Saját könyv, első fejezete

Ha minden jól megy, akkor ide pár részletet fel fogok rakni a könyvemből, amennyiben tetszik nektek... Ez az első fejezet:)Remélem tetszik:)

1.fejezet
Elisabeth Sanders vagyok, de a barátaim csak Lizzy-nek hívnak. Ami azt illeti nincs túl sok barátom. Mindössze három. Egyikük, Miranda Deal, gyerekkori legjobb barátnőm, a másodikat mindenki ismeri. Ő Ashley Tisdale. A harmadik, és egyben utolsó igaz barátnőm Hilary Duff. Az egész világ számára, egy popcsillag vagyok. A barátaimon kívül senki nem látja meg bennem, a visszahúzódó, csendes Lizzy-t. Nekik csak egy pletykaforrás vagyok. De már nem számít. Két éve vagyok a pályán, és ez idő alatt magántanárom volt, de úgy döntöttem elég volt! Visszamegyek az iskolába, akárki akármit mondd. Mivel 15 éves koromban kezdtem el énekelni, még van lehetőségem visszamenni a gimibe. És meg is teszem! Anyám szerint a fenekemen kéne maradnom, és folytatni a magántanulást, de nem hallgattam rá.
Az egyik koncert előtt a pszichológusom, Mary próbált megnyugtatni. Iszonyatosan lámpalázam van, de Mary gyakorlataival könnyen megnyugszom.
- Ommmmm, Elisabeth! Ommmmmmm! – mondta felvéve a tipikus jógaülést.
- Ommmmm! – csináltam ugyanazt, amit ő. – Ommmmmm! A fenébe omm, ez nem használ. – nyitottam ki a behunyt szemeimet.
- Dehogynem! Csak figyelj oda, és lazulj el! – mondta még mindig idegesítően nyugodtan.
- Oké. Ommmmmm! – az omm-ozás kezdte megtenni a hatását. – Nyugodt vagyok! – pattantam fel.
- Örülök, drágám. – mosolygott rám Mary. Szokása volt a drágámhoz hasonló nyálas megszólításokkal bombázni engem.
- Én is! – mosolyogtam vissza.
- Elisabeth! Szépségem! Azt hiszem itt az ideje egy alapos sminkelésnek, fodrászatnak és masszázsnak. – lépett be a stylist-om, Donna.
- Felőlem. – vontam meg a vállam.
- Elisabeth, kicsit több lelkesedést! Anna, Lily, Valleri! – kiáltott, mire három idegen lány lépett be az öltözőmbe.
- Igen! – mondták egyszerre. Micsoda robotok!
- Hozzátok csúcsformába, a mi csillagunkat. Anna smink, Lily haj, Valleri masszázs. – tapsolt egyet Donna. – Szépségem, átfáradnál a sminkelő székbe? – fordult felém.
- Persze! – bármit megteszek, hogy segítsem Donna beosztottjainak a munkáját. Végül is ők azért fáradoznak, hogy engem elviselhető állapotba hozzanak. Gyorsan leültem a szépítkező asztal előtt lévő sminkelő székbe.
- Csak ügyesen! – csukta be maga után Donna az ajtót.
- Elnézést. Kérhetek egy autogrammot? – fordult felém az egyik lány egy papírral és egy tollal.
- Hát persze! – vettem át a papírt és a tollat. – Milyen névre?
- Anna. – mosolygott. Igazán aranyosnak tűnt.
- Sok szeretettel Annának! – mondtam miközben lefirkantottam a sorokat a papírra, majd az aláírásom. – Tessék! – nyújtottam át mosolyogva az autogrammot.
- Köszönöm! – vigyorgott Anna. Gyorsan lerakta az asztalra, és nekiállt a sminkemnek. Egy kis alapozóval kezdte, majd fekete szempillaspirált kent rám. Eközben a Lily nevű lány nekilátott elkészíteni a frizurámat, Valleri pedig a vállamat masszírozta.
- Valleri, kérdezd meg a főnököt, hogy milyen színű ruha lesz rajta! – mondta Anna.
- Oké! – rohant ki az említett. Egy perc múlva vissza is ért.
- Fekete. – mondta. Az én gyomrom pedig föl-le kezdett ugrálni. Ha Donna feketét ad rám, akkor tuti valami feszülőset. Nem mintha nem lettem volna elég vékony hozzá. Inkább az zavart, hogy nem kapok benne rendesen levegőt. