18.fejezet

Lassan közeledünk a végéhez:( De ne aggódjatok, majd írok tektek valami érdekeset, ha ezzel végeztünk:)

18.fejezet – Tervek

- Kate nem fog harcolni. – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Most már a mi családunk tagja. Azt teszi, ami a helyes. – cáfolt meg Apa.
- Honnan tudod, hogy mit tart helyesnek? Ellenünk fordulhat! – álltam fel, jelezve, hogy lezártnak tekintem a vitát. – Kate nem harcolhat!
- Rendben! Igazad van. – hagyta annyiban. – És mit kezdünk a lázadókkal?
- Nem ronthatunk csak úgy nekik. Tervekre van szükségünk.
- Kétség kívül. Talán dugjátok össze a fejeteket egy kicsit Jasper-rel. – javasolta Apa.
- Jó ötlet. – mondtam, és elindultam kifelé. Jasper gyorsan követett. Ő is érezte a helyzet fontosságát.
- Mit fogunk csinálni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Azért ülünk le, hogy kitaláljuk. – léptem be a dolgozószobámba. Nagyon ritkán használtam ezt a helységet, de jelen pillanatban ez volt az egyetlen nyugodt hely. Az szobában volt egy hatalmas, kör alakú íróasztal, körülötte nyolc székkel. A szoba bal szélén volt egy óriási szekrény, tele térképekkel. Odamentem, és elkezdtem kotorászni.
- Hol is vannak jelenleg? – kérdeztem Jaspert, aki közben leült egy székre.
- Denali-ban. – előhúztam Észak-Amerika északi részének domborzati térképét. Leültem Jazz mellé, és kiterítettem a térképet az asztalra. Jasperrel tanulmányozni kezdtük a térképet.
- Ha van eszük, itt várnak minket. – mutattam egy kisebb, üres, zöld területre.
- Igen, de ez sem biztonságos. Mármint nekik. – mondta.
- Erre célzol? – mutattam egy alig észrevehető átjáróra.
- Pontosan. Nem számítanak arra, hogy…
- … hogy a Volturik térképeket nézegetve gondolkodnak a haditerven. – fejeztem be előtte.
- Igen. Arra számítanak, hogy embereket gyűjtünk, és azonnal támadunk. Persze amíg Aro és a többiek vámpírok után kutatnak, mi szépen kidolgozzuk a terveket.
- És szépen bekerítjük őket. – vigyorogtam.
- Bekerítjük? – nézett rám, majd a térképre.
- Ketté válunk. Az egyik csoport itt megy be. – mutattam az előbb felfedezett átjáróra. – A másik itt. – mutattam egy másikra, amit az előző pillanatban vettem észre. Körül-belül egy cérna vastagságú ösvény rejtőzött a hegy és az erdő között, ami körülvette a kis tisztást. – Biztosan nem találnak rá. Még a térképen is alig látszik, ezért ha mégis észrevennék, nem foglalkoznának vele.
- Innen könnyen be lehet jutni észrevétlenül. Ez fantasztikus. – ámuldozott. – Már csak ki kéne találnunk a haditervet.
- Nem lehet túl bonyolult, még a végén mi is belezavarodunk. Egyszerű legyen és jól szervezhető.
- Hogy gondoltad azt, hogy előbb a vérfarkasokkal végzünk? – kérdezte.
- Egyszerűen. Különválasztjuk őket, és a minden erőnket bevetve levadásszuk a kutyákat. Aztán a vámpírok jönnek. Egyszerűbb lenne, ha kis csoportokra bontanánk őket, és úgy végeznénk velük. Nagyobb esélyünk van így, mintha egy nyílt csatában egymásnak megyünk.
- Igazad van. De hogyan választjuk szét őket?
- Azt még nem tudom.



