. Na, gyere! – húzott a bejárat felé. Előhalászott egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. A zár halk – az emberi fül számára nem hallható – kattanással kinyílt. Az elénk táruló szépség elbűvölő volt. Az előszobából balra a nappali nyílt, jobbra valószínűleg a konyha (amire nem lesz szükségünk). Először a nappalit néztem meg. Egy hatalmas fehér, bőr ülőgarnitúra helyezkedett el a szobában. A kanapé előtt volt egy hatalmas LCD TV. A kanapé két oldalán volt egy-egy fotel. Igazán gyönyörű összeállítás volt. Ami meglepett, hogy a falon rólam, Mel-ről, Jane-ről, Alec-ről. és Apáról voltak festmények. Összesen 8. Az elsőn én voltam és Apa. Az első, ott töltött születésnapomon készült. Mindkettőnk fején ünneplős sipka volt. Nagyon jól állt neki. A másodikon én voltam Melanie-val, mikor még pici baba volt. Pontosan emlékszem. Mel épp egy hetes volt. Régi, szép emlékek. A harmadikon Jane állt egyedül, komoly arccal. Nagyon ritkán képes felszabadulni és mosolyogni. A negyediken Apa volt Mel-lel, Melanie első szülinapján. Mel-en az Apától kapott, színarany korona volt. Apa szeret túlozni, de Melanie-nak nagyon tetszett. Az ötödiken én voltam, Apa és Mel. Itt már 16 volt. Apa a trónján ült, mi pedig két oldalról karoltuk át. Igazán szép család vagyunk így hárman. A hetediken Jane volt és Alec. Annyira boldogok voltak akkor. Még Jane is mosolygott. Alec mindig vidám volt, és a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról. Az emlékek hatására könnybe lábadt a szemem, és hagytam, hogy végig csorduljon egy könnycsepp az arcomon, majd még egy kövesse. Mellettem Jane hüppögő hangot hallatott. Ránéztem és láttam, hogy rázkódik a könny nélkül sírástól. Átkaroltam, hogy tudassam vele, nincs egyedül. Végül az utolsó képre tévedt a pillantásom. A kép az egész Volturit ábrázolta. Demetri hatalmas vigyorával még Felix-é sem vetekedhetett. Olyan boldogok voltunk így együtt. Miért kellett szétszakítani minket? Soha semmit nem ártottunk a vámpírvilágnak. Mi mindig segítettünk, ahol tudtunk. És ez a hála? Hogy megölik a család két legfontosabb tagját? Dem és Alec mindig hűséges volt a családjához. Mindig kiálltak az igazuk mellett. Mindig segítettek, ha baj volt. A Volturi már soha többé nem lesz ugyan az. A srácok nélkül, nem a vámpírvilág szíve vagyunk. Csak egy megsebzett, kilyukasztott szív, amely nem képes összeforrni. Miért tették ezt? Talán nem értékelik a családi szeretet? Lehet, hogy sokan azt hiszik, mi csak egy nagy csoport vagyunk, akik azért vannak együtt, hogy megtartsák a hatalmat. De ez nem így van. Mi egy család vagyunk. Azaz most már egy megcsonkított család. De régen az voltunk. Egy összetartó nagycsalád. Mindenki szeretett mindenkit, és kiálltunk egymás mellett. De Eleazar Denali a hatalomvágya miatt ezt tönkretette. Szétszakított egy szerető családot. Ezért meg fog fizetni. Azt garantálom.
2010. június 25., péntek
Saját könyv, első fejezete
Ha minden jól megy, akkor ide pár részletet fel fogok rakni a könyvemből, amennyiben tetszik nektek... Ez az első fejezet:)Remélem tetszik:)
1.fejezet
Elisabeth Sanders vagyok, de a barátaim csak Lizzy-nek hívnak. Ami azt illeti nincs túl sok barátom. Mindössze három. Egyikük, Miranda Deal, gyerekkori legjobb barátnőm, a másodikat mindenki ismeri. Ő Ashley Tisdale. A harmadik, és egyben utolsó igaz barátnőm Hilary Duff. Az egész világ számára, egy popcsillag vagyok. A barátaimon kívül senki nem látja meg bennem, a visszahúzódó, csendes Lizzy-t. Nekik csak egy pletykaforrás vagyok. De már nem számít. Két éve vagyok a pályán, és ez idő alatt magántanárom volt, de úgy döntöttem elég volt! Visszamegyek az iskolába, akárki akármit mondd. Mivel 15 éves koromban kezdtem el énekelni, még van lehetőségem visszamenni a gimibe. És meg is teszem! Anyám szerint a fenekemen kéne maradnom, és folytatni a magántanulást, de nem hallgattam rá.
Az egyik koncert előtt a pszichológusom, Mary próbált megnyugtatni. Iszonyatosan lámpalázam van, de Mary gyakorlataival könnyen megnyugszom.
- Ommmmm, Elisabeth! Ommmmmmm! – mondta felvéve a tipikus jógaülést.
- Ommmmm! – csináltam ugyanazt, amit ő. – Ommmmmm! A fenébe omm, ez nem használ. – nyitottam ki a behunyt szemeimet.
- Dehogynem! Csak figyelj oda, és lazulj el! – mondta még mindig idegesítően nyugodtan.
- Oké. Ommmmmm! – az omm-ozás kezdte megtenni a hatását. – Nyugodt vagyok! – pattantam fel.
- Örülök, drágám. – mosolygott rám Mary. Szokása volt a drágámhoz hasonló nyálas megszólításokkal bombázni engem.
- Én is! – mosolyogtam vissza.
- Elisabeth! Szépségem! Azt hiszem itt az ideje egy alapos sminkelésnek, fodrászatnak és masszázsnak. – lépett be a stylist-om, Donna.
- Felőlem. – vontam meg a vállam.
- Elisabeth, kicsit több lelkesedést! Anna, Lily, Valleri! – kiáltott, mire három idegen lány lépett be az öltözőmbe.
- Igen! – mondták egyszerre. Micsoda robotok!
- Hozzátok csúcsformába, a mi csillagunkat. Anna smink, Lily haj, Valleri masszázs. – tapsolt egyet Donna. – Szépségem, átfáradnál a sminkelő székbe? – fordult felém.
- Persze! – bármit megteszek, hogy segítsem Donna beosztottjainak a munkáját. Végül is ők azért fáradoznak, hogy engem elviselhető állapotba hozzanak. Gyorsan leültem a szépítkező asztal előtt lévő sminkelő székbe.
- Csak ügyesen! – csukta be maga után Donna az ajtót.
- Elnézést. Kérhetek egy autogrammot? – fordult felém az egyik lány egy papírral és egy tollal.
- Hát persze! – vettem át a papírt és a tollat. – Milyen névre?
- Anna. – mosolygott. Igazán aranyosnak tűnt.
- Sok szeretettel Annának! – mondtam miközben lefirkantottam a sorokat a papírra, majd az aláírásom. – Tessék! – nyújtottam át mosolyogva az autogrammot.
- Köszönöm! – vigyorgott Anna. Gyorsan lerakta az asztalra, és nekiállt a sminkemnek. Egy kis alapozóval kezdte, majd fekete szempillaspirált kent rám. Eközben a Lily nevű lány nekilátott elkészíteni a frizurámat, Valleri pedig a vállamat masszírozta.
- Valleri, kérdezd meg a főnököt, hogy milyen színű ruha lesz rajta! – mondta Anna.
- Oké! – rohant ki az említett. Egy perc múlva vissza is ért.
- Fekete. – mondta. Az én gyomrom pedig föl-le kezdett ugrálni. Ha Donna feketét ad rám, akkor tuti valami feszülőset. Nem mintha nem lettem volna elég vékony hozzá. Inkább az zavart, hogy nem kapok benne rendesen levegőt. Anna elővett egy hatalmas sminkes táskát, azaz inkább bőröndöt, majd előkotort belőle egy márkás szemceruzát.
- Kérlek, nézz fel! – mondta, én pedig teljesítettem, amit kért. Óvatosan végighúzta a ceruzát a szemem alatt. Amikor én csinálom ezt, mindig belenyúlok a szemembe. Ehhez képest Anna úgy csinálta, mintha 50 éves tapasztalattal rendelkezne, ami elég lehetetlenül hangzott, mivel alig nézett ki 25-nek. Miután végzett a szemceruzával, egy fekete kis dobozkát vett elő, amiben a fekete sminkek árnyalatai sorakoztak. Anna kiválasztotta a legsötétebbet, és felkente a szemhéjamra.
- Kész is vagyunk! – csukta össze a dobozkát.
- Én is végeztem. – mondta Lily, majd Anna a tükör felé terelt.
- Huh! Igazán profik vagytok! – bámultam a tükröt. El se hittem, hogy ez valójában én vagyok. Egy igazi popsztárt csináltak belőlem.
- Köszi! – mondta Lily és Anna, miközben Valleri halkan morgott valamit.
- A masszázs is igazán tökéletes volt. – mosolyogtam rá, amitől jobb kedvre derült, és visszamosolygott.
- Elisabeth! Elisabeth! Öltözni! Öltözni! – csapódott ki az ajtó, miközben Donna besuhant.
- Oké! Oké! Megyek! Megyek! – mondtam kétszer mindent. Megjegyzem szándékosan.
- Gyerünk! Mindjárt kezdődik a show!
- Még van két óránk. – tanulmányoztam a karomon lévő, kis óra kijelzőjét.
- Épp elég! – ragadott karon, és a szoba közepére állított. – Anna, hozd be a ruháját!
- Igenis! – rohant ki Anna – a valószínűleg feszülős – ruhámért. Mikor visszaért, nem kellett csalódnom Donnában. Anna karján egy fekete műbőr csőgatyával, és egy fekete, csillogó kövekkel telerakott toppal tért vissza.
- Hol a cipő? – kérdezte Donna.
- Mindjárt hozom azt is. – mosolygott rám Anna, én pedig viszonoztam. Ismét kirohant, majd visszajött egy fekete magas sarkúval.
- Donna, úgy fogok kinézni, mint maga a halál. Már csak egy fekete köpeny kéne és egy kasza. – nyivákoltam.
- A kaszát nem rendeltem meg, de a köpeny megvan. – vigyorgott rám.
- Nagyon vicces. – dünnyögtem.
- Elisabeth, nézd át még egyszer a dalok sorrendjét! – lépett be Nate, a manager-em.
- Megvolt. – mondtam unottan. Már kívülről fújtam a sorrendet, nem is beszélve a szövegekről.
- Akkor kezdődjön a SHOW! – kiáltotta kicsit túl hangosan.
- Lizzy! – rohant be három legjobb barátnőm.
- Ash, Hilary, Miranda! – kiáltottam és a nyakukba ugrottam. – Azt hittem programotok van mára.
- Na, ne hülyéskedj! A világért sem hagynánk ki egyik koncertedet sem. – monda Miranda.
- Hát, a világért lehet, hogy igen. – vágott elgondolkozó fejet Ashley. – De csak akkor, ha osztozunk rajta. – erre kitört a nevetés.
- Elisabeth! Színpadra! – mondta Nate.
- Oké! Gyertek! – mosolyogtam a lányokra, akik követtek.
- Itt a fülhallgató. – nyomta a kezembe Nate. Gyorsan betettem, és már indultam is. Ráálltam a kis kör alakú liftre, ami majd felvisz a színpadra. Három! Kettő! Egy! – mutogatta Nate, és az egynél elkezdődött a zene, és megindultam fölfelé. A kedvenc számom hangja betöltötte az egész stadiont. Mikor felértem hatalmas tapsvihar tört ki, és a kiáltozások majdnem elnyomták a zenét. Elindultam a színpad eleje felé, és elkezdtem énekelni.
- Soha ne vááárj! Soha ne áááállj! Mindig csak előre néééééz! Ne fordulj vissza és ne nézz hátra! De ha mégis megtennéd, soha ne fééééééélj!
A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – a dal úgy borította be a stadiont, mint a szerelem a szívet. A tömeg tapsolt a ritmusra, és kiáltozott. A lányok velem énekeltek, míg a fiúk átgondolták mit is beszélek. A számaimnak nem volt túl sok értelme, de nem is ez kell a fiataloknak. Ha egy számban szerepel a „szerelem” szó, az már nyerő náluk.
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – jött újra a refrén. A tömeg őrjöngött! Jobban körülnézve rájöttem, hogy nem pár száz, nem is pár ezer ember van itt, hanem több mint ötvenezren lehetnek. Ez az érzés örömmel töltött el, és még élénkebben énekeltem.
- Ne gondolj vissza rááááááá! Ha érzed, megcsal a szíved, ne gondolj vissza ráááá! A szerelem elmúlt, és a szíved majd’ felgyúlt, ne gondolj vissza rááááá! – ez a lassú rész a kedvencem! – Ne gondolj vissza ráááá! Nem érted, hogy lehet vége! Az ember törékeny lélek! Az eszed nevel, a szíved darabokban heveeeeeeeeeeeeer! – ennél a résznél olyan magasan és hosszan kellet énekelnem, hogy majd belepusztultam, de sikerült!
