21.fejezet

21. fejezet – Fájdalom

- Menj el, Edward! – mondtam ki a végzetes szavakat. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom az arcát.
- Mi?
- Menj el! Nem bírom ezt tovább. A magánéletem befolyásolja a kötelességem, és nem kockáztathatom meg, hogy miattam legyen veszélyben a családom. – mondtam halkan, és szinte minden második szónál elcsuklott a hangom.
- Ezt nem teheted! Bella, kérlek! Most kaptalak vissza. Nem veszíthetlek el megint. – lépett oda hozzám, és szorította meg a karomat, mintha örökre magához akarna láncolni. A könnyeim eddig észrevétlenül lopakodtak végig az arcomon.
- Sajnálom. Muszáj megtennem. – még mindig rázkódtam a zokogástól.
- Bella, ne! Nem muszáj ezt tenned. Sajnálom, de Tanya számomra soha nem lesz közömbös. Szeretem őt, de te fontosabb vagy nekem.
- Menj el! – suttogtam. – Kérlek! Menj el!
- Rendben. Ha ezt akarod… - mondta két perc csend után. Edward elengedte a karomat, és elindult az ajtó felé.
- Várj! – mondtam, még mielőtt kilépett volna az ajtón. Edward reménykedve visszafordult. – Vidd magaddal Melanie-t. Vigyázz rá! Ne hagyd, hogy baja essen. Kérlek!
- Természetesen. – bólintott, majd elment. Most tudatosult csak bennem, hogy soha többé nem láthatom. Hogy ugyanazt tettem, mint ő, amikor elhagyott. Azzal a kivétellel, hogy ő magától ment el akkor, most viszont én küldtem el. Pontosabban száműztem. És vele együtt a lányomat is. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Mel rohant be sírva a szobámba.
- Anyu, ne tedd ezt velem! – omlott a nyakamra. – Nem küldhetsz el! Veled akarok maradni. Veled és Jane-nel megyek! Segítek! Kérlek anyu!
- Sajnálom! Nem jöhetsz velem! Túl veszélyes. Edward-nál biztonságban leszel. – öleltem szorosan magamhoz. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán a földön végezze, majd beitatódjon a fapadlóba. Még egy-két csepp követte az elsőt, de aztán erőt vettem magamon, és lezártam a könnycsatornám kapuját.
- Kérlek! Kérlek, anyu! Nem akarlak elhagyni! Veled akarok maradni. – zokogta tovább.
- Ha itt végeztünk megkereslek, és örökre együtt leszünk. Ígérem! – simogattam hollófekete haját. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, anyu! – sírt még mindig.
- Menj, pihenj le! – mondtam.
- Oké! – rohant ki az ajtón, szemeit törölgetve. Elgyötörten rogytam le az ágyra, hogy arcomat a kezeimbe temethessem.
- Bella! – lépett be Jane.
- Mi az? – néztem végig fekete ruháján és köpenyén.
- Indulunk. – mondta.
- Rendben. – álltam fel, és felöltöttem a pókerarcomat. – Mehetünk.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor mellé értem.
- Persze. Mi bajom lehetne? Megbántottam Edward-ot, és vele együtt elküldtem Mel-t. Bizonyára minden rendben. – mondtam gúnyosan. Ezért egyáltalán nem voltam büszke magamra, de nem tudtam irányítani. Ha valami bánt, a fájdalmamat a körülöttem lévőkön töltöm ki.
- Bella, ezt kellett tenned. Ez volt a helyes lépés. Így mindketten biztonságban lesznek. – próbált vigasztalni. Jane-nel nem igazán jöttünk ki jól, de úgy tűnik Alec és Dem halála, és a bosszú egy összetartó párost kovácsolt belőlünk.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem egy csepp reménnyel a hangomban. Talán mégis helyesen cselekedtem.
- Igen. És szerintem mindenki más is. Sőt. Edward megérdemelné, hogy soha többet ne állj vele szóba.
- Hallottad?
- Mindenki. Elég hangosan veszekedtetek. – magyarázta.
- Értem. – hát ez elég égő lehetett. Azon vesztem össze életem szerelmével, hogy egy másik nőbe szerelmes – akit egyszer már megöltem, és most készülök a másodikra - , ráadásul mindenki hallotta. Jane kitárta előttem a hatalmas vaskaput. Kiléptem rajta és feltettem a fejemre a csuklyámat. Jane csendesen követett, majd becsukta a kaput.
- Bella! Bella, várj! – hallottam meg Alice hangját. – Bella!
- Mi az, Alice? – fordultam meg. Alice éppen nekirohant a kapunak.
- Bella, itt kell maradnod. – szorította a vaskaput mindkét kezével, mintha egy börtönből próbált volta kiszabadulni.
- Miért? Csak nem félted te is Tanya-t?
- Nem. Én ki nem állhatom őt. De téged szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – kezdett könnyek nélkül zokogni.
- Alice, miről beszélsz?
- Láttam… láttam, hogy meg fogsz halni… - zokogta halkan.
- Hogyan? – ha tudnám, hogyan halok meg, talán elkerülhetném. Végül is Alice nem először lát meghalni.
- Azt nem tudom… Csak láttam, ahogy égsz. Nem mehetsz el! Nem halhatsz meg!
- Alice! Nem először látod azt, hogy meghalok. Nem lesz semmi baj. – nyugtattam.
- Kérlek, vigyázz magadra! Majd figyelem a jövőt, és ha látok valamit, felhívlak. – ígérte.
- Köszönöm, Alice. – szorítottam meg a kezét. – Ti is vigyázzatok. – mondtam, azzal futásnak eredtem. Jane pár tizedmásodperces késéssel követtet. Beletelt neki pár másodpercbe, míg utolért.
- Bella, nem kéne átgondolnod? – kérdezte aggódva.
- Nem. Alice szól, ha valami gáz lenne. Addig pedig biztonságban vagyunk. És ne félj. Csak engem látott meghalni, téged nem.
- Én miattad aggódom. Sok személyes ellenséged van a lázadók között. Ott van az egész Denali klán. Tanya utál, mert egyszer megölted, és szereti Edward-ot. A többiek azért utálnak, mert elvetted tőlük Kate-t. Ott van még Victoria. Neki is feltett szándéka, hogy megöljön. – magyarázta aggodalmasan.
- Jane. Nyugi! Nem lesz semmi baj. – nyugtattam. Végül is, ki lenne képes elbánni velem és a tehetségemmel. Én vagyok a legveszélyesebb vámpír a földön.
- Oké. De azért vigyázz magadra!
- Mindig vigyázok. – a beszélgetésünk alatt elértük a garázst. Eddig észre sem vettem, hogy milyen hatalmas. Vagy 50 autó állt itt, és a fele üres volt. Egy másodperc alatt megtaláltam az enyémet, és bepattantam a vezetőülésre, míg Jane az anyósülésre.
- Bella! Jane! Várjatok! – hallottuk meg Felix hangját. Letekertem az ablakot, bír amúgy is tökéletesen hallottam volna.
- Mi az? – kérdeztem ingerülten. Ha ő is meg akar állítani minket, akkor esküszöm, hogy letépem a fejét.
- Ezt bent hagytátok. – nyújtotta át a késeinket.
- Oh… Köszi. – vettem át, és Jane-ét odaadtam neki.
- Nincs mit. Csak nem akartam, hogy fegyver nélkül álljatok bosszút azokon a férgeken. – mosolygott ránk.
- Hát… kösz még egyszer. Kérlek megmondanád Alice-nek, hogy koncentráljon egy újraélesztő tehetségű vámpírra? Ha ez megvolt, hívjon fel és adjon pontos leírást róla, hogy végezhessünk vele. – magyaráztam neki. E nélkül nem volt túl sok esélyünk. Bárkit ölünk meg, ő újraéleszti…
- Persze. Sok szerencsét. – mondta.
- Kösz. – mondta Jane.
- Tényleg nincs mit. – azzal el is tűnt. Egy pillanatig a kormányra meredve gondoltam végig azt, amit tenni készültem. Biztosan ezt akarom? Kockáztatni Jane életét azért, hogy bosszút állhassak a barátaim haláláért? Vagy talán nem is ez az igazi ok. Tanán csak ürügy, hogy eltávolítsak valakit, aki az utamban áll. Tanya. A neve hallatára is lángok keletkeztek halott szívem helyén. A gyűlölet lángjai. Ha tehetném, már most végeznék vele. Gyűlölöm azt a nőt. Elképzeltem, ahogyan lassan kínozva végzek vele, ahogy élve felgyújtom, és megvárom, míg a sikolyaitól zengő erdőben vége lesz. Ezúttal örökre…
- Bella! – rángatott ki Jane a kellemes fantáziálásomból. – Indulunk?
- Persze. – ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon. – Indulhatunk.