19.fejezet

Bocsi...ez egy kicsit rövid lett, de majd jönnek hosszabbak is:) Szeretlek titeket!

19.fejezet – Gyötrődés

- Nincs ötleted? – kérdezte Jasper.
- Sajnos nincs. Neked? – válaszoltam.
- Semmi. Nektek? – fordult a többiek felé, mire ők lassan megrázták a fejüket.
- Ez nem lehet igaz! – csaptam mérgesen az asztalra, majd felpattantam.
- Édesem, nyugodj meg! – karolt át hátulról Edward. Az utóbbi pár hetes készülődés és gondolkozás alatt, ugyan úgy viselkedtünk egymással, mint mielőtt elhagyott volna. Azzal a kivétellel, hogy a testi kapcsolatunk sokkal intenzívebb volt, és nem kellett már azon aggódnia, hogy kárt tesz bennem. Az első, együtt töltött éjszakánk felemelő érzést nyújtott, persze ennek is meg volt a hátránya. Név szerint Emmett. Képtelen volt magában tartani a hülye, perverz beszólásait, miszerint: Bella, hogy jobb csinálni, emberként vagy vámpírként? Vagy: Edward, milyen egy tapasztaltabb nővel szeretkezni? - Em ügyesen utalást tett arra, hogy már van egy lányom, aki történetesen apjának tekintette Edward-ot. Nemcsak, hogy apjaként szerette, kezdett rászokni az „apa” megszólításra. Edward-nak ez nagyon tetszett, bármennyire is titkolta. Látszott rajta, hogy szereti Mel-t, és minden tettével óvni akarja. Egyszer rákérdeztem, nem zavarja-e, hogy Jake az igazi apja. Erre csak elmosolyodott és azt mondta – Kicsim, Mel a te lányod, és az én fogadott lányom. Nem számít, milyen kis bolhazsák az apja, vagy ő. Én szeretem. – ez annyira megható volt.
- Bella! – rontott be, és rángatott ki gondolataimból kétségbeesve Felix.
- Mi történt? – bújtam ki Edward ölelése alól, és odamentem Felix-hez.
- Csapdába csaltak minket!
- MI?! – kérdeztük mind a nyolcan.
- Rájöttek mire készülünk, és a vámpírokkal együtt vártak rájuk a vérfarkasok.
- Az nem lehet! – kiáltottam. A legjobb barátaim közül hárman is ott voltak: Isis, Alec és Demetri. NEM! Nem halhattak meg! Rajtuk kívül még Caius volt ott, aki mindenképpen le akart számolni ősi ellenségeivel. – Mondd, hogy jól vannak!
- Sajnálom! Mind meghaltak… - mondta lehajtott fejjel.
- NEM! Nem nem nem nem nem! – rogytam le a földre. Az én hibám. Csak az enyém! Én küldtem oda őket! Az én hibám. – Az én hibám! – üvöltöttem.
- Nem, Bella. Nem a te hibád. – mondta Edward, és leguggolt mellém.
- De igen! Én küldtem oda őket! ÉN! – zokogtam ténylegesen. A könnyek hosszú folyása utat tört a szememen keresztül, kijutva a nagyvilágba. A könnycseppek gyorsan folytak végig az arcomon, majd a földre csöppentek. A halk koppanás dobhártyarepesztően visszhangzott a fülemben. Azt mondta minden egyes hang: A te hibád! Te kergetted őket a halálba! Te vagy egyedül a felelős!
- Bella! Nyugodj meg! – suttogta szaggatottan Alice. Észre sem vettem, mikor térdelt mellém.
- Nem nyugszom meg! – álltam fel ordítva, és kirohantam a szobából. Nem érdekel hová rohanok, csak messze innen. Messze attól a szobától, ahol megtudtam, hogy három nagyon jó barátom halott. Nem lehetnek halottak! Élniük kell! Egyenesen Alec szobája felé rohantam, majd szinte betörtem az ajtót. Alec sehol!
- Alec! – kiáltottam. Talán Demetrinél van. Mindig együtt lógnak. Demetri szobája szintén üresen állt. – Dem! Alec! Hol vagytok?! – elgyötörten és bűntudattal a szívemben rogytam a földre, és úgy zokogtam. Már egy ideje ott lehettem, mikor valaki leült mellém, és a hátamat kezdte simogatni.
- Drágám, nem a te hibád… - suttogta Edward.
- De igen…és ezt te is tudod. – sírtam a vállába.
- Ugyan már! Te megpróbáltál segíteni. – nyugtatott tovább.
- De ha több embert küldök…
- Akkor többen halnak meg. – mondta. Igaza van. De akkor is az én hibám… Én tehetek róla! Ha jobban átgondoltam volna, akkor ez nem történt volna meg!
- Túl sok a volna. – mondta Edward, én pedig értetlenül néztem rá.
- Hullámzik a pajzsod… - magyarázta meg. Nagyszerű. Akkor most bármelyik képesség hat rám, és bárki megölhet. Bár lehet, hogy az lenne a legjobb. Akkor nem árthatnék senkinek…