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életeeeeeed! A SZERELEM ÚJRA ÉL! – a tömeg őrjöngő tapsviharban tört ki.
- Köszönöm nektek! Imádlak titeket! – kiáltottam nekik, mire sokkal hangosabban kiabáltak. Tényleg imádtam őket! Ha nem lennének, nem lenne miért felállnom a színpadra. De az az érzés, hogy ötvenezer embert teszem boldoggá, felemelő volt. A következő számokat sokkal boldogabban énekeltem el, mint bármely más koncertemen. Mire az utolsó számhoz értem, a siker és a boldogság teljesen megrészegített. A közönség tombolt.
- Ennyi mára emberek! Köszönöm, hogy itt voltatok! Jó éjszakát mindenkinek! – kiáltottam, mire ismét sikítoztak és tapsoltak, majd lesétáltam a színpadról. Mikor látótávolságon kívülre értem, és a mikrofon sem volt nálam, hangosan kifújtam a levegőt.
- Elisabeth! Csodás koncert volt! – lépett elő Nate.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Lizzy, Lizzy! – rohantak a lányok, és egyszerre a nyakamba vetették magukat.
- Fantasztikus voltál. – tapsikolt Ash.
- Kösz. – hálálkodtam. – Megyünk ma valahová?
- Igen. Mivel ez az utolsó estéd igazi sztárként, ma elmegyünk bulizni. – ugrált Miranda.
- Oké. De van egy feltételem! – emeltem fel a mutatóujjam. Mindhárman kíváncsian és csalódottan néztek rám. – Ha nem kell magas sarkút felvennem.
1.fejezet
Elisabeth Sanders vagyok, de a barátaim csak Lizzy-nek hívnak. Ami azt illeti nincs túl sok barátom. Mindössze három. Egyikük, Miranda Deal, gyerekkori legjobb barátnőm, a másodikat mindenki ismeri. Ő Ashley Tisdale. A harmadik, és egyben utolsó igaz barátnőm Hilary Duff. Az egész világ számára, egy popcsillag vagyok. A barátaimon kívül senki nem látja meg bennem, a visszahúzódó, csendes Lizzy-t. Nekik csak egy pletykaforrás vagyok. De már nem számít. Két éve vagyok a pályán, és ez idő alatt magántanárom volt, de úgy döntöttem elég volt! Visszamegyek az iskolába, akárki akármit mondd. Mivel 15 éves koromban kezdtem el énekelni, még van lehetőségem visszamenni a gimibe. És meg is teszem! Anyám szerint a fenekemen kéne maradnom, és folytatni a magántanulást, de nem hallgattam rá.
Az egyik koncert előtt a pszichológusom, Mary próbált megnyugtatni. Iszonyatosan lámpalázam van, de Mary gyakorlataival könnyen megnyugszom.
- Ommmmm, Elisabeth! Ommmmmmm! – mondta felvéve a tipikus jógaülést.
- Ommmmm! – csináltam ugyanazt, amit ő. – Ommmmmm! A fenébe omm, ez nem használ. – nyitottam ki a behunyt szemeimet.
- Dehogynem! Csak figyelj oda, és lazulj el! – mondta még mindig idegesítően nyugodtan.
- Oké. Ommmmmm! – az omm-ozás kezdte megtenni a hatását. – Nyugodt vagyok! – pattantam fel.
- Örülök, drágám. – mosolygott rám Mary. Szokása volt a drágámhoz hasonló nyálas megszólításokkal bombázni engem.
- Én is! – mosolyogtam vissza.
- Elisabeth! Szépségem! Azt hiszem itt az ideje egy alapos sminkelésnek, fodrászatnak és masszázsnak. – lépett be a stylist-om, Donna.
- Felőlem. – vontam meg a vállam.
- Elisabeth, kicsit több lelkesedést! Anna, Lily, Valleri! – kiáltott, mire három idegen lány lépett be az öltözőmbe.
- Igen! – mondták egyszerre. Micsoda robotok!
- Hozzátok csúcsformába, a mi csillagunkat. Anna smink, Lily haj, Valleri masszázs. – tapsolt egyet Donna. – Szépségem, átfáradnál a sminkelő székbe? – fordult felém.
- Persze! – bármit megteszek, hogy segítsem Donna beosztottjainak a munkáját. Végül is ők azért fáradoznak, hogy engem elviselhető állapotba hozzanak. Gyorsan leültem a szépítkező asztal előtt lévő sminkelő székbe.
- Csak ügyesen! – csukta be maga után Donna az ajtót.
- Elnézést. Kérhetek egy autogrammot? – fordult felém az egyik lány egy papírral és egy tollal.
- Hát persze! – vettem át a papírt és a tollat. – Milyen névre?
- Anna. – mosolygott. Igazán aranyosnak tűnt.
- Sok szeretettel Annának! – mondtam miközben lefirkantottam a sorokat a papírra, majd az aláírásom. – Tessék! – nyújtottam át mosolyogva az autogrammot.
- Köszönöm! – vigyorgott Anna. Gyorsan lerakta az asztalra, és nekiállt a sminkemnek. Egy kis alapozóval kezdte, majd fekete szempillaspirált kent rám. Eközben a Lily nevű lány nekilátott elkészíteni a frizurámat, Valleri pedig a vállamat masszírozta.
- Valleri, kérdezd meg a főnököt, hogy milyen színű ruha lesz rajta! – mondta Anna.
- Oké! – rohant ki az említett. Egy perc múlva vissza is ért.
- Fekete. – mondta. Az én gyomrom pedig föl-le kezdett ugrálni. Ha Donna feketét ad rám, akkor tuti valami feszülőset. Nem mintha nem lettem volna elég vékony hozzá. Inkább az zavart, hogy nem kapok benne rendesen levegőt. Anna elővett egy hatalmas sminkes táskát, azaz inkább bőröndöt, majd előkotort belőle egy márkás szemceruzát.
- Kérlek, nézz fel! – mondta, én pedig teljesítettem, amit kért. Óvatosan végighúzta a ceruzát a szemem alatt. Amikor én csinálom ezt, mindig belenyúlok a szemembe. Ehhez képest Anna úgy csinálta, mintha 50 éves tapasztalattal rendelkezne, ami elég lehetetlenül hangzott, mivel alig nézett ki 25-nek. Miután végzett a szemceruzával, egy fekete kis dobozkát vett elő, amiben a fekete sminkek árnyalatai sorakoztak. Anna kiválasztotta a legsötétebbet, és felkente a szemhéjamra.
- Kész is vagyunk! – csukta össze a dobozkát.
- Én is végeztem. – mondta Lily, majd Anna a tükör felé terelt.
- Huh! Igazán profik vagytok! – bámultam a tükröt. El se hittem, hogy ez valójában én vagyok. Egy igazi popsztárt csináltak belőlem.
- Köszi! – mondta Lily és Anna, miközben Valleri halkan morgott valamit.
- A masszázs is igazán tökéletes volt. – mosolyogtam rá, amitől jobb kedvre derült, és visszamosolygott.
- Elisabeth! Elisabeth! Öltözni! Öltözni! – csapódott ki az ajtó, miközben Donna besuhant.
- Oké! Oké! Megyek! Megyek! – mondtam kétszer mindent. Megjegyzem szándékosan.
- Gyerünk! Mindjárt kezdődik a show!
- Még van két óránk. – tanulmányoztam a karomon lévő, kis óra kijelzőjét.
- Épp elég! – ragadott karon, és a szoba közepére állított. – Anna, hozd be a ruháját!
- Igenis! – rohant ki Anna – a valószínűleg feszülős – ruhámért. Mikor visszaért, nem kellett csalódnom Donnában. Anna karján egy fekete műbőr csőgatyával, és egy fekete, csillogó kövekkel telerakott toppal tért vissza.
- Hol a cipő? – kérdezte Donna.
- Mindjárt hozom azt is. – mosolygott rám Anna, én pedig viszonoztam. Ismét kirohant, majd visszajött egy fekete magas sarkúval.
- Donna, úgy fogok kinézni, mint maga a halál. Már csak egy fekete köpeny kéne és egy kasza. – nyivákoltam.
- A kaszát nem rendeltem meg, de a köpeny megvan. – vigyorgott rám.
- Nagyon vicces. – dünnyögtem.
- Elisabeth, nézd át még egyszer a dalok sorrendjét! – lépett be Nate, a manager-em.
- Megvolt. – mondtam unottan. Már kívülről fújtam a sorrendet, nem is beszélve a szövegekről.
- Akkor kezdődjön a SHOW! – kiáltotta kicsit túl hangosan.
- Lizzy! – rohant be három legjobb barátnőm.
- Ash, Hilary, Miranda! – kiáltottam és a nyakukba ugrottam. – Azt hittem programotok van mára.
- Na, ne hülyéskedj! A világért sem hagynánk ki egyik koncertedet sem. – monda Miranda.
- Hát, a világért lehet, hogy igen. – vágott elgondolkozó fejet Ashley. – De csak akkor, ha osztozunk rajta. – erre kitört a nevetés.
- Elisabeth! Színpadra! – mondta Nate.
- Oké! Gyertek! – mosolyogtam a lányokra, akik követtek.
- Itt a fülhallgató. – nyomta a kezembe Nate. Gyorsan betettem, és már indultam is. Ráálltam a kis kör alakú liftre, ami majd felvisz a színpadra. Három! Kettő! Egy! – mutogatta Nate, és az egynél elkezdődött a zene, és megindultam fölfelé. A kedvenc számom hangja betöltötte az egész stadiont. Mikor felértem hatalmas tapsvihar tört ki, és a kiáltozások majdnem elnyomták a zenét. Elindultam a színpad eleje felé, és elkezdtem énekelni.
- Soha ne vááárj! Soha ne áááállj! Mindig csak előre néééééz! Ne fordulj vissza és ne nézz hátra! De ha mégis megtennéd, soha ne fééééééélj!
A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – a dal úgy borította be a stadiont, mint a szerelem a szívet. A tömeg tapsolt a ritmusra, és kiáltozott. A lányok velem énekeltek, míg a fiúk átgondolták mit is beszélek. A számaimnak nem volt túl sok értelme, de nem is ez kell a fiataloknak. Ha egy számban szerepel a „szerelem” szó, az már nyerő náluk.
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – jött újra a refrén. A tömeg őrjöngött! Jobban körülnézve rájöttem, hogy nem pár száz, nem is pár ezer ember van itt, hanem több mint ötvenezren lehetnek. Ez az érzés örömmel töltött el, és még élénkebben énekeltem.
- Ne gondolj vissza rááááááá! Ha érzed, megcsal a szíved, ne gondolj vissza ráááá! A szerelem elmúlt, és a szíved majd’ felgyúlt, ne gondolj vissza rááááá! – ez a lassú rész a kedvencem! – Ne gondolj vissza ráááá! Nem érted, hogy lehet vége! Az ember törékeny lélek! Az eszed nevel, a szíved darabokban heveeeeeeeeeeeeer! – ennél a résznél olyan magasan és hosszan kellet énekelnem, hogy majd belepusztultam, de sikerült!
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életeeeeeed! A SZERELEM ÚJRA ÉL! – a tömeg őrjöngő tapsviharban tört ki.
- Köszönöm nektek! Imádlak titeket! – kiáltottam nekik, mire sokkal hangosabban kiabáltak. Tényleg imádtam őket! Ha nem lennének, nem lenne miért felállnom a színpadra. De az az érzés, hogy ötvenezer embert teszem boldoggá, felemelő volt. A következő számokat sokkal boldogabban énekeltem el, mint bármely más koncertemen. Mire az utolsó számhoz értem, a siker és a boldogság teljesen megrészegített. A közönség tombolt.
- Ennyi mára emberek! Köszönöm, hogy itt voltatok! Jó éjszakát mindenkinek! – kiáltottam, mire ismét sikítoztak és tapsoltak, majd lesétáltam a színpadról. Mikor látótávolságon kívülre értem, és a mikrofon sem volt nálam, hangosan kifújtam a levegőt.
- Elisabeth! Csodás koncert volt! – lépett elő Nate.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Lizzy, Lizzy! – rohantak a lányok, és egyszerre a nyakamba vetették magukat.
- Fantasztikus voltál. – tapsikolt Ash.
- Kösz. – hálálkodtam. – Megyünk ma valahová?
- Igen. Mivel ez az utolsó estéd igazi sztárként, ma elmegyünk bulizni. – ugrált Miranda.
- Oké. De van egy feltételem! – emeltem fel a mutatóujjam. Mindhárman kíváncsian és csalódottan néztek rám. – Ha nem kell magas sarkút felvennem.
2010. június 24., csütörtök
A helyzet az, hogy már több, mint egy hete nincs ihletem. Próbálok írni, de nem megy olyan jól, nem belülről jön, hanem egy maszlag, amit érzelemmentesen leírok, így nem is élvezhető. Ennek egyik oka az, hogy új fic ötletem van és nem hagy nyugodni se éjszaka se nappal. Ahelyett, hogy a Red Night következő fejezetét venném végig elalvás előtt ez a történet bújkál bennem, és készül kitörni. nem tudom mit tegyek. Ezért kérem a segítségetek. Ki fogok tenni egy szavazást, és kérem, aki szavaz, ide írja le, hogy miért jelölte be azt a pontot. Nagyon sokat segítenen nekem. Köszönöm a rendszeres olvasóimnak, főleg Natalie-nak és Dzsudinak. Ők ketten szinte mindig írnak komit. Nagyon szeretlek titeket.:)
2010. június 20., vasárnap
SEGÍTSÉG!
Sürgős segítségre lenne szükségem. Nem tudok saját hátteret beállítani, csak azok közül tudok választani, amik ott vannak. Aki tudja hogyan kell, kérem írja meg nekem e-mail-ben vagy megjegyzésben. Köszi:)
21.fejezet
21. fejezet – Fájdalom
- Menj el, Edward! – mondtam ki a végzetes szavakat. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom az arcát.
- Mi?
- Menj el! Nem bírom ezt tovább. A magánéletem befolyásolja a kötelességem, és nem kockáztathatom meg, hogy miattam legyen veszélyben a családom. – mondtam halkan, és szinte minden második szónál elcsuklott a hangom.
- Ezt nem teheted! Bella, kérlek! Most kaptalak vissza. Nem veszíthetlek el megint. – lépett oda hozzám, és szorította meg a karomat, mintha örökre magához akarna láncolni. A könnyeim eddig észrevétlenül lopakodtak végig az arcomon.
- Sajnálom. Muszáj megtennem. – még mindig rázkódtam a zokogástól.
- Bella, ne! Nem muszáj ezt tenned. Sajnálom, de Tanya számomra soha nem lesz közömbös. Szeretem őt, de te fontosabb vagy nekem.
- Menj el! – suttogtam. – Kérlek! Menj el!
- Rendben. Ha ezt akarod… - mondta két perc csend után. Edward elengedte a karomat, és elindult az ajtó felé.
- Várj! – mondtam, még mielőtt kilépett volna az ajtón. Edward reménykedve visszafordult. – Vidd magaddal Melanie-t. Vigyázz rá! Ne hagyd, hogy baja essen. Kérlek!
- Természetesen. – bólintott, majd elment. Most tudatosult csak bennem, hogy soha többé nem láthatom. Hogy ugyanazt tettem, mint ő, amikor elhagyott. Azzal a kivétellel, hogy ő magától ment el akkor, most viszont én küldtem el. Pontosabban száműztem. És vele együtt a lányomat is. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Mel rohant be sírva a szobámba.
- Anyu, ne tedd ezt velem! – omlott a nyakamra. – Nem küldhetsz el! Veled akarok maradni. Veled és Jane-nel megyek! Segítek! Kérlek anyu!
- Sajnálom! Nem jöhetsz velem! Túl veszélyes. Edward-nál biztonságban leszel. – öleltem szorosan magamhoz. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán a földön végezze, majd beitatódjon a fapadlóba. Még egy-két csepp követte az elsőt, de aztán erőt vettem magamon, és lezártam a könnycsatornám kapuját.
- Kérlek! Kérlek, anyu! Nem akarlak elhagyni! Veled akarok maradni. – zokogta tovább.
- Ha itt végeztünk megkereslek, és örökre együtt leszünk. Ígérem! – simogattam hollófekete haját. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, anyu! – sírt még mindig.
- Menj, pihenj le! – mondtam.
- Oké! – rohant ki az ajtón, szemeit törölgetve. Elgyötörten rogytam le az ágyra, hogy arcomat a kezeimbe temethessem.
- Bella! – lépett be Jane.
- Mi az? – néztem végig fekete ruháján és köpenyén.
- Indulunk. – mondta.
- Rendben. – álltam fel, és felöltöttem a pókerarcomat. – Mehetünk.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor mellé értem.
- Persze. Mi bajom lehetne? Megbántottam Edward-ot, és vele együtt elküldtem Mel-t. Bizonyára minden rendben. – mondtam gúnyosan. Ezért egyáltalán nem voltam büszke magamra, de nem tudtam irányítani. Ha valami bánt, a fájdalmamat a körülöttem lévőkön töltöm ki.
- Bella, ezt kellett tenned. Ez volt a helyes lépés. Így mindketten biztonságban lesznek. – próbált vigasztalni. Jane-nel nem igazán jöttünk ki jól, de úgy tűnik Alec és Dem halála, és a bosszú egy összetartó párost kovácsolt belőlünk.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem egy csepp reménnyel a hangomban. Talán mégis helyesen cselekedtem.
- Igen. És szerintem mindenki más is. Sőt. Edward megérdemelné, hogy soha többet ne állj vele szóba.
- Hallottad?
- Mindenki. Elég hangosan veszekedtetek. – magyarázta.
- Értem. – hát ez elég égő lehetett. Azon vesztem össze életem szerelmével, hogy egy másik nőbe szerelmes – akit egyszer már megöltem, és most készülök a másodikra - , ráadásul mindenki hallotta. Jane kitárta előttem a hatalmas vaskaput. Kiléptem rajta és feltettem a fejemre a csuklyámat. Jane csendesen követett, majd becsukta a kaput.
- Bella! Bella, várj! – hallottam meg Alice hangját. – Bella!
- Mi az, Alice? – fordultam meg. Alice éppen nekirohant a kapunak.
- Bella, itt kell maradnod. – szorította a vaskaput mindkét kezével, mintha egy börtönből próbált volta kiszabadulni.
- Miért? Csak nem félted te is Tanya-t?
- Nem. Én ki nem állhatom őt. De téged szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – kezdett könnyek nélkül zokogni.
- Alice, miről beszélsz?
- Láttam… láttam, hogy meg fogsz halni… - zokogta halkan.
- Hogyan? – ha tudnám, hogyan halok meg, talán elkerülhetném. Végül is Alice nem először lát meghalni.
- Azt nem tudom… Csak láttam, ahogy égsz. Nem mehetsz el! Nem halhatsz meg!
- Alice! Nem először látod azt, hogy meghalok. Nem lesz semmi baj. – nyugtattam.
- Kérlek, vigyázz magadra! Majd figyelem a jövőt, és ha látok valamit, felhívlak. – ígérte.
- Köszönöm, Alice. – szorítottam meg a kezét. – Ti is vigyázzatok. – mondtam, azzal futásnak eredtem. Jane pár tizedmásodperces késéssel követtet. Beletelt neki pár másodpercbe, míg utolért.
- Bella, nem kéne átgondolnod? – kérdezte aggódva.
- Nem. Alice szól, ha valami gáz lenne. Addig pedig biztonságban vagyunk. És ne félj. Csak engem látott meghalni, téged nem.
- Én miattad aggódom. Sok személyes ellenséged van a lázadók között. Ott van az egész Denali klán. Tanya utál, mert egyszer megölted, és szereti Edward-ot. A többiek azért utálnak, mert elvetted tőlük Kate-t. Ott van még Victoria. Neki is feltett szándéka, hogy megöljön. – magyarázta aggodalmasan.
- Jane. Nyugi! Nem lesz semmi baj. – nyugtattam. Végül is, ki lenne képes elbánni velem és a tehetségemmel. Én vagyok a legveszélyesebb vámpír a földön.
- Oké. De azért vigyázz magadra!
- Mindig vigyázok. – a beszélgetésünk alatt elértük a garázst. Eddig észre sem vettem, hogy milyen hatalmas. Vagy 50 autó állt itt, és a fele üres volt. Egy másodperc alatt megtaláltam az enyémet, és bepattantam a vezetőülésre, míg Jane az anyósülésre.
- Bella! Jane! Várjatok! – hallottuk meg Felix hangját. Letekertem az ablakot, bír amúgy is tökéletesen hallottam volna.
- Mi az? – kérdeztem ingerülten. Ha ő is meg akar állítani minket, akkor esküszöm, hogy letépem a fejét.
- Ezt bent hagytátok. – nyújtotta át a késeinket.
- Oh… Köszi. – vettem át, és Jane-ét odaadtam neki.
- Nincs mit. Csak nem akartam, hogy fegyver nélkül álljatok bosszút azokon a férgeken. – mosolygott ránk.
- Hát… kösz még egyszer. Kérlek megmondanád Alice-nek, hogy koncentráljon egy újraélesztő tehetségű vámpírra? Ha ez megvolt, hívjon fel és adjon pontos leírást róla, hogy végezhessünk vele. – magyaráztam neki. E nélkül nem volt túl sok esélyünk. Bárkit ölünk meg, ő újraéleszti…
- Persze. Sok szerencsét. – mondta.
- Kösz. – mondta Jane.
- Tényleg nincs mit. – azzal el is tűnt. Egy pillanatig a kormányra meredve gondoltam végig azt, amit tenni készültem. Biztosan ezt akarom? Kockáztatni Jane életét azért, hogy bosszút állhassak a barátaim haláláért? Vagy talán nem is ez az igazi ok. Tanán csak ürügy, hogy eltávolítsak valakit, aki az utamban áll. Tanya. A neve hallatára is lángok keletkeztek halott szívem helyén. A gyűlölet lángjai. Ha tehetném, már most végeznék vele. Gyűlölöm azt a nőt. Elképzeltem, ahogyan lassan kínozva végzek vele, ahogy élve felgyújtom, és megvárom, míg a sikolyaitól zengő erdőben vége lesz. Ezúttal örökre…
- Bella! – rángatott ki Jane a kellemes fantáziálásomból. – Indulunk?
- Persze. – ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon. – Indulhatunk.
- Menj el, Edward! – mondtam ki a végzetes szavakat. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom az arcát.
- Mi?
- Menj el! Nem bírom ezt tovább. A magánéletem befolyásolja a kötelességem, és nem kockáztathatom meg, hogy miattam legyen veszélyben a családom. – mondtam halkan, és szinte minden második szónál elcsuklott a hangom.
- Ezt nem teheted! Bella, kérlek! Most kaptalak vissza. Nem veszíthetlek el megint. – lépett oda hozzám, és szorította meg a karomat, mintha örökre magához akarna láncolni. A könnyeim eddig észrevétlenül lopakodtak végig az arcomon.
- Sajnálom. Muszáj megtennem. – még mindig rázkódtam a zokogástól.
- Bella, ne! Nem muszáj ezt tenned. Sajnálom, de Tanya számomra soha nem lesz közömbös. Szeretem őt, de te fontosabb vagy nekem.
- Menj el! – suttogtam. – Kérlek! Menj el!
- Rendben. Ha ezt akarod… - mondta két perc csend után. Edward elengedte a karomat, és elindult az ajtó felé.
- Várj! – mondtam, még mielőtt kilépett volna az ajtón. Edward reménykedve visszafordult. – Vidd magaddal Melanie-t. Vigyázz rá! Ne hagyd, hogy baja essen. Kérlek!
- Természetesen. – bólintott, majd elment. Most tudatosult csak bennem, hogy soha többé nem láthatom. Hogy ugyanazt tettem, mint ő, amikor elhagyott. Azzal a kivétellel, hogy ő magától ment el akkor, most viszont én küldtem el. Pontosabban száműztem. És vele együtt a lányomat is. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Mel rohant be sírva a szobámba.
- Anyu, ne tedd ezt velem! – omlott a nyakamra. – Nem küldhetsz el! Veled akarok maradni. Veled és Jane-nel megyek! Segítek! Kérlek anyu!
- Sajnálom! Nem jöhetsz velem! Túl veszélyes. Edward-nál biztonságban leszel. – öleltem szorosan magamhoz. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán a földön végezze, majd beitatódjon a fapadlóba. Még egy-két csepp követte az elsőt, de aztán erőt vettem magamon, és lezártam a könnycsatornám kapuját.
- Kérlek! Kérlek, anyu! Nem akarlak elhagyni! Veled akarok maradni. – zokogta tovább.
- Ha itt végeztünk megkereslek, és örökre együtt leszünk. Ígérem! – simogattam hollófekete haját. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, anyu! – sírt még mindig.
- Menj, pihenj le! – mondtam.
- Oké! – rohant ki az ajtón, szemeit törölgetve. Elgyötörten rogytam le az ágyra, hogy arcomat a kezeimbe temethessem.
- Bella! – lépett be Jane.
- Mi az? – néztem végig fekete ruháján és köpenyén.
- Indulunk. – mondta.
- Rendben. – álltam fel, és felöltöttem a pókerarcomat. – Mehetünk.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor mellé értem.
- Persze. Mi bajom lehetne? Megbántottam Edward-ot, és vele együtt elküldtem Mel-t. Bizonyára minden rendben. – mondtam gúnyosan. Ezért egyáltalán nem voltam büszke magamra, de nem tudtam irányítani. Ha valami bánt, a fájdalmamat a körülöttem lévőkön töltöm ki.
