Az álmom

Itt van az inspiráló álmom az új ficről. Remélem tetszik:)

Az erdő teljesen elvarázsolt. Mindig imádtam az erdőket. A cserjék és bokrok megigéző illata, a folyó halk csobogása, az állatok nyelvének csapkodása a folyó mellől. A madarak szárnyának súrlódása a testükhöz és az erdő belsejében csörtető vadak. Minden apró rezdülés egy emlék a múltamból. Abból a fájdalmas időszakból, mikor még ember voltam. Mikor azok az emberek, akiket a családomnak hittem, elhagytak. A legjobb barátom, az a két ember, akiket szüleimként szerettem, a család többi tagja és Ő. Ő, akit már régen sikerült elfelejtenem. Szerencsére. Több mint 20 évnyi szenvedést okozott nekem. Akkor azt hittem, soha nem leszek boldog, de akkor találkoztam Vele. Azzal a férfival, akit társamnak mondhatok. Akit tiszta szívből szeretek. Aki viszont szeret. – gondolataimból két illat rángatott ki. Egyiket 1000 közül is beazonosítottam volna, a másik ismeretlen volt. Pár perc és megláttam őket. Eleazar háttal állt nekem, míg a másiknak tökéletesen láttam az arcát. Ő volt az. Edward. Aki több, mint 300 évvel ezelőtt magamra hagyott, veszéllyel a nyakamban. De nem érdekel. Már nem számít. Senki nem ronthatja el a kedvem.
- Eleazar Denali! – léptem ki komoly arccal a fák közül. El, amint meghallotta a hangom, megfordult és a szemembe nézett. – Mégis mit képzelsz magadról? A bűn, amit elkövettél megbocsáthatatlan.
- Bocsánatodért esedezem, úrnőm! – hajolt meg előttem, miközben én közelebb léptem hozzá. – Remélem a büntetés, amit nekem ítélsz, nem lesz olyan szigorú.
- Még nem gondoltam ki, mire ítéllek, de ne reménykedj kegyelemben. – mosolyodtam el. – Rég láttalak. – ölelte meg, Edward-ról tudomást sem véve.
- Nagyon régen, barátom! – ölelt vissza olyan erővel, hogy a márványkeménységű bordáim beleropogtak.
- Hogy képzelted, hogy ilyen sok időre távol maradsz? Három éve egy szót sem hallottam rólad!
- Ne haragudj! – engedett el. – Sok volt a dolgom. Ó, milyen udvariatlan vagyok. Edward, ő itt…
- Köszönöm, ismerjük egymást. – nézett rám szúrós szemekkel. A hangja sem volt épp kedves.
- Minek köszönhetem ezt a hangsúlyt? – kérdeztem sértődötten. Elvégre kettőnk közül csak nekem lehet vele bajom. Mit tettem én, hogy így beszél velem.
- Nem mindegy? Mi közöd hozzá? – már megint az a hangsúly!
- Most már igazán befejezhetnéd! Kettőnk közül nekem van okom kiakadni! – emeltem fel a hangom.
- Neked? Mégis miért? – forgatta meg a szemeit. Na ez már sok!
- Miért?! Azt kérded miért?! Kis híján az életembe került a hirtelen hangulatváltozásod! Az előtt végiggondolhattad volna, hogy komolyabban megismerkedtünk! – üvöltöttem.
- Mit rinyálsz? Itt vagy. Élsz. Mi a bajod? – esküszöm, hogy megölöm.
- Hé,hé, nyugalom! – állt közénk Eleazar, nehogy egymásnak essünk. – Nem érdemes vitázni.
- Tényleg nem? – tettem fel a költői kérdést.
- Hogy van Demetri? – váltott gyorsan témát. Pont beletrafált. Dem úgy 2 hónappal ezelőtt halt meg egy harcban.
- Meghalt. – komorultam el. Szegény Dem nem érdemelte meg a halált. Ő jó vámpír volt.
- Hogyan? – kérdezte El meghökkenve.
- Egy harcban. Alec és Jane nem voltak a közelben, így egyedül mentünk. Én, Dem, Heidi és Gianna.
- A többiek?
- Meghaltak. Csak én éltem túl. – hajtottam le a fejem. Az én hibám az egész. Jobban kellett volna figyelnem, és akkor megmenthettem volna őket. Észre kellett volna vennem, hogy bekerítettek. Az emlékek fájó érzésekkel együtt törtek rám. Nagyban irtottuk az újszülötteket, mikor meghallottam őket, de már késő volt.
- Fussatok! – üvöltöttem oda a többieknek.
- Mi? – néztek vissza értetlenül.
- Meneküljetek! – ekkor jöttek elő. Voltak vagy húszan. Ennyivel nem bánunk el. Demék futásnak eredtek, de késő volt. Messze voltak tőlem, de az újszülöttekhez közel, így őket támadták először.
- Nem! – üvöltöttem, és elindultam feléjük. Amíg odaértem, sikerült végeznem kettővel, de nem tudtam közelebb férkőzni. Ekkor Heidi felsikított, majd felgyulladt a tűz.
- Bella! Fuss! – kiáltotta Dem, mielőtt végeztek volna vele és Gianna-val. Dem utasítására rohanni kezdtem, de nem arra, amerre mondta. Egyenesen belefutottam az újszülöttek tömegébe. Az adrenalin elárasztotta a testem, és másra nem tudtam gondolni, mint a bosszúra. Az összes megszerzett tehetséget bevetve végeztem az összes vámpírral. Ha ezt előbb megtettem volna, a barátaim még élnének. Minden az én hibám!
- Bella! Bella, jól vagy? – kérdezte El.
- Persze. – ráztam meg a fejem.
- Mi történt? – kérdezte.
- Majd elmondom.
- Na, én mentem. – mondta Edward és elrohant. Teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről.
- Ne haragudj! Most mennem kell. Majd felhívlak, vagy meglátogatlak! – ígérte, majd ő is elrohant. Egy percig még lefagyva álltam, majd eszembe jutott, miért is jöttem igazából. Futásnak eredtem, követve Eleazar illatát. Nem kellett sok, hogy megtaláljam, hova vezet.