- Erre még csak ne is gondolj! – parancsolt rám Edward.
- Bocsi…
- Gyere! Pihenj egy kicsit! – húzott fel a földről.
- Oké. – Edward a szobánk felé húzott, mikor beértünk lefektetett az ágyra.
- Kicsim meg kell nyugodnod! – tornyosult fölém.
- Nyugodt vagyok. – hazudtam ártatlanul, ami amúgy sem volt igaz. Nem vagyok ártatlan! Minden az én hibám! Miért kellett oda küldenem őket?! Várnunk kellett volna még! Könnyes szemekkel emlékeztem vissza arra a napra, mikor halálra ítéltem a legjobb barátaimat. Jasperrel épp kitaláltuk, hogyan kelthetnénk viszályt a vérfarkasok és a vámpírok között. Lelkesen magyaráztam Apáéknak, mikor Dem és Alec berontottak, hogy ők bizony el akarnak menni kicsinálni azokat a bolhás dögöket. Alec olyan édes kiskutya szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani. Pedig jobb lett volna. Szegény kicsi Alec nem is sejthette, hogy a vesztébe rohan. Erre Caius is kijelentette, hogy most végleg leszámol a vérfarkasokkal. Még páran hozzájuk csapódtak, aztán pár nap múlva el is indultak…és nem jöttek vissza.
- Bella! Bella, nyugodj meg! – csitított Edward. A szememből hosszan folytak a könnyek. Jéghideg bőrömnek érve a cseppek égető érzést váltottak ki. Zokogásom egyre erősödött. Edward kénytelen volt leszorítani az ágyra, nehogy elkezdjek rángatózni. – Jasper! – kiáltotta, és Jazz Alice-szel az oldalán berontott a szobába.
- Mi történt? – kérdezte sipákolva Alice.
- Nem tudom. Valami rohama lehet. Jasper, segíts megnyugtatni! – utasította őket Edward, majd a nyugalom gyors és erős hullámokban tört rám, de csak rosszabb lett. Az elmém és az érzéseim tiltakoztak a mesterséges nyugalom ellen, és sokkal elviselhetetlenebb lett a bűntudat érzése.
- Bella! – rontott be Apa, Marcus, és az összes testőr. – Mi folyik itt?
- Nem tudjuk… - szorított még mindig Edward.
- A nyugalomhullámok nem hatnak… - mondta kétségbeesve Jasper. Hiába is próbálna nyugtatni, akkor is tudom, hogy az én hibám. Ha nem küldöm oda őket…. ha jobban átgondolom mit csinálok…
- Mind beleegyeztek, Bella! – mondta erőlködve Edward. Elég nagy erő kellett ahhoz, hogy képes legyen egy helyben tartani.
- Nem számít! – sikítottam. – Az én hibám!
- Nem! Bella, nem a te hibád… - mondta Eddy.
- Mi? Már miért ne lenne az én hibám? - néztem rá értetlenül. Volt valami a hangsúlyában, ami egyáltalán nem tetszett.
- Aro először nem akart beleegyezni… én beszéltem rá. – hajtotta le a fejét.
- Mi? Miért? – kérdeztem kétségbeesve. Ha igazam van Eddy-vel kapcsolatban, akkor nagyon meg fogja bánni, amit tett.
- Én… azt akartam, hogy eltűnjenek. Eleazar jutalmat ajánlott. – nézett bocsánatkérően. Hát arra várhat. Egy pillanatig mindenki feszült csendbe burkolózott, amit az én hangos és fenyegető morgásom tört meg.
- Bella, én sajnálom… - tett hátra egy lépést. Mielőtt nekirontottam volna arrébb löktem Edward kezét. Rávetettem magam Eddy-re, és pár másodperc alatt végeztem vele.
- Vigyétek innen, és égessétek el! – mondtam komoran.
- Bella, nem gondolod, hogy ez túlzás volt? – kérdezte Carlisle.
- Már hogy lett volna túlzás? – fordultam felé kiabálva. – Elárult minket, és miatta halt meg a három legjobb barátom…
- Bella, tudom, hogy ez fáj, de idővel könnyebb lesz. – nyugtatott tovább.
- Hogy lehetne jobb?! Te vesztettél már el valakit? Szerintem nem! Akkor honnan tudnád?! – miután befejeztem kitörésemet, rohanva indultam a kijárat felé. El kell tűnnöm innen! Nyugalomra van szükségem. Az ajtó hangos csattanással vágódott a falhoz, én pedig a vár mögött lévő erdő felé futottam. Amint a közepére értem, erősen beleütöttem a mellettem álló fába, ami nemcsak, hogy gyökerestül kifordult, egy másik fának nekicsapódva azt is kidöntötte. Zihálva álltam az erdő közepén, várva a nyugalmat, de az nem jött. A hátam mögött halk reccsenést hallottam. Lassan megfordultam, hogy megnézzem az újonnan érkező vámpírt.