- Bella, ezt kellett tenned. Ez volt a helyes lépés. Így mindketten biztonságban lesznek. – próbált vigasztalni. Jane-nel nem igazán jöttünk ki jól, de úgy tűnik Alec és Dem halála, és a bosszú egy összetartó párost kovácsolt belőlünk.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem egy csepp reménnyel a hangomban. Talán mégis helyesen cselekedtem.
- Igen. És szerintem mindenki más is. Sőt. Edward megérdemelné, hogy soha többet ne állj vele szóba.
- Hallottad?
- Mindenki. Elég hangosan veszekedtetek. – magyarázta.
- Értem. – hát ez elég égő lehetett. Azon vesztem össze életem szerelmével, hogy egy másik nőbe szerelmes – akit egyszer már megöltem, és most készülök a másodikra - , ráadásul mindenki hallotta. Jane kitárta előttem a hatalmas vaskaput. Kiléptem rajta és feltettem a fejemre a csuklyámat. Jane csendesen követett, majd becsukta a kaput.
- Bella! Bella, várj! – hallottam meg Alice hangját. – Bella!
- Mi az, Alice? – fordultam meg. Alice éppen nekirohant a kapunak.
- Bella, itt kell maradnod. – szorította a vaskaput mindkét kezével, mintha egy börtönből próbált volta kiszabadulni.
- Miért? Csak nem félted te is Tanya-t?
- Nem. Én ki nem állhatom őt. De téged szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – kezdett könnyek nélkül zokogni.
- Alice, miről beszélsz?
- Láttam… láttam, hogy meg fogsz halni… - zokogta halkan.
- Hogyan? – ha tudnám, hogyan halok meg, talán elkerülhetném. Végül is Alice nem először lát meghalni.
- Azt nem tudom… Csak láttam, ahogy égsz. Nem mehetsz el! Nem halhatsz meg!
- Alice! Nem először látod azt, hogy meghalok. Nem lesz semmi baj. – nyugtattam.
- Kérlek, vigyázz magadra! Majd figyelem a jövőt, és ha látok valamit, felhívlak. – ígérte.
- Köszönöm, Alice. – szorítottam meg a kezét. – Ti is vigyázzatok. – mondtam, azzal futásnak eredtem. Jane pár tizedmásodperces késéssel követtet. Beletelt neki pár másodpercbe, míg utolért.
- Bella, nem kéne átgondolnod? – kérdezte aggódva.
- Nem. Alice szól, ha valami gáz lenne. Addig pedig biztonságban vagyunk. És ne félj. Csak engem látott meghalni, téged nem.
- Én miattad aggódom. Sok személyes ellenséged van a lázadók között. Ott van az egész Denali klán. Tanya utál, mert egyszer megölted, és szereti Edward-ot. A többiek azért utálnak, mert elvetted tőlük Kate-t. Ott van még Victoria. Neki is feltett szándéka, hogy megöljön. – magyarázta aggodalmasan.
- Jane. Nyugi! Nem lesz semmi baj. – nyugtattam. Végül is, ki lenne képes elbánni velem és a tehetségemmel. Én vagyok a legveszélyesebb vámpír a földön.
- Oké. De azért vigyázz magadra!
- Mindig vigyázok. – a beszélgetésünk alatt elértük a garázst. Eddig észre sem vettem, hogy milyen hatalmas. Vagy 50 autó állt itt, és a fele üres volt. Egy másodperc alatt megtaláltam az enyémet, és bepattantam a vezetőülésre, míg Jane az anyósülésre.
- Bella! Jane! Várjatok! – hallottuk meg Felix hangját. Letekertem az ablakot, bír amúgy is tökéletesen hallottam volna.
- Mi az? – kérdeztem ingerülten. Ha ő is meg akar állítani minket, akkor esküszöm, hogy letépem a fejét.
- Ezt bent hagytátok. – nyújtotta át a késeinket.
- Oh… Köszi. – vettem át, és Jane-ét odaadtam neki.
- Nincs mit. Csak nem akartam, hogy fegyver nélkül álljatok bosszút azokon a férgeken. – mosolygott ránk.
- Hát… kösz még egyszer. Kérlek megmondanád Alice-nek, hogy koncentráljon egy újraélesztő tehetségű vámpírra? Ha ez megvolt, hívjon fel és adjon pontos leírást róla, hogy végezhessünk vele. – magyaráztam neki. E nélkül nem volt túl sok esélyünk. Bárkit ölünk meg, ő újraéleszti…
- Persze. Sok szerencsét. – mondta.
- Kösz. – mondta Jane.
- Tényleg nincs mit. – azzal el is tűnt. Egy pillanatig a kormányra meredve gondoltam végig azt, amit tenni készültem. Biztosan ezt akarom? Kockáztatni Jane életét azért, hogy bosszút állhassak a barátaim haláláért? Vagy talán nem is ez az igazi ok. Tanán csak ürügy, hogy eltávolítsak valakit, aki az utamban áll. Tanya. A neve hallatára is lángok keletkeztek halott szívem helyén. A gyűlölet lángjai. Ha tehetném, már most végeznék vele. Gyűlölöm azt a nőt. Elképzeltem, ahogyan lassan kínozva végzek vele, ahogy élve felgyújtom, és megvárom, míg a sikolyaitól zengő erdőben vége lesz. Ezúttal örökre…
- Bella! – rángatott ki Jane a kellemes fantáziálásomból. – Indulunk?
- Persze. – ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon. – Indulhatunk.
2010. június 15., kedd
Bocsi!
Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem volt friss. Azért történt, mert tegnap jöttem haza egy rém unalmas osztálykirándulásról. Először is ezért kérek bocsánatot. Másrészt pedig holnap elutazom az unokahúgomhoz, aki 6 hete született (képek róla a facebook-omon az "unokahúgom, Laura" mappában. Mivel több napot leszek ott, nem tudom megmondani, mikor lesz friss, de egy hétnél előbb biztosan nem.Mégegyszer elnézést kérek.
Szeri mindenkit!
Ne haragudjatok, hogy nem volt friss. Azért történt, mert tegnap jöttem haza egy rém unalmas osztálykirándulásról. Először is ezért kérek bocsánatot. Másrészt pedig holnap elutazom az unokahúgomhoz, aki 6 hete született (képek róla a facebook-omon az "unokahúgom, Laura" mappában. Mivel több napot leszek ott, nem tudom megmondani, mikor lesz friss, de egy hétnél előbb biztosan nem.Mégegyszer elnézést kérek.
Szeri mindenkit!
20. fejezet /bővített változat/
Sziasztok! Mivel az előző fejezet elég rövid lett megtoldottam ety kicsit. Remélem nem fogtok megölni a függővég miatt, és ami utána következik az sem lesz leányálom. De azért remélem tetszeni fog:)
20.fejezet – Régi ismerős
- Nicsak, a kis Bella. – mondta közelebb lépve hozzám, mire én hátráltam. Hogy lehet életben?! – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogtam, ami nem tett túl jót, az eddig felépített hírnevemnek.
- Meglepődtél igaz? Tudod, sok tehetséges vámpír áll a mi oldalunkon. Egyikük képes visszahozni a vámpírokat a halálból. Szerencsére időben értek vissza, így sikerült mindenkit megmenteni. – magyarázta Victoria, még mindig vigyorogva. Akkor nem lehet őket megölni, csak akkor, ha sikerül végeznünk azzal a tehetséges vámpírral.
- Most végre bosszút állhatok James haláláért. – ez a mondtat visszarángatott a jelenbe. Azt lesheti. Azzal tehetségemet bevetve, megpróbáltam felgyújtani. A lángok körbevették a testét, de ő csak nevetett. Ez hogy lehetséges?! Már halottnak kéne lennie! A lángok nem értek hozzá, csak körülötte lebegtek. Úgy tűnik ez nem lesz jó. Megpróbáltam lefagyasztani, de csak a körülötte lévő levegő fagyott meg, amitől nem tudott mozdulni. Victoria nevetése a torkán akadt, amint rájött, hogy nem tud mozogni. Halványan elmosolyodtam, majd futni kezdtem.
- Egyszer úgyis elkaplak. Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! – kiáltotta utánam, de én már messze jártam. Pár másodperc, és a palotánál vagyok. Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelemtől sírva futottam a nagyterem felé. Berontottam, és Edward nyakába vetettem magam, aki hallva, hogy jövök, elindult az ajtó felé.
- Kicsim, mi történt? – simogatta a hátam, de én képtelen voltam válaszolni, csak zokogtam a vállába. – Még miattuk?
- Nem. – válaszolt helyettem Jasper. – Nincs bűntudata.
- Akkor? – kérdezte Alice.
- Fél.
- Mégis mitől kéne féljen? Nem ő a nagy Bella Volturi. A legyőzhetetlen? – mondta gúnyosan Rosalie.
- Él… - suttogtam Edward vállába.
- Ki él? – kérdezte.
- Ő… Victoria…él! – zokogtam.
- Az nem lehet! – suttogta ő is. – Victoria halott. Láttam a hamvait, mielőtt eljöttünk.
- Felélesztették. Egy vámpír. Nem tudom ki az. De él! – néztem az aranybarna szempárba.
- Kedvesem mutasd meg! – kérte Apa, és hozzám lépett. Edward átadott neki, majd megfogtam a kezét. Kiterjesztettem a pajzsom. Az emlék fájdalmasan hasított az elmémbe. Az egész beszélgetést visszajátszottam, hallottam, hogy Edward felszisszen. A pusztán pár perces emlék végére már rázkódtam a zokogástól. Amint Apa végzett Edward hátulról átkarolta a derekam.
- Semmi baj. – suttogta a fülembe. – Nem hagyom, hogy a közeledbe menjen.
- Vigyázunk rád! – mondta Jane. Hálásan néztem rá. Nem voltunk éppen puszi-pajtások, de nem is utáltuk egymást. Őt is megviselte Alec halála. Halott barátom emlékére felmerült bennem egy kérdés.
- Kész vannak a síremlékek? – néztem Apára.
- Még nincsenek. Épp neki akartunk állni, mikor megjöttél. – mondta.
- Én csinálom Dem-ét. – mondtam határozottan. Valamivel ki kell engesztelnem őket a bűnömért, bár a síremlék készítése még nem elég ehhez. Ennél sokkal többre lesz szükség. Már meg is van mit kell tennem.
- Kik végeztek velük? Pontosan?
- Alec-kel Irina, Isis-szel Eleazar és Demetrivel Tanya. – mondta Marcus, mire megmerevedtem. Egyszer már megöltem azt a szipirtyót, és megteszem még egyszer. Elvette tőlem Demetrit, de ezt nagyon meg fogja bánni.
- Elintézem őket! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem mehetsz egyedül! – mondta Apa, csakhogy nem felháborodva.
- Én is megyek! Kicsinálom azt az Irinát! – fújtatott Jane.
- Ketten megoldjuk! A többiek maradjanak itt, és készüljenek! A föld alá tiporjuk ezeket az állatokat. – mondtam égve a bosszúvágytól. Keservesen meg fogják bánni azt a napot, amikor megcsonkították a Volturit. Erre esküszöm.
Mindössze egy napra volt szükségünk Jane-nel, hogy felkészüljünk. Mindketten égtünk a bosszú iránti sóvárgástól. A Denali klán nagyon meg fogja bánni, amit tett. Tanya megölte az egyik legjobb barátomat, és ezért nem egyszerű halált fog kapni. Mérgesen, és vörös köddel a szemem előtt húztam fel kezemre a fekete, könyékig érő bőrkesztyűt. Ezen kívül egy fekete, műbőr csőnadrág, egy fekete pántnélküli topp és a Volturis köpenyem volt rajtam. Ez a hivatalos viselet.
- Bella, ne tedd! – lépett be Edward.
- Mit ne tegyek? – kérdeztem halkan, de annál dühösebben.
- Ne öld meg őket! Kérlek! – Ne öljem meg őket?! Miért ne tenném?
- Mégis miért? – tettem csípőre a kezeimet.
- Nem érdemlik meg a halált. Ők csak…
- Ők csak megölték a barátaimat! – üvöltöttem. Hogy nem képes ezt felfogni!? A legjobb barátaim voltak és a családom tagjai!
- Ők csak azt tették, ami számukra helyes. fejezte be félbehagyott mondatát.
- Ha így van, én is azt teszem. – fordítottam ellene szavait. Tudtam, hogy ő is tudja, értelmetlen ami mond. Biztos voltam benne, hogy van itt valami, amit nem árul el nekem. – Mit titkolsz előlem?
- Semmi! – vágta rá.
- Igen, persze.
- Jól van, rendben! – emelte fel a kezeit megadásképpen. – Én… féltem Tanya-t. Nem akarom, hogy megint megöld. Amikor kiderült, hogy te voltál, mérhetetlenül fájt halott szívem. Nem csak azért, mert halott volt, hanem mert egy számomra kedves ember végzett vele. – szavai sokkoltak.
- Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy őt szereted. – mondtam halkan, és mélyen megsebezve.
