22.fejezet

Sajnálom, hogy ritkán van friss, de egyszerre 3 könyvet írok, és ha még a mésik ficem és elkezdem akkor még ritkábban lesz, de az is lehet, hogy könnyebb lesz... Nem tudom. Itt egy rövidke fejezet, de remélem tetszeni fog:) Jó olvasást!:)

22.fejezet – Beköltözés

Az autóút nem volt hosszú a repülőtérig. Legalábbis nekem nem tűnt hosszúnak. Végig azon gondolkodtam, milyen kínzási módszerekkel vessek véget Tanya életének. Valószínűleg Jane is ezen elmélkedett, mert egész út alatt az ablakon bámult ki, és néha gonosz vigyorra húzta a száját. Ilyenkor elmosolyodtam. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, mire készülünk. Az, hogy épp készültünk lemészárolni a Denali klánt, nem volt baj. De az már igen, hogy ők mit tettek velünk. Az emlékek hatására szorosabban fogtam a kormányt.
- Nyugi, Bella! – mondta Jane és a vállamra tette a kezét. – Megbosszuljuk a halálukat.
- Tudom. – fújtam ki a benn tartott levegőt.
- Nem ártana egy terv. – mondta.
- Az lehet. Először meg kell találnunk azt az újraélesztő vámpírt.
- Igen… És aztán? Nem ronthatunk nekik csak úgy. Erősebbek, mint mi. – magyarázta.
- Tisztában vagyok vele. De most ideges és mérges vagyok… Nem menne a tervkészítés.
- Oké. Majd a gépen.