Jasperrel órákig gondolkoztunk azon, hogyan bontjuk csoportokra a lázadókat. Ami azt illeti semmire sem jutottunk. Rengeteg ötletünk volt, de mindben találtunk hibát, márpedig ebben a háborúban nem hibázhatunk. A legkisebb figyelmetlenség is végzetes lehet az egész klán számára. Kopogás riasztott fel minket kétségbeesett próbálkozásunkból.
- Szabad! – mondtam feszülten.
- Jól vagytok? – lépett be Alice, Esme, Edward, Carlisle, Emmett és Rosalie.
- Nem! Nem vagyunk jól. – morogta Jazz. Valószínűleg ugyanúgy érzett, mint én. Még sosem fordult elő velünk, hogy ne találtunk volna valamire megoldást. Erre tessék, már vagy nyolc órája nem jutunk egyről a kettőre.
- Mi történt? – kérdezte Carlisle, miközben sorban leültek a székekre. Edward mellém ült, mellette Esme foglalt helyet, mellette Carlisle, Emmett, Rose és Alice ültek ebben a sorrendben.
- Semmi! Pont ez az! – temettem a kezembe az arcomat.
- Nem tudjuk, hogyan válasszuk szét őket, hogy legyen esélyünk ellenük. – panaszolta Jasper.
- Azóta ezen gondolkodtok? – kérdezte Rosalie. A lekezelő hangsúlyától a falnak mentem volna. Vagy inkább őt vágtam volna neki…
- Rose! Ez nehéz feladat. – korholta le Carlisle.
- Nem hiszem, hogy megerőltető lenne egy kicsit gondolkozni. – vitatkozott Rosalie. Ez az! Veszekedés.
- Igen! – kiáltottam fel, megemelve az arcomat.
- Mi igen? – értetlenkedett – természetesen – Emmett.
- Mit teszünk? – persze Jazz-nek azonnal leesett.
- Veszekedés! Viszályt robbantunk ki köztük, hogy maguktól váljanak szét. – néztem csillogó szemekkel Edward-ra.
- Azt hiszem ez beválhat. – töprengett Jasper.
- Persze, hogy beválik! Nem lehet gubanc.
- Ügyes vagy! – suttogta a fülembe Edward.
- Beszélek Apával. – pattantam fel, hogy a trónterem felé rohanjak. Pár másodperc alatt odaértem. Az ajtón szinte beestem.
- Mi történt? – nézett értetlenül Apám csillogó szemeimbe.
- Megvan! Megvan, mit csinálunk! – mondtam, vagyis inkább daloltam.
- Igazán? – nézett Marcus – talán életében először – izgatottan.
- Igen! Szétválasztjuk őket, hogy külön-külön végezhessünk velük. – újságoltam.
- És mégis hogy gondolod? Odamész, és egy kerítéssel elválasztod őket? – most még Caius szemétkedése sem tudta csitítani jókedvem.
- Nem. Viszályt keltünk köztük, így maguktól fognak szétválni. Nem lehet benne hiba. Tökéletes terv.
- Drága unokahúgom, ez nem terv. Ez egy terv töredéke, és messze nem tökéletes. – magyarázta Caius úgy, mintha elmebeteg lennék. Tényleg kezdett az agyamra menni.
- Ha van jobb ötleted, hallgatlak. – néztem vissza rá mérgesen.
- Nem az én dolgom a tervezgetés.
- És mi a te dolgod? Egésznap ülni és semmit nem csinálni? – kérdeztem cinikusan.
- Nem tartozik rád, hogy mi az én dolgom. Foglalkozz a sajátoddal. – felelte mérgesen.
- Ez ugyanúgy vonatkozik rád is.
- Te nekem ne parancsolgass. – állt fel.
- Caius! Hagyd Bellát. Igaza van. – állt ki mellettem Apa. Elégedetten mosolyogtam Caius-ra, majd visszasiettem a dolgozószobámba. Cullenék úgy voltak ott, ahogy hagytam őket.
- Hogy keltünk köztük viszályt? – kérdezte Jasper, amint leültem mellé.
- Azt még nem tudom. De biztos kitalálunk valamit.