- Nem ezt mondtam… csak azt, hogy fájt, mikor megtudtam, hogy meghalt. – védekezett.
- Szóval szereted! – üvöltöttem. – Előbb nem szólhattál volna? Akkor talán nem fajul idáig a helyzet!
- Fajul? Szerinted egy hiba, amit tettünk?
- Nem. Szerintem mi vagyunk egy hiba együtt. Mindketten megvoltunk egyedül. Aztán jöttél te és mindent elrontottál. – kiabáltam még mindig.
- Én rontottam el? Csal próbáltam helyesen cselekedni.
- Mint mikor elhagytál?! - arcvonásain eluralkodott a mérhetetlen fájdalom, és a hang szó szerint benne akadt.
- Ez nem ugyanaz. – mondta halkan és lehajtotta a fejét.
- De, igen. Ez ugyanaz. – mondtam én is halkabban. A szívem elszorul attól, amit tenni készültem. Szeretem Edward-ot, de újra és újra megsebzett. Jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy a magánéletem befolyásolja a munkámat.
20.fejezet – Régi ismerős
- Nicsak, a kis Bella. – mondta közelebb lépve hozzám, mire én hátráltam. Hogy lehet életben?! – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogtam, ami nem tett túl jót, az eddig felépített hírnevemnek.
- Meglepődtél igaz? Tudod, sok tehetséges vámpír áll a mi oldalunkon. Egyikük képes visszahozni a vámpírokat a halálból. Szerencsére időben értek vissza, így sikerült mindenkit megmenteni. – magyarázta Victoria, még mindig vigyorogva. Akkor nem lehet őket megölni, csak akkor, ha sikerül végeznünk azzal a tehetséges vámpírral.
- Most végre bosszút állhatok James haláláért. – ez a mondtat visszarángatott a jelenbe. Azt lesheti. Azzal tehetségemet bevetve, megpróbáltam felgyújtani. A lángok körbevették a testét, de ő csak nevetett. Ez hogy lehetséges?! Már halottnak kéne lennie! A lángok nem értek hozzá, csak körülötte lebegtek. Úgy tűnik ez nem lesz jó. Megpróbáltam lefagyasztani, de csak a körülötte lévő levegő fagyott meg, amitől nem tudott mozdulni. Victoria nevetése a torkán akadt, amint rájött, hogy nem tud mozogni. Halványan elmosolyodtam, majd futni kezdtem.
- Egyszer úgyis elkaplak. Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! – kiáltotta utánam, de én már messze jártam. Pár másodperc, és a palotánál vagyok. Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelemtől sírva futottam a nagyterem felé. Berontottam, és Edward nyakába vetettem magam, aki hallva, hogy jövök, elindult az ajtó felé.
- Kicsim, mi történt? – simogatta a hátam, de én képtelen voltam válaszolni, csak zokogtam a vállába. – Még miattuk?
- Nem. – válaszolt helyettem Jasper. – Nincs bűntudata.
- Akkor? – kérdezte Alice.
- Fél.
- Mégis mitől kéne féljen? Nem ő a nagy Bella Volturi. A legyőzhetetlen? – mondta gúnyosan Rosalie.
- Él… - suttogtam Edward vállába.
- Ki él? – kérdezte.
- Ő… Victoria…él! – zokogtam.
- Az nem lehet! – suttogta ő is. – Victoria halott. Láttam a hamvait, mielőtt eljöttünk.
- Felélesztették. Egy vámpír. Nem tudom ki az. De él! – néztem az aranybarna szempárba.
- Kedvesem mutasd meg! – kérte Apa, és hozzám lépett. Edward átadott neki, majd megfogtam a kezét. Kiterjesztettem a pajzsom. Az emlék fájdalmasan hasított az elmémbe. Az egész beszélgetést visszajátszottam, hallottam, hogy Edward felszisszen. A pusztán pár perces emlék végére már rázkódtam a zokogástól. Amint Apa végzett Edward hátulról átkarolta a derekam.
- Semmi baj. – suttogta a fülembe. – Nem hagyom, hogy a közeledbe menjen.
- Vigyázunk rád! – mondta Jane. Hálásan néztem rá. Nem voltunk éppen puszi-pajtások, de nem is utáltuk egymást. Őt is megviselte Alec halála. Halott barátom emlékére felmerült bennem egy kérdés.
- Kész vannak a síremlékek? – néztem Apára.
- Még nincsenek. Épp neki akartunk állni, mikor megjöttél. – mondta.
- Én csinálom Dem-ét. – mondtam határozottan. Valamivel ki kell engesztelnem őket a bűnömért, bár a síremlék készítése még nem elég ehhez. Ennél sokkal többre lesz szükség. Már meg is van mit kell tennem.
- Kik végeztek velük? Pontosan?
- Alec-kel Irina, Isis-szel Eleazar és Demetrivel Tanya. – mondta Marcus, mire megmerevedtem. Egyszer már megöltem azt a szipirtyót, és megteszem még egyszer. Elvette tőlem Demetrit, de ezt nagyon meg fogja bánni.
- Elintézem őket! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem mehetsz egyedül! – mondta Apa, csakhogy nem felháborodva.
- Én is megyek! Kicsinálom azt az Irinát! – fújtatott Jane.
- Ketten megoldjuk! A többiek maradjanak itt, és készüljenek! A föld alá tiporjuk ezeket az állatokat. – mondtam égve a bosszúvágytól. Keservesen meg fogják bánni azt a napot, amikor megcsonkították a Volturit. Erre esküszöm.
Mindössze egy napra volt szükségünk Jane-nel, hogy felkészüljünk. Mindketten égtünk a bosszú iránti sóvárgástól. A Denali klán nagyon meg fogja bánni, amit tett. Tanya megölte az egyik legjobb barátomat, és ezért nem egyszerű halált fog kapni. Mérgesen, és vörös köddel a szemem előtt húztam fel kezemre a fekete, könyékig érő bőrkesztyűt. Ezen kívül egy fekete, műbőr csőnadrág, egy fekete pántnélküli topp és a Volturis köpenyem volt rajtam. Ez a hivatalos viselet.
- Bella, ne tedd! – lépett be Edward.
- Mit ne tegyek? – kérdeztem halkan, de annál dühösebben.
- Ne öld meg őket! Kérlek! – Ne öljem meg őket?! Miért ne tenném?
- Mégis miért? – tettem csípőre a kezeimet.
- Nem érdemlik meg a halált. Ők csak…
- Ők csak megölték a barátaimat! – üvöltöttem. Hogy nem képes ezt felfogni!? A legjobb barátaim voltak és a családom tagjai!
- Ők csak azt tették, ami számukra helyes. fejezte be félbehagyott mondatát.
- Ha így van, én is azt teszem. – fordítottam ellene szavait. Tudtam, hogy ő is tudja, értelmetlen ami mond. Biztos voltam benne, hogy van itt valami, amit nem árul el nekem. – Mit titkolsz előlem?
- Semmi! – vágta rá.
- Igen, persze.
- Jól van, rendben! – emelte fel a kezeit megadásképpen. – Én… féltem Tanya-t. Nem akarom, hogy megint megöld. Amikor kiderült, hogy te voltál, mérhetetlenül fájt halott szívem. Nem csak azért, mert halott volt, hanem mert egy számomra kedves ember végzett vele. – szavai sokkoltak.
- Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy őt szereted. – mondtam halkan, és mélyen megsebezve.
- Nem ezt mondtam… csak azt, hogy fájt, mikor megtudtam, hogy meghalt. – védekezett.
- Szóval szereted! – üvöltöttem. – Előbb nem szólhattál volna? Akkor talán nem fajul idáig a helyzet!
- Fajul? Szerinted egy hiba, amit tettünk?
- Nem. Szerintem mi vagyunk egy hiba együtt. Mindketten megvoltunk egyedül. Aztán jöttél te és mindent elrontottál. – kiabáltam még mindig.
- Én rontottam el? Csal próbáltam helyesen cselekedni.
- Mint mikor elhagytál?! - arcvonásain eluralkodott a mérhetetlen fájdalom, és a hang szó szerint benne akadt.
- Ez nem ugyanaz. – mondta halkan és lehajtotta a fejét.
- De, igen. Ez ugyanaz. – mondtam én is halkabban. A szívem elszorul attól, amit tenni készültem. Szeretem Edward-ot, de újra és újra megsebzett. Jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy a magánéletem befolyásolja a munkámat.
2010. június 5., szombat
20.fejezet
Hoztam egy rövidke fejezetet. Remélem tetszik:)
20.fejezet – Régi ismerős
- Nicsak, a kis Bella. – mondta közelebb lépve hozzám, mire én hátráltam. Hogy lehet életben?! – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogtam, ami nem tett túl jót, az eddig felépített hírnevemnek.
- Meglepődtél igaz? Tudod, sok tehetséges vámpír áll a mi oldalunkon. Egyikük képes visszahozni a vámpírokat a halálból. Szerencsére időben értek vissza, így sikerült mindenkit megmenteni. – magyarázta Victoria, még mindig vigyorogva. Akkor nem lehet őket megölni, csak akkor, ha sikerül végeznünk azzal a tehetséges vámpírral.
- Most végre bosszút állhatok James haláláért. – ez a mondtat visszarángatott a jelenbe. Azt lesheti. Azzal tehetségemet bevetve, megpróbáltam felgyújtani. A lángok körbevették a testét, de ő csak nevetett. Ez hogy lehetséges?! Már halottnak kéne lennie! A lángok nem értek hozzá, csak körülötte lebegtek. Úgy tűnik ez nem lesz jó. Megpróbáltam lefagyasztani, de csak a körülötte lévő levegő fagyott meg, amitől nem tudott mozdulni. Victoria nevetése a torkán akadt, amint rájött, hogy nem tud mozogni. Halványan elmosolyodtam, majd futni kezdtem.
- Egyszer úgyis elkaplak. Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! – kiáltotta utánam, de én már messze jártam. Pár másodperc, és a palotánál vagyok. Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelemtől sírva futottam a nagyterem felé. Berontottam, és Edward nyakába vetettem magam, aki hallva, hogy jövök, elindult az ajtó felé.
- Kicsim, mi történt? – simogatta a hátam, de én képtelen voltam válaszolni, csak zokogtam a vállába. – Még miattuk?
- Nem. – válaszolt helyettem Jasper. – Nincs bűntudata.
- Akkor? – kérdezte Alice.
- Fél.
- Mégis mitől kéne féljen? Nem ő a nagy Bella Volturi. A legyőzhetetlen? – mondta gúnyosan Rosalie.
- Él… - suttogtam Edward vállába.
- Ki él? – kérdezte.
- Ő… Victoria…él! – zokogtam.
- Az nem lehet! – suttogta ő is. – Victoria halott. Láttam a hamvait, mielőtt eljöttünk.
- Felélesztették. Egy vámpír. Nem tudom ki az. De él! – néztem az aranybarna szempárba.
- Kedvesem mutasd meg! – kérte Apa, és hozzám lépett. Edward átadott neki, majd megfogtam a kezét. Kiterjesztettem a pajzsom. Az emlék fájdalmasan hasított az elmémbe. Az egész beszélgetést visszajátszottam, hallottam, hogy Edward felszisszen. A pusztán pár perces emlék végére már rázkódtam a zokogástól. Amint Apa végzett Edward hátulról átkarolta a derekam.
- Semmi baj. – suttogta a fülembe. – Nem hagyom, hogy a közeledbe menjen.
- Vigyázunk rád! – mondta Jane. Hálásan néztem rá. Nem voltunk éppen puszi-pajtások, de nem is utáltuk egymást. Őt is megviselte Alec halála. Halott barátom emlékére felmerült bennem egy kérdés.
- Kész vannak a síremlékek? – néztem Apára.
- Még nincsenek. Épp neki akartunk állni, mikor megjöttél. – mondta.
- Én csinálom Dem-ét. – mondtam határozottan. Valamivel ki kell engesztelnem őket a bűnömért, bár a síremlék készítése még nem elég ehhez. Ennél sokkal többre lesz szükség. Már meg is van mit kell tennem.
- Kik végeztek velük? Pontosan?
- Alec-kel Irina, Isis-szel Eleazar és Demetrivel Tanya. – mondta Marcus, mire megmerevedtem. Egyszer már megöltem azt a szipirtyót, és megteszem még egyszer. Elvette tőlem Demetrit, de ezt nagyon meg fogja bánni.
- Elintézem őket! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem mehetsz egyedül! – mondta Apa, csakhogy nem felháborodva.
- Én is megyek! Kicsinálom azt az Irinát! – fújtatott Jane.
- Ketten megoldjuk! A többiek maradjanak itt, és készüljenek! A föld alá tiporjuk ezeket az állatokat. – mondtam égve a bosszúvágytól. Keservesen meg fogják bánni azt a napot, amikor megcsonkították a Volturit. Erre esküszöm!
20.fejezet – Régi ismerős
- Nicsak, a kis Bella. – mondta közelebb lépve hozzám, mire én hátráltam. Hogy lehet életben?! – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogtam, ami nem tett túl jót, az eddig felépített hírnevemnek.