A repülőgépen

- Nos? – nézett rám Jane.
- Mi, nos? – kérdeztem értetlenül.
- A terv…
- Ja… Igen. Először meg kell várnunk Alice…
- Alice telefonhívását, hogy ki az a vámpír. Igen. De utána. Hogyan öljük meg? – ez a hirtelen kérdés adott nekem némi gondolkodnivalót. Hogyan öljük meg? Jó kérdés. Fogalmam sincs. Egyelőre.
- Talán van valami gyengepontja. Vagy gyengepontjuk. Ha megtaláljuk, onnantól könnyű lesz. – fejtettem ki a véleményem.
- Szóval mit csinálunk?
- Várunk és figyelünk.
- Ennyi?! – kérdezte felháborodva.
- Jane, egyelőre nem tehetünk semmit. – mondtam, és abban a pillanatban megcsörrent a mobilom.
- Igen? – szóltam bele, miután megnéztem a kijelzőt.
- Újság van, Bella! – üvöltötte Alice.
- Jól van… Nyugalom, Alice.
- Az újraélesztő vámpírról van szó. Jeremie-nek hívják. Vörös, rövid haja van. Elég magas és nyurga. Nem túl jó harcos, egyszerűen el fogjátok tudni intézni. Valahogy el kell csalnotok a többiektől. Hogy egyedül legyen…
- Köszi, Alice. Ha van bármi, hívj! – mondtam hatalmasat vigyorogva.
- Oké. Rendben! Vigyázzatok! – aggodalmaskodott.
- Meglesz. Szia! – mondtam, és letettem. Felnéztem Jane-re és egy nem mindennapi látvány fogadott. Jane tele szájjal vigyorgott rám.
- Csak semmi kínzás. Gyorsan végzünk vele… - szavaimra Jane arcáról egy kicsit lejjebb vándorolt a mosoly, míg a hatalmas vigyorából már csak egy gyenge kis mosolyocska maradt. – De Irinával azt csinálsz, amit akarsz.
- Jaj, köszi, Bella! – karolta át a nyakam. – Majd meghálálom.
- Oké. – nevettem.
- Kedves utasaink. A gép hamarosan leszáll a Seattle-i repülőtéren. Kérem, kapcsolják be az öveiket. – recsegett a hangszóró.
- Utálom ezt a hangot. Bántja a fülem. – szorította Jane a kezét az említett testrészre. Ezen is csak nevetni tudtam, mire egy mérges Jane féle nézés volt a válasz.
- Jól van. Csak nyugi. – emeltem fel védekezően a kezemet, ami eléggé remegett, a vissza fojtott nevetéstől. De ezt a többi testrészemről is elmondhatom. A gép lassan ereszkedni kezdett, majd leszállt. Jane sietősen szállt le a gépről. Úgy hittem, minél előbb végezni akar azokkal az állatokkal. Erről eszembe jutott egy fontos dolog.
- Jane. – szólaltam meg félve. Nem fog tetszeni neki az ötletem, de muszáj lesz.
- Mi az? – kérdezte idegesen. Kiszűrhette a hangomból, hogy baj van.
- Hát… szóval… tudod…. – kezdetem dadogni.
- Mondd már! – Jane egyre feszültebb.
- Hát… itt nem ölhetünk embert. Az túl feltűnő lenne nekik… - kezdtem bele a magyarázatomba.
- Szóval… állatokat kell ölnünk? – nézett rám bizonytalanul. Úgy tűnik elmarad az a kitörés, amire számítottam.
- Hát… nem muszáj, de én nem kockáztatnék. – vontam vállat. Jane pár percig elgondolkodva sétált mellettem.
- Oké. Benne vagyok. De csak addig, ameddig muszáj. – adta be végül a derekát.
- Én sem gondoltam másképp. – jó, hogy az emberek is élőlények, de az állatok is azok. Akkor meg miért a rosszabbikat választanánk?
- Akkor jó. Már azt hittem átveszed Cullenék hülye vegetáriánus életmódját. – fújta ki a levegőt.
- Nyugi. Nem leszek vega. Aro amúgy sem engedné…
- Neked bármit megenged… - mondta kicsit szomorúan.
- Mi a baj? – egyáltalán nem értettem miért szomorú.
- Hát… Erről elég nehéz beszélni. Pont veled. – mondta lehajtott fejjel. Fogalmam sincs, miről beszél.
- Jane, mi a baj? – ismételtem meg a kérdésem.
- Csak annyi, hogy mielőtt csatlakoztál a családhoz, én voltam Aro kedvence. Most már teljesen a háttérbe szorultam. Aro nem törődik velem, neked mindent megenged, bármekkora hülyeség is az. – mondta el, ami nyomasztotta a lelkét. Azt tudtam, hogy Jane azért nem kedvel, mert elloptam a helyét. De arra nem gondoltam, hogy ez ennyire bántja őt.
- Ne haragudj… - kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, de ő félbeszakított.
- Nem a te hibád. Aro egyszerűen jobban szeret téged, mint engem.
- De ez nem igaz. – próbáltam vigasztalni, bár magam is tudtam, hogy így van.
- Dehogynem. De ez nem baj. Csak engem zavar ez egyedül. Mindenki odavan érted…
- Nem mindenki. – utaltam Victoriára és Tanya-ra.
- Úgy értem a Volturin belül. – mosolyodott el. Végre valami életjel! – És ott vannak Cullenék is.
- Rosalie nem szeret. – vágtam elgondolkozó képet. Eddig észre sem vettem, hogy már az erdőben vagyunk. – A csomagjaink?
- Előre elintéztem. Elviszik a házunkhoz. – mondta.
- Házunk? – én nem tudok semmilyen házról.
- Igen. Aro vetetett nekünk egy házat. Nem aggódj! Jól el van rejtve. Senki nem fog rá találni. – biztosított róla.
- Oké. És merre van? néztem körül, hátha meglátom valahol.
- Még messze innen. – mosolygott rajtam. – Talán futhatnánk.
- Ez egy jó ötlet. – azzal futásnak eredtünk. Kb. egy órán keresztül futottunk, míg elértük a házat. Egyszerűen mesés volt. Kívülről halvány, barackvirág színű volt. Három oldalát terasz szegélyezte, tele virágokkal. Gyönyörű. Szerencsére alig volt ablak, de az ajtó hatalmas volt. A fa ajtón gyönyörű faragások voltak. A bőröndök az ajtó előtt álltak.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte Jane.
- Meseszép…
- Az. Na, gyere! – húzott a bejárat felé. Előhalászott egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. A zár halk – az emberi fül számára nem hallható – kattanással kinyílt. Az elénk táruló szépség elbűvölő volt. Az előszobából balra a nappali nyílt, jobbra valószínűleg a konyha (amire nem lesz szükségünk). Először a nappalit néztem meg. Egy hatalmas fehér, bőr ülőgarnitúra helyezkedett el a szobában. A kanapé előtt volt egy hatalmas LCD TV. A kanapé két oldalán volt egy-egy fotel. Igazán gyönyörű összeállítás volt. Ami meglepett, hogy a falon rólam, Mel-ről, Jane-ről, Alec-ről. és Apáról voltak festmények. Összesen 8. Az elsőn én voltam és Apa. Az első, ott töltött születésnapomon készült. Mindkettőnk fején ünneplős sipka volt. Nagyon jól állt neki. A másodikon én voltam Melanie-val, mikor még pici baba volt. Pontosan emlékszem. Mel épp egy hetes volt. Régi, szép emlékek. A harmadikon Jane állt egyedül, komoly arccal. Nagyon ritkán képes felszabadulni és mosolyogni. A negyediken Apa volt Mel-lel, Melanie első szülinapján. Mel-en az Apától kapott, színarany korona volt. Apa szeret túlozni, de Melanie-nak nagyon tetszett. Az ötödiken én voltam, Apa és Mel. Itt már 16 volt. Apa a trónján ült, mi pedig két oldalról karoltuk át. Igazán szép család vagyunk így hárman. A hetediken Jane volt és Alec. Annyira boldogok voltak akkor. Még Jane is mosolygott. Alec mindig vidám volt, és a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról. Az emlékek hatására könnybe lábadt a szemem, és hagytam, hogy végig csorduljon egy könnycsepp az arcomon, majd még egy kövesse. Mellettem Jane hüppögő hangot hallatott. Ránéztem és láttam, hogy rázkódik a könny nélkül sírástól. Átkaroltam, hogy tudassam vele, nincs egyedül. Végül az utolsó képre tévedt a pillantásom. A kép az egész Volturit ábrázolta. Demetri hatalmas vigyorával még Felix-é sem vetekedhetett. Olyan boldogok voltunk így együtt. Miért kellett szétszakítani minket? Soha semmit nem ártottunk a vámpírvilágnak. Mi mindig segítettünk, ahol tudtunk. És ez a hála? Hogy megölik a család két legfontosabb tagját? Dem és Alec mindig hűséges volt a családjához. Mindig kiálltak az igazuk mellett. Mindig segítettek, ha baj volt. A Volturi már soha többé nem lesz ugyan az. A srácok nélkül, nem a vámpírvilág szíve vagyunk. Csak egy megsebzett, kilyukasztott szív, amely nem képes összeforrni. Miért tették ezt? Talán nem értékelik a családi szeretet? Lehet, hogy sokan azt hiszik, mi csak egy nagy csoport vagyunk, akik azért vannak együtt, hogy megtartsák a hatalmat. De ez nem így van. Mi egy család vagyunk. Azaz most már egy megcsonkított család. De régen az voltunk. Egy összetartó nagycsalád. Mindenki szeretett mindenkit, és kiálltunk egymás mellett. De Eleazar Denali a hatalomvágya miatt ezt tönkretette. Szétszakított egy szerető családot. Ezért meg fog fizetni. Azt garantálom.