Alice szemszöge

A nappaliban ülve beszélgettünk. A Denali klán meglátogatott minket, és persze Tanya-t. A családom képtelen volt elfogadni, hogy ő és Edward együtt vannak. Miután elhagytuk Bellát, Tanya ráakaszkodott Ed-re, ő meg hagyta, hogy idáig fajuljon a helyzet. Ki nem állhatom ezt a libát. Azt hiszi, ő itt a Jani. Össze-vissza parancsolgat, mintha mi a cselédjei lennénk. Edward ilyenkor rászól, hogy legyen kedvesebb, de most elment Eleazarral vadászni, így nem volt aki leállítsa.
- Alice, hozz nekem egy jó könyvet! – kérte/parancsolta Tanya.
- Hozz magadnak! – mondtam, fel sem nézve a magazinból, amit épp olvastam.
- Hát ez kész…! - csapott a fotel karfájára, majd nagyon megtörve magát felállt, hogy elmenjen valami olvasnivalóért, de ekkor látomásom volt. Edward Eleazar-ral beszélgetett, mikor Bella lépett ki a fák közül. A kezem a kanapé karfájára szorítottam, ami halk reccsenéssel megadta magát. El és Bella megölelték egymást, aztán mikor Eleazar be akarta mutatni őket, Edward nem épp kedves módom tudatta vele, hogy ismerik egymást. Bellán látszott, hogy rosszul esik neki. Bella megkérdezte udvarias módon, hogy miért beszél vele ilyen hangnemben, mire Edward most még bunkóbban válaszolt. Ez így ment addig, míg Bella már majdnem Edward-nak ugrott. Ha El nincs ott, Ed már darabokban lenne, de így is abban lesz, azt garantálom. Amint hazaért, adok a fejére. Ekkor a látomásnak vége volt. A düh elborította az agyamat. Halk morgás tört elő a számból.
- Alice! Alice, mit láttál? – rázott meg picit Jazz. Nem válaszoltam, csak felpattantam és az ajtó felé mentem. Edward épp akkor lépett be.
- Te szemét! – kiáltottam rá. – Hogy voltál képes?
- Ugyan, Alice. Megérdemelte. – forgatta meg a szemét. Hogy megérdemelte?! Ez teljesen megőrült. Rámorogtam, és készültem nekiugrani, de két erős kar a derekamra fonódott.
- Engedj el! Megölöm! – kiáltottam.
- Edward, mi történt? – kérdezte Esme, de ekkor kinyílt az ajtó és Bella lépett be. Mindenkinek elakadt a lélegzete.
- Bocs a zavarásért. El, ezt elfelejtettem odaadni. – adott Eleazar kezébe valamit.
- De én már… - kezdett volna tiltakozni, de Bella közbevágott.
- Mindig a családunk tagja leszel! Ezzel szeretnélek emlékeztetni rá. – az „emlékeztetni” szót egy kissé megnyomta. El elmosolyodott, és megölelte Bellát. – Jobb lesz, ha indulok. Elnézést a zavarásért.
- Ugyan, drágám, nem zavarsz. – mondta Esme. Látszott rajta, hogy nagyon örül.
- Igazán? Én azt vettem le… - nézett Edward-ra, nekem egy mély morgás tört fel a mellkasomból. – Amúgy is sietek. Szerintem mát halálra aggódták magukat.
- Nem szóltál nekik, igaz? – mosolygott ördögien Eleazar.
- Úgysem engedtek volna el. – vont vállat. – Na, sziasztok. – köszönt el, majd kilépett.
- Edward, mi történt? – kérdezte Esme.
- Az, hogy ez egy gyilkoló gép.
- Van neve! – üvöltöttem.
- Nem érdekel! – nézett rám szúrósan Edward. Ettől a pillantástól általában csendben maradtam, de most tényleg túl ment minden határon.
- Akkora egy szemét vagy! Hogy tehetted ezt vele? 300 éve nem láttam a legjobb barátnőm és most elüldözöd. Nagyon köszönöm! És amúgy is. Tudom, hogy még mindig szereted! – üvöltöttem a fejébe.
- Álljunk csak meg egy percre. – szólalt meg Tanya. – Kit szeret Edward?
- Fogd már be a szád! Elegem van belőled, te liba. Utállak. Gyűlöllek. Tudom, hogy nem szép dolog utálni valakit, de te még az elviselhető kategóriába sem tarozol. Én pedig most megyek, és megkeresem Bellát! Jazz, jössz? – kérdeztem.
- Persze. – mondta.
- Én is! – mondta Em. – Nem tudom, mit csináltál vele öcsi, de ha Alice így kiakadt, akkor nagy marhaság lehet.
- Én nem megyek! – jelentette ki Rose. Ő sosem szerette Bellát. – Gratulálok, Edward!
- Rose! – szólt rá Carlisle. – Alice, kérlek ha megtalálod, hozd ide!
- Azt már nem! – tiltakozott Edward.
- Ha megtalálom, felhívlak, és elmondom, hol vagyunk. – ígértem, mire bólintott.
- Kérlek, találd meg! – aggódott Esme.
- Meg lesz.