- Meglepődtél igaz? Tudod, sok tehetséges vámpír áll a mi oldalunkon. Egyikük képes visszahozni a vámpírokat a halálból. Szerencsére időben értek vissza, így sikerült mindenkit megmenteni. – magyarázta Victoria, még mindig vigyorogva. Akkor nem lehet őket megölni, csak akkor, ha sikerül végeznünk azzal a tehetséges vámpírral.
- Most végre bosszút állhatok James haláláért. – ez a mondtat visszarángatott a jelenbe. Azt lesheti. Azzal tehetségemet bevetve, megpróbáltam felgyújtani. A lángok körbevették a testét, de ő csak nevetett. Ez hogy lehetséges?! Már halottnak kéne lennie! A lángok nem értek hozzá, csak körülötte lebegtek. Úgy tűnik ez nem lesz jó. Megpróbáltam lefagyasztani, de csak a körülötte lévő levegő fagyott meg, amitől nem tudott mozdulni. Victoria nevetése a torkán akadt, amint rájött, hogy nem tud mozogni. Halványan elmosolyodtam, majd futni kezdtem.
- Egyszer úgyis elkaplak. Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! – kiáltotta utánam, de én már messze jártam. Pár másodperc, és a palotánál vagyok. Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelemtől sírva futottam a nagyterem felé. Berontottam, és Edward nyakába vetettem magam, aki hallva, hogy jövök, elindult az ajtó felé.
- Kicsim, mi történt? – simogatta a hátam, de én képtelen voltam válaszolni, csak zokogtam a vállába. – Még miattuk?
- Nem. – válaszolt helyettem Jasper. – Nincs bűntudata.
- Akkor? – kérdezte Alice.
- Fél.
- Mégis mitől kéne féljen? Nem ő a nagy Bella Volturi. A legyőzhetetlen? – mondta gúnyosan Rosalie.
- Él… - suttogtam Edward vállába.
- Ki él? – kérdezte.
- Ő… Victoria…él! – zokogtam.
- Az nem lehet! – suttogta ő is. – Victoria halott. Láttam a hamvait, mielőtt eljöttünk.
- Felélesztették. Egy vámpír. Nem tudom ki az. De él! – néztem az aranybarna szempárba.
- Kedvesem mutasd meg! – kérte Apa, és hozzám lépett. Edward átadott neki, majd megfogtam a kezét. Kiterjesztettem a pajzsom. Az emlék fájdalmasan hasított az elmémbe. Az egész beszélgetést visszajátszottam, hallottam, hogy Edward felszisszen. A pusztán pár perces emlék végére már rázkódtam a zokogástól. Amint Apa végzett Edward hátulról átkarolta a derekam.
- Semmi baj. – suttogta a fülembe. – Nem hagyom, hogy a közeledbe menjen.
- Vigyázunk rád! – mondta Jane. Hálásan néztem rá. Nem voltunk éppen puszi-pajtások, de nem is utáltuk egymást. Őt is megviselte Alec halála. Halott barátom emlékére felmerült bennem egy kérdés.
- Kész vannak a síremlékek? – néztem Apára.
- Még nincsenek. Épp neki akartunk állni, mikor megjöttél. – mondta.
- Én csinálom Dem-ét. – mondtam határozottan. Valamivel ki kell engesztelnem őket a bűnömért, bár a síremlék készítése még nem elég ehhez. Ennél sokkal többre lesz szükség. Már meg is van mit kell tennem.
- Kik végeztek velük? Pontosan?
- Alec-kel Irina, Isis-szel Eleazar és Demetrivel Tanya. – mondta Marcus, mire megmerevedtem. Egyszer már megöltem azt a szipirtyót, és megteszem még egyszer. Elvette tőlem Demetrit, de ezt nagyon meg fogja bánni.
- Elintézem őket! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem mehetsz egyedül! – mondta Apa, csakhogy nem felháborodva.
- Én is megyek! Kicsinálom azt az Irinát! – fújtatott Jane.
- Ketten megoldjuk! A többiek maradjanak itt, és készüljenek! A föld alá tiporjuk ezeket az állatokat. – mondtam égve a bosszúvágytól. Keservesen meg fogják bánni azt a napot, amikor megcsonkították a Volturit. Erre esküszöm!
19.fejezet
Bocsi...ez egy kicsit rövid lett, de majd jönnek hosszabbak is:) Szeretlek titeket!
19.fejezet – Gyötrődés
- Nincs ötleted? – kérdezte Jasper.
- Sajnos nincs. Neked? – válaszoltam.
- Semmi. Nektek? – fordult a többiek felé, mire ők lassan megrázták a fejüket.
- Ez nem lehet igaz! – csaptam mérgesen az asztalra, majd felpattantam.
- Édesem, nyugodj meg! – karolt át hátulról Edward. Az utóbbi pár hetes készülődés és gondolkozás alatt, ugyan úgy viselkedtünk egymással, mint mielőtt elhagyott volna. Azzal a kivétellel, hogy a testi kapcsolatunk sokkal intenzívebb volt, és nem kellett már azon aggódnia, hogy kárt tesz bennem. Az első, együtt töltött éjszakánk felemelő érzést nyújtott, persze ennek is meg volt a hátránya. Név szerint Emmett. Képtelen volt magában tartani a hülye, perverz beszólásait, miszerint: Bella, hogy jobb csinálni, emberként vagy vámpírként? Vagy: Edward, milyen egy tapasztaltabb nővel szeretkezni? - Em ügyesen utalást tett arra, hogy már van egy lányom, aki történetesen apjának tekintette Edward-ot. Nemcsak, hogy apjaként szerette, kezdett rászokni az „apa” megszólításra. Edward-nak ez nagyon tetszett, bármennyire is titkolta. Látszott rajta, hogy szereti Mel-t, és minden tettével óvni akarja. Egyszer rákérdeztem, nem zavarja-e, hogy Jake az igazi apja. Erre csak elmosolyodott és azt mondta – Kicsim, Mel a te lányod, és az én fogadott lányom. Nem számít, milyen kis bolhazsák az apja, vagy ő. Én szeretem. – ez annyira megható volt.
- Bella! – rontott be, és rángatott ki gondolataimból kétségbeesve Felix.
- Mi történt? – bújtam ki Edward ölelése alól, és odamentem Felix-hez.
- Csapdába csaltak minket!
- MI?! – kérdeztük mind a nyolcan.
- Rájöttek mire készülünk, és a vámpírokkal együtt vártak rájuk a vérfarkasok.
- Az nem lehet! – kiáltottam. A legjobb barátaim közül hárman is ott voltak: Isis, Alec és Demetri. NEM! Nem halhattak meg! Rajtuk kívül még Caius volt ott, aki mindenképpen le akart számolni ősi ellenségeivel. – Mondd, hogy jól vannak!
- Sajnálom! Mind meghaltak… - mondta lehajtott fejjel.
- NEM! Nem nem nem nem nem! – rogytam le a földre. Az én hibám. Csak az enyém! Én küldtem oda őket! Az én hibám. – Az én hibám! – üvöltöttem.
- Nem, Bella. Nem a te hibád. – mondta Edward, és leguggolt mellém.
- De igen! Én küldtem oda őket! ÉN! – zokogtam ténylegesen. A könnyek hosszú folyása utat tört a szememen keresztül, kijutva a nagyvilágba. A könnycseppek gyorsan folytak végig az arcomon, majd a földre csöppentek. A halk koppanás dobhártyarepesztően visszhangzott a fülemben. Azt mondta minden egyes hang: A te hibád! Te kergetted őket a halálba! Te vagy egyedül a felelős!
- Bella! Nyugodj meg! – suttogta szaggatottan Alice. Észre sem vettem, mikor térdelt mellém.
- Nem nyugszom meg! – álltam fel ordítva, és kirohantam a szobából. Nem érdekel hová rohanok, csak messze innen. Messze attól a szobától, ahol megtudtam, hogy három nagyon jó barátom halott. Nem lehetnek halottak! Élniük kell! Egyenesen Alec szobája felé rohantam, majd szinte betörtem az ajtót. Alec sehol!
- Alec! – kiáltottam. Talán Demetrinél van. Mindig együtt lógnak. Demetri szobája szintén üresen állt. – Dem! Alec! Hol vagytok?! – elgyötörten és bűntudattal a szívemben rogytam a földre, és úgy zokogtam. Már egy ideje ott lehettem, mikor valaki leült mellém, és a hátamat kezdte simogatni.
- Drágám, nem a te hibád… - suttogta Edward.
- De igen…és ezt te is tudod. – sírtam a vállába.
- Ugyan már! Te megpróbáltál segíteni. – nyugtatott tovább.
- De ha több embert küldök…
- Akkor többen halnak meg. – mondta. Igaza van. De akkor is az én hibám… Én tehetek róla! Ha jobban átgondoltam volna, akkor ez nem történt volna meg!
- Túl sok a volna. – mondta Edward, én pedig értetlenül néztem rá.
- Hullámzik a pajzsod… - magyarázta meg. Nagyszerű. Akkor most bármelyik képesség hat rám, és bárki megölhet. Bár lehet, hogy az lenne a legjobb. Akkor nem árthatnék senkinek…
- Erre még csak ne is gondolj! – parancsolt rám Edward.
- Bocsi…
- Gyere! Pihenj egy kicsit! – húzott fel a földről.
- Oké. – Edward a szobánk felé húzott, mikor beértünk lefektetett az ágyra.
- Kicsim meg kell nyugodnod! – tornyosult fölém.
- Nyugodt vagyok. – hazudtam ártatlanul, ami amúgy sem volt igaz. Nem vagyok ártatlan! Minden az én hibám! Miért kellett oda küldenem őket?! Várnunk kellett volna még! Könnyes szemekkel emlékeztem vissza arra a napra, mikor halálra ítéltem a legjobb barátaimat. Jasperrel épp kitaláltuk, hogyan kelthetnénk viszályt a vérfarkasok és a vámpírok között. Lelkesen magyaráztam Apáéknak, mikor Dem és Alec berontottak, hogy ők bizony el akarnak menni kicsinálni azokat a bolhás dögöket. Alec olyan édes kiskutya szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani. Pedig jobb lett volna. Szegény kicsi Alec nem is sejthette, hogy a vesztébe rohan. Erre Caius is kijelentette, hogy most végleg leszámol a vérfarkasokkal. Még páran hozzájuk csapódtak, aztán pár nap múlva el is indultak…és nem jöttek vissza.
- Bella! Bella, nyugodj meg! – csitított Edward. A szememből hosszan folytak a könnyek. Jéghideg bőrömnek érve a cseppek égető érzést váltottak ki. Zokogásom egyre erősödött. Edward kénytelen volt leszorítani az ágyra, nehogy elkezdjek rángatózni. – Jasper! – kiáltotta, és Jazz Alice-szel az oldalán berontott a szobába.
- Mi történt? – kérdezte sipákolva Alice.
- Nem tudom. Valami rohama lehet. Jasper, segíts megnyugtatni! – utasította őket Edward, majd a nyugalom gyors és erős hullámokban tört rám, de csak rosszabb lett. Az elmém és az érzéseim tiltakoztak a mesterséges nyugalom ellen, és sokkal elviselhetetlenebb lett a bűntudat érzése.
- Bella! – rontott be Apa, Marcus, és az összes testőr. – Mi folyik itt?
- Nem tudjuk… - szorított még mindig Edward.
- A nyugalomhullámok nem hatnak… - mondta kétségbeesve Jasper. Hiába is próbálna nyugtatni, akkor is tudom, hogy az én hibám. Ha nem küldöm oda őket…. ha jobban átgondolom mit csinálok…
- Mind beleegyeztek, Bella! – mondta erőlködve Edward. Elég nagy erő kellett ahhoz, hogy képes legyen egy helyben tartani.
- Nem számít! – sikítottam. – Az én hibám!
- Nem! Bella, nem a te hibád… - mondta Eddy.
- Mi? Már miért ne lenne az én hibám? - néztem rá értetlenül. Volt valami a hangsúlyában, ami egyáltalán nem tetszett.
- Aro először nem akart beleegyezni… én beszéltem rá. – hajtotta le a fejét.
- Mi? Miért? – kérdeztem kétségbeesve. Ha igazam van Eddy-vel kapcsolatban, akkor nagyon meg fogja bánni, amit tett.
- Én… azt akartam, hogy eltűnjenek. Eleazar jutalmat ajánlott. – nézett bocsánatkérően. Hát arra várhat. Egy pillanatig mindenki feszült csendbe burkolózott, amit az én hangos és fenyegető morgásom tört meg.
- Bella, én sajnálom… - tett hátra egy lépést. Mielőtt nekirontottam volna arrébb löktem Edward kezét. Rávetettem magam Eddy-re, és pár másodperc alatt végeztem vele.
- Vigyétek innen, és égessétek el! – mondtam komoran.
- Bella, nem gondolod, hogy ez túlzás volt? – kérdezte Carlisle.
