20.fejezet

Hoztam egy rövidke fejezetet. Remélem tetszik:)

20.fejezet – Régi ismerős

- Nicsak, a kis Bella. – mondta közelebb lépve hozzám, mire én hátráltam. Hogy lehet életben?! – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogtam, ami nem tett túl jót, az eddig felépített hírnevemnek.
- Meglepődtél igaz? Tudod, sok tehetséges vámpír áll a mi oldalunkon. Egyikük képes visszahozni a vámpírokat a halálból. Szerencsére időben értek vissza, így sikerült mindenkit megmenteni. – magyarázta Victoria, még mindig vigyorogva. Akkor nem lehet őket megölni, csak akkor, ha sikerül végeznünk azzal a tehetséges vámpírral.
- Most végre bosszút állhatok James haláláért. – ez a mondtat visszarángatott a jelenbe. Azt lesheti. Azzal tehetségemet bevetve, megpróbáltam felgyújtani. A lángok körbevették a testét, de ő csak nevetett. Ez hogy lehetséges?! Már halottnak kéne lennie! A lángok nem értek hozzá, csak körülötte lebegtek. Úgy tűnik ez nem lesz jó. Megpróbáltam lefagyasztani, de csak a körülötte lévő levegő fagyott meg, amitől nem tudott mozdulni. Victoria nevetése a torkán akadt, amint rájött, hogy nem tud mozogni. Halványan elmosolyodtam, majd futni kezdtem.
- Egyszer úgyis elkaplak. Nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad! – kiáltotta utánam, de én már messze jártam. Pár másodperc, és a palotánál vagyok. Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelemtől sírva futottam a nagyterem felé. Berontottam, és Edward nyakába vetettem magam, aki hallva, hogy jövök, elindult az ajtó felé.
- Kicsim, mi történt? – simogatta a hátam, de én képtelen voltam válaszolni, csak zokogtam a vállába. – Még miattuk?
- Nem. – válaszolt helyettem Jasper. – Nincs bűntudata.
- Akkor? – kérdezte Alice.
- Fél.
- Mégis mitől kéne féljen? Nem ő a nagy Bella Volturi. A legyőzhetetlen? – mondta gúnyosan Rosalie.
- Él… - suttogtam Edward vállába.
- Ki él? – kérdezte.
- Ő… Victoria…él! – zokogtam.
- Az nem lehet! – suttogta ő is. – Victoria halott. Láttam a hamvait, mielőtt eljöttünk.
- Felélesztették. Egy vámpír. Nem tudom ki az. De él! – néztem az aranybarna szempárba.
- Kedvesem mutasd meg! – kérte Apa, és hozzám lépett. Edward átadott neki, majd megfogtam a kezét. Kiterjesztettem a pajzsom. Az emlék fájdalmasan hasított az elmémbe. Az egész beszélgetést visszajátszottam, hallottam, hogy Edward felszisszen. A pusztán pár perces emlék végére már rázkódtam a zokogástól. Amint Apa végzett Edward hátulról átkarolta a derekam.
- Semmi baj. – suttogta a fülembe. – Nem hagyom, hogy a közeledbe menjen.
- Vigyázunk rád! – mondta Jane. Hálásan néztem rá. Nem voltunk éppen puszi-pajtások, de nem is utáltuk egymást. Őt is megviselte Alec halála. Halott barátom emlékére felmerült bennem egy kérdés.
- Kész vannak a síremlékek? – néztem Apára.
- Még nincsenek. Épp neki akartunk állni, mikor megjöttél. – mondta.
- Én csinálom Dem-ét. – mondtam határozottan. Valamivel ki kell engesztelnem őket a bűnömért, bár a síremlék készítése még nem elég ehhez. Ennél sokkal többre lesz szükség. Már meg is van mit kell tennem.
- Kik végeztek velük? Pontosan?
- Alec-kel Irina, Isis-szel Eleazar és Demetrivel Tanya. – mondta Marcus, mire megmerevedtem. Egyszer már megöltem azt a szipirtyót, és megteszem még egyszer. Elvette tőlem Demetrit, de ezt nagyon meg fogja bánni.
- Elintézem őket! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Nem mehetsz egyedül! – mondta Apa, csakhogy nem felháborodva.
- Én is megyek! Kicsinálom azt az Irinát! – fújtatott Jane.
- Ketten megoldjuk! A többiek maradjanak itt, és készüljenek! A föld alá tiporjuk ezeket az állatokat. – mondtam égve a bosszúvágytól. Keservesen meg fogják bánni azt a napot, amikor megcsonkították a Volturit. Erre esküszöm!