- Már hogy lett volna túlzás? – fordultam felé kiabálva. – Elárult minket, és miatta halt meg a három legjobb barátom…
- Bella, tudom, hogy ez fáj, de idővel könnyebb lesz. – nyugtatott tovább.
- Hogy lehetne jobb?! Te vesztettél már el valakit? Szerintem nem! Akkor honnan tudnád?! – miután befejeztem kitörésemet, rohanva indultam a kijárat felé. El kell tűnnöm innen! Nyugalomra van szükségem. Az ajtó hangos csattanással vágódott a falhoz, én pedig a vár mögött lévő erdő felé futottam. Amint a közepére értem, erősen beleütöttem a mellettem álló fába, ami nemcsak, hogy gyökerestül kifordult, egy másik fának nekicsapódva azt is kidöntötte. Zihálva álltam az erdő közepén, várva a nyugalmat, de az nem jött. A hátam mögött halk reccsenést hallottam. Lassan megfordultam, hogy megnézzem az újonnan érkező vámpírt.
19.fejezet – Gyötrődés
- Nincs ötleted? – kérdezte Jasper.
- Sajnos nincs. Neked? – válaszoltam.
- Semmi. Nektek? – fordult a többiek felé, mire ők lassan megrázták a fejüket.
- Ez nem lehet igaz! – csaptam mérgesen az asztalra, majd felpattantam.
- Édesem, nyugodj meg! – karolt át hátulról Edward. Az utóbbi pár hetes készülődés és gondolkozás alatt, ugyan úgy viselkedtünk egymással, mint mielőtt elhagyott volna. Azzal a kivétellel, hogy a testi kapcsolatunk sokkal intenzívebb volt, és nem kellett már azon aggódnia, hogy kárt tesz bennem. Az első, együtt töltött éjszakánk felemelő érzést nyújtott, persze ennek is meg volt a hátránya. Név szerint Emmett. Képtelen volt magában tartani a hülye, perverz beszólásait, miszerint: Bella, hogy jobb csinálni, emberként vagy vámpírként? Vagy: Edward, milyen egy tapasztaltabb nővel szeretkezni? - Em ügyesen utalást tett arra, hogy már van egy lányom, aki történetesen apjának tekintette Edward-ot. Nemcsak, hogy apjaként szerette, kezdett rászokni az „apa” megszólításra. Edward-nak ez nagyon tetszett, bármennyire is titkolta. Látszott rajta, hogy szereti Mel-t, és minden tettével óvni akarja. Egyszer rákérdeztem, nem zavarja-e, hogy Jake az igazi apja. Erre csak elmosolyodott és azt mondta – Kicsim, Mel a te lányod, és az én fogadott lányom. Nem számít, milyen kis bolhazsák az apja, vagy ő. Én szeretem. – ez annyira megható volt.
- Bella! – rontott be, és rángatott ki gondolataimból kétségbeesve Felix.
- Mi történt? – bújtam ki Edward ölelése alól, és odamentem Felix-hez.
- Csapdába csaltak minket!
- MI?! – kérdeztük mind a nyolcan.
- Rájöttek mire készülünk, és a vámpírokkal együtt vártak rájuk a vérfarkasok.
- Az nem lehet! – kiáltottam. A legjobb barátaim közül hárman is ott voltak: Isis, Alec és Demetri. NEM! Nem halhattak meg! Rajtuk kívül még Caius volt ott, aki mindenképpen le akart számolni ősi ellenségeivel. – Mondd, hogy jól vannak!
- Sajnálom! Mind meghaltak… - mondta lehajtott fejjel.
- NEM! Nem nem nem nem nem! – rogytam le a földre. Az én hibám. Csak az enyém! Én küldtem oda őket! Az én hibám. – Az én hibám! – üvöltöttem.
- Nem, Bella. Nem a te hibád. – mondta Edward, és leguggolt mellém.
- De igen! Én küldtem oda őket! ÉN! – zokogtam ténylegesen. A könnyek hosszú folyása utat tört a szememen keresztül, kijutva a nagyvilágba. A könnycseppek gyorsan folytak végig az arcomon, majd a földre csöppentek. A halk koppanás dobhártyarepesztően visszhangzott a fülemben. Azt mondta minden egyes hang: A te hibád! Te kergetted őket a halálba! Te vagy egyedül a felelős!
- Bella! Nyugodj meg! – suttogta szaggatottan Alice. Észre sem vettem, mikor térdelt mellém.
- Nem nyugszom meg! – álltam fel ordítva, és kirohantam a szobából. Nem érdekel hová rohanok, csak messze innen. Messze attól a szobától, ahol megtudtam, hogy három nagyon jó barátom halott. Nem lehetnek halottak! Élniük kell! Egyenesen Alec szobája felé rohantam, majd szinte betörtem az ajtót. Alec sehol!
- Alec! – kiáltottam. Talán Demetrinél van. Mindig együtt lógnak. Demetri szobája szintén üresen állt. – Dem! Alec! Hol vagytok?! – elgyötörten és bűntudattal a szívemben rogytam a földre, és úgy zokogtam. Már egy ideje ott lehettem, mikor valaki leült mellém, és a hátamat kezdte simogatni.
- Drágám, nem a te hibád… - suttogta Edward.
- De igen…és ezt te is tudod. – sírtam a vállába.
- Ugyan már! Te megpróbáltál segíteni. – nyugtatott tovább.
- De ha több embert küldök…
- Akkor többen halnak meg. – mondta. Igaza van. De akkor is az én hibám… Én tehetek róla! Ha jobban átgondoltam volna, akkor ez nem történt volna meg!
- Túl sok a volna. – mondta Edward, én pedig értetlenül néztem rá.
- Hullámzik a pajzsod… - magyarázta meg. Nagyszerű. Akkor most bármelyik képesség hat rám, és bárki megölhet. Bár lehet, hogy az lenne a legjobb. Akkor nem árthatnék senkinek…
- Erre még csak ne is gondolj! – parancsolt rám Edward.
- Bocsi…
- Gyere! Pihenj egy kicsit! – húzott fel a földről.
- Oké. – Edward a szobánk felé húzott, mikor beértünk lefektetett az ágyra.
- Kicsim meg kell nyugodnod! – tornyosult fölém.
- Nyugodt vagyok. – hazudtam ártatlanul, ami amúgy sem volt igaz. Nem vagyok ártatlan! Minden az én hibám! Miért kellett oda küldenem őket?! Várnunk kellett volna még! Könnyes szemekkel emlékeztem vissza arra a napra, mikor halálra ítéltem a legjobb barátaimat. Jasperrel épp kitaláltuk, hogyan kelthetnénk viszályt a vérfarkasok és a vámpírok között. Lelkesen magyaráztam Apáéknak, mikor Dem és Alec berontottak, hogy ők bizony el akarnak menni kicsinálni azokat a bolhás dögöket. Alec olyan édes kiskutya szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani. Pedig jobb lett volna. Szegény kicsi Alec nem is sejthette, hogy a vesztébe rohan. Erre Caius is kijelentette, hogy most végleg leszámol a vérfarkasokkal. Még páran hozzájuk csapódtak, aztán pár nap múlva el is indultak…és nem jöttek vissza.
- Bella! Bella, nyugodj meg! – csitított Edward. A szememből hosszan folytak a könnyek. Jéghideg bőrömnek érve a cseppek égető érzést váltottak ki. Zokogásom egyre erősödött. Edward kénytelen volt leszorítani az ágyra, nehogy elkezdjek rángatózni. – Jasper! – kiáltotta, és Jazz Alice-szel az oldalán berontott a szobába.
- Mi történt? – kérdezte sipákolva Alice.
- Nem tudom. Valami rohama lehet. Jasper, segíts megnyugtatni! – utasította őket Edward, majd a nyugalom gyors és erős hullámokban tört rám, de csak rosszabb lett. Az elmém és az érzéseim tiltakoztak a mesterséges nyugalom ellen, és sokkal elviselhetetlenebb lett a bűntudat érzése.
- Bella! – rontott be Apa, Marcus, és az összes testőr. – Mi folyik itt?
- Nem tudjuk… - szorított még mindig Edward.
- A nyugalomhullámok nem hatnak… - mondta kétségbeesve Jasper. Hiába is próbálna nyugtatni, akkor is tudom, hogy az én hibám. Ha nem küldöm oda őket…. ha jobban átgondolom mit csinálok…
- Mind beleegyeztek, Bella! – mondta erőlködve Edward. Elég nagy erő kellett ahhoz, hogy képes legyen egy helyben tartani.
- Nem számít! – sikítottam. – Az én hibám!
- Nem! Bella, nem a te hibád… - mondta Eddy.
- Mi? Már miért ne lenne az én hibám? - néztem rá értetlenül. Volt valami a hangsúlyában, ami egyáltalán nem tetszett.
- Aro először nem akart beleegyezni… én beszéltem rá. – hajtotta le a fejét.
- Mi? Miért? – kérdeztem kétségbeesve. Ha igazam van Eddy-vel kapcsolatban, akkor nagyon meg fogja bánni, amit tett.
- Én… azt akartam, hogy eltűnjenek. Eleazar jutalmat ajánlott. – nézett bocsánatkérően. Hát arra várhat. Egy pillanatig mindenki feszült csendbe burkolózott, amit az én hangos és fenyegető morgásom tört meg.
- Bella, én sajnálom… - tett hátra egy lépést. Mielőtt nekirontottam volna arrébb löktem Edward kezét. Rávetettem magam Eddy-re, és pár másodperc alatt végeztem vele.
- Vigyétek innen, és égessétek el! – mondtam komoran.
- Bella, nem gondolod, hogy ez túlzás volt? – kérdezte Carlisle.
- Már hogy lett volna túlzás? – fordultam felé kiabálva. – Elárult minket, és miatta halt meg a három legjobb barátom…
- Bella, tudom, hogy ez fáj, de idővel könnyebb lesz. – nyugtatott tovább.
- Hogy lehetne jobb?! Te vesztettél már el valakit? Szerintem nem! Akkor honnan tudnád?! – miután befejeztem kitörésemet, rohanva indultam a kijárat felé. El kell tűnnöm innen! Nyugalomra van szükségem. Az ajtó hangos csattanással vágódott a falhoz, én pedig a vár mögött lévő erdő felé futottam. Amint a közepére értem, erősen beleütöttem a mellettem álló fába, ami nemcsak, hogy gyökerestül kifordult, egy másik fának nekicsapódva azt is kidöntötte. Zihálva álltam az erdő közepén, várva a nyugalmat, de az nem jött. A hátam mögött halk reccsenést hallottam. Lassan megfordultam, hogy megnézzem az újonnan érkező vámpírt.
2010. június 3., csütörtök
18.fejezet
Lassan közeledünk a végéhez:( De ne aggódjatok, majd írok tektek valami érdekeset, ha ezzel végeztünk:)
18.fejezet – Tervek
- Kate nem fog harcolni. – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Most már a mi családunk tagja. Azt teszi, ami a helyes. – cáfolt meg Apa.
- Honnan tudod, hogy mit tart helyesnek? Ellenünk fordulhat! – álltam fel, jelezve, hogy lezártnak tekintem a vitát. – Kate nem harcolhat!
- Rendben! Igazad van. – hagyta annyiban. – És mit kezdünk a lázadókkal?
- Nem ronthatunk csak úgy nekik. Tervekre van szükségünk.
- Kétség kívül. Talán dugjátok össze a fejeteket egy kicsit Jasper-rel. – javasolta Apa.
- Jó ötlet. – mondtam, és elindultam kifelé. Jasper gyorsan követett. Ő is érezte a helyzet fontosságát.
- Mit fogunk csinálni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Azért ülünk le, hogy kitaláljuk. – léptem be a dolgozószobámba. Nagyon ritkán használtam ezt a helységet, de jelen pillanatban ez volt az egyetlen nyugodt hely. Az szobában volt egy hatalmas, kör alakú íróasztal, körülötte nyolc székkel. A szoba bal szélén volt egy óriási szekrény, tele térképekkel. Odamentem, és elkezdtem kotorászni.
- Hol is vannak jelenleg? – kérdeztem Jaspert, aki közben leült egy székre.
- Denali-ban. – előhúztam Észak-Amerika északi részének domborzati térképét. Leültem Jazz mellé, és kiterítettem a térképet az asztalra. Jasperrel tanulmányozni kezdtük a térképet.
- Ha van eszük, itt várnak minket. – mutattam egy kisebb, üres, zöld területre.
- Igen, de ez sem biztonságos. Mármint nekik. – mondta.
- Erre célzol? – mutattam egy alig észrevehető átjáróra.
- Pontosan. Nem számítanak arra, hogy…
- … hogy a Volturik térképeket nézegetve gondolkodnak a haditerven. – fejeztem be előtte.
- Igen. Arra számítanak, hogy embereket gyűjtünk, és azonnal támadunk. Persze amíg Aro és a többiek vámpírok után kutatnak, mi szépen kidolgozzuk a terveket.
- És szépen bekerítjük őket. – vigyorogtam.
- Bekerítjük? – nézett rám, majd a térképre.
- Ketté válunk. Az egyik csoport itt megy be. – mutattam az előbb felfedezett átjáróra. – A másik itt. – mutattam egy másikra, amit az előző pillanatban vettem észre. Körül-belül egy cérna vastagságú ösvény rejtőzött a hegy és az erdő között, ami körülvette a kis tisztást. – Biztosan nem találnak rá. Még a térképen is alig látszik, ezért ha mégis észrevennék, nem foglalkoznának vele.
- Innen könnyen be lehet jutni észrevétlenül. Ez fantasztikus. – ámuldozott. – Már csak ki kéne találnunk a haditervet.
- Nem lehet túl bonyolult, még a végén mi is belezavarodunk. Egyszerű legyen és jól szervezhető.
- Hogy gondoltad azt, hogy előbb a vérfarkasokkal végzünk? – kérdezte.
- Egyszerűen. Különválasztjuk őket, és a minden erőnket bevetve levadásszuk a kutyákat. Aztán a vámpírok jönnek. Egyszerűbb lenne, ha kis csoportokra bontanánk őket, és úgy végeznénk velük. Nagyobb esélyünk van így, mintha egy nyílt csatában egymásnak megyünk.
- Igazad van. De hogyan választjuk szét őket?
- Azt még nem tudom.
Jasperrel órákig gondolkoztunk azon, hogyan bontjuk csoportokra a lázadókat. Ami azt illeti semmire sem jutottunk. Rengeteg ötletünk volt, de mindben találtunk hibát, márpedig ebben a háborúban nem hibázhatunk. A legkisebb figyelmetlenség is végzetes lehet az egész klán számára. Kopogás riasztott fel minket kétségbeesett próbálkozásunkból.
- Szabad! – mondtam feszülten.
- Jól vagytok? – lépett be Alice, Esme, Edward, Carlisle, Emmett és Rosalie.
- Nem! Nem vagyunk jól. – morogta Jazz. Valószínűleg ugyanúgy érzett, mint én. Még sosem fordult elő velünk, hogy ne találtunk volna valamire megoldást. Erre tessék, már vagy nyolc órája nem jutunk egyről a kettőre.
- Mi történt? – kérdezte Carlisle, miközben sorban leültek a székekre. Edward mellém ült, mellette Esme foglalt helyet, mellette Carlisle, Emmett, Rose és Alice ültek ebben a sorrendben.
- Semmi! Pont ez az! – temettem a kezembe az arcomat.
- Nem tudjuk, hogyan válasszuk szét őket, hogy legyen esélyünk ellenük. – panaszolta Jasper.
- Azóta ezen gondolkodtok? – kérdezte Rosalie. A lekezelő hangsúlyától a falnak mentem volna. Vagy inkább őt vágtam volna neki…
- Rose! Ez nehéz feladat. – korholta le Carlisle.
- Nem hiszem, hogy megerőltető lenne egy kicsit gondolkozni. – vitatkozott Rosalie. Ez az! Veszekedés.
- Igen! – kiáltottam fel, megemelve az arcomat.
- Mi igen? – értetlenkedett – természetesen – Emmett.
- Mit teszünk? – persze Jazz-nek azonnal leesett.
- Veszekedés! Viszályt robbantunk ki köztük, hogy maguktól váljanak szét. – néztem csillogó szemekkel Edward-ra.
- Azt hiszem ez beválhat. – töprengett Jasper.
- Persze, hogy beválik! Nem lehet gubanc.
- Ügyes vagy! – suttogta a fülembe Edward.
- Beszélek Apával. – pattantam fel, hogy a trónterem felé rohanjak. Pár másodperc alatt odaértem. Az ajtón szinte beestem.
- Mi történt? – nézett értetlenül Apám csillogó szemeimbe.
- Megvan! Megvan, mit csinálunk! – mondtam, vagyis inkább daloltam.
- Igazán? – nézett Marcus – talán életében először – izgatottan.
- Igen! Szétválasztjuk őket, hogy külön-külön végezhessünk velük. – újságoltam.
- És mégis hogy gondolod? Odamész, és egy kerítéssel elválasztod őket? – most még Caius szemétkedése sem tudta csitítani jókedvem.
- Nem. Viszályt keltünk köztük, így maguktól fognak szétválni. Nem lehet benne hiba. Tökéletes terv.
- Drága unokahúgom, ez nem terv. Ez egy terv töredéke, és messze nem tökéletes. – magyarázta Caius úgy, mintha elmebeteg lennék. Tényleg kezdett az agyamra menni.
- Ha van jobb ötleted, hallgatlak. – néztem vissza rá mérgesen.
- Nem az én dolgom a tervezgetés.
- És mi a te dolgod? Egésznap ülni és semmit nem csinálni? – kérdeztem cinikusan.
- Nem tartozik rád, hogy mi az én dolgom. Foglalkozz a sajátoddal. – felelte mérgesen.
- Ez ugyanúgy vonatkozik rád is.
- Te nekem ne parancsolgass. – állt fel.
- Caius! Hagyd Bellát. Igaza van. – állt ki mellettem Apa. Elégedetten mosolyogtam Caius-ra, majd visszasiettem a dolgozószobámba. Cullenék úgy voltak ott, ahogy hagytam őket.
- Hogy keltünk köztük viszályt? – kérdezte Jasper, amint leültem mellé.
- Azt még nem tudom. De biztos kitalálunk valamit.
18.fejezet – Tervek
- Kate nem fog harcolni. – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Most már a mi családunk tagja. Azt teszi, ami a helyes. – cáfolt meg Apa.
- Honnan tudod, hogy mit tart helyesnek? Ellenünk fordulhat! – álltam fel, jelezve, hogy lezártnak tekintem a vitát. – Kate nem harcolhat!
- Rendben! Igazad van. – hagyta annyiban. – És mit kezdünk a lázadókkal?
- Nem ronthatunk csak úgy nekik. Tervekre van szükségünk.
- Kétség kívül. Talán dugjátok össze a fejeteket egy kicsit Jasper-rel. – javasolta Apa.
- Jó ötlet. – mondtam, és elindultam kifelé. Jasper gyorsan követett. Ő is érezte a helyzet fontosságát.
- Mit fogunk csinálni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Azért ülünk le, hogy kitaláljuk. – léptem be a dolgozószobámba. Nagyon ritkán használtam ezt a helységet, de jelen pillanatban ez volt az egyetlen nyugodt hely. Az szobában volt egy hatalmas, kör alakú íróasztal, körülötte nyolc székkel. A szoba bal szélén volt egy óriási szekrény, tele térképekkel. Odamentem, és elkezdtem kotorászni.
- Hol is vannak jelenleg? – kérdeztem Jaspert, aki közben leült egy székre.
- Denali-ban. – előhúztam Észak-Amerika északi részének domborzati térképét. Leültem Jazz mellé, és kiterítettem a térképet az asztalra. Jasperrel tanulmányozni kezdtük a térképet.
- Ha van eszük, itt várnak minket. – mutattam egy kisebb, üres, zöld területre.
- Igen, de ez sem biztonságos. Mármint nekik. – mondta.
- Erre célzol? – mutattam egy alig észrevehető átjáróra.
- Pontosan. Nem számítanak arra, hogy…
- … hogy a Volturik térképeket nézegetve gondolkodnak a haditerven. – fejeztem be előtte.
- Igen. Arra számítanak, hogy embereket gyűjtünk, és azonnal támadunk. Persze amíg Aro és a többiek vámpírok után kutatnak, mi szépen kidolgozzuk a terveket.
- És szépen bekerítjük őket. – vigyorogtam.
- Bekerítjük? – nézett rám, majd a térképre.
- Ketté válunk. Az egyik csoport itt megy be. – mutattam az előbb felfedezett átjáróra. – A másik itt. – mutattam egy másikra, amit az előző pillanatban vettem észre. Körül-belül egy cérna vastagságú ösvény rejtőzött a hegy és az erdő között, ami körülvette a kis tisztást. – Biztosan nem találnak rá. Még a térképen is alig látszik, ezért ha mégis észrevennék, nem foglalkoznának vele.
- Innen könnyen be lehet jutni észrevétlenül. Ez fantasztikus. – ámuldozott. – Már csak ki kéne találnunk a haditervet.
- Nem lehet túl bonyolult, még a végén mi is belezavarodunk. Egyszerű legyen és jól szervezhető.
- Hogy gondoltad azt, hogy előbb a vérfarkasokkal végzünk? – kérdezte.
- Egyszerűen. Különválasztjuk őket, és a minden erőnket bevetve levadásszuk a kutyákat. Aztán a vámpírok jönnek. Egyszerűbb lenne, ha kis csoportokra bontanánk őket, és úgy végeznénk velük. Nagyobb esélyünk van így, mintha egy nyílt csatában egymásnak megyünk.
- Igazad van. De hogyan választjuk szét őket?
- Azt még nem tudom.
Jasperrel órákig gondolkoztunk azon, hogyan bontjuk csoportokra a lázadókat. Ami azt illeti semmire sem jutottunk. Rengeteg ötletünk volt, de mindben találtunk hibát, márpedig ebben a háborúban nem hibázhatunk. A legkisebb figyelmetlenség is végzetes lehet az egész klán számára. Kopogás riasztott fel minket kétségbeesett próbálkozásunkból.
- Szabad! – mondtam feszülten.
- Jól vagytok? – lépett be Alice, Esme, Edward, Carlisle, Emmett és Rosalie.
- Nem! Nem vagyunk jól. – morogta Jazz. Valószínűleg ugyanúgy érzett, mint én. Még sosem fordult elő velünk, hogy ne találtunk volna valamire megoldást. Erre tessék, már vagy nyolc órája nem jutunk egyről a kettőre.
- Mi történt? – kérdezte Carlisle, miközben sorban leültek a székekre. Edward mellém ült, mellette Esme foglalt helyet, mellette Carlisle, Emmett, Rose és Alice ültek ebben a sorrendben.
- Semmi! Pont ez az! – temettem a kezembe az arcomat.
- Nem tudjuk, hogyan válasszuk szét őket, hogy legyen esélyünk ellenük. – panaszolta Jasper.
- Azóta ezen gondolkodtok? – kérdezte Rosalie. A lekezelő hangsúlyától a falnak mentem volna. Vagy inkább őt vágtam volna neki…
- Rose! Ez nehéz feladat. – korholta le Carlisle.
- Nem hiszem, hogy megerőltető lenne egy kicsit gondolkozni. – vitatkozott Rosalie. Ez az! Veszekedés.
- Igen! – kiáltottam fel, megemelve az arcomat.
- Mi igen? – értetlenkedett – természetesen – Emmett.
- Mit teszünk? – persze Jazz-nek azonnal leesett.
- Veszekedés! Viszályt robbantunk ki köztük, hogy maguktól váljanak szét. – néztem csillogó szemekkel Edward-ra.
- Azt hiszem ez beválhat. – töprengett Jasper.
- Persze, hogy beválik! Nem lehet gubanc.
- Ügyes vagy! – suttogta a fülembe Edward.
- Beszélek Apával. – pattantam fel, hogy a trónterem felé rohanjak. Pár másodperc alatt odaértem. Az ajtón szinte beestem.
- Mi történt? – nézett értetlenül Apám csillogó szemeimbe.
- Megvan! Megvan, mit csinálunk! – mondtam, vagyis inkább daloltam.
- Igazán? – nézett Marcus – talán életében először – izgatottan.
- Igen! Szétválasztjuk őket, hogy külön-külön végezhessünk velük. – újságoltam.
- És mégis hogy gondolod? Odamész, és egy kerítéssel elválasztod őket? – most még Caius szemétkedése sem tudta csitítani jókedvem.
- Nem. Viszályt keltünk köztük, így maguktól fognak szétválni. Nem lehet benne hiba. Tökéletes terv.
- Drága unokahúgom, ez nem terv. Ez egy terv töredéke, és messze nem tökéletes. – magyarázta Caius úgy, mintha elmebeteg lennék. Tényleg kezdett az agyamra menni.
- Ha van jobb ötleted, hallgatlak. – néztem vissza rá mérgesen.
- Nem az én dolgom a tervezgetés.
- És mi a te dolgod? Egésznap ülni és semmit nem csinálni? – kérdeztem cinikusan.
- Nem tartozik rád, hogy mi az én dolgom. Foglalkozz a sajátoddal. – felelte mérgesen.
- Ez ugyanúgy vonatkozik rád is.
- Te nekem ne parancsolgass. – állt fel.
- Caius! Hagyd Bellát. Igaza van. – állt ki mellettem Apa. Elégedetten mosolyogtam Caius-ra, majd visszasiettem a dolgozószobámba. Cullenék úgy voltak ott, ahogy hagytam őket.
- Hogy keltünk köztük viszályt? – kérdezte Jasper, amint leültem mellé.
- Azt még nem tudom. De biztos kitalálunk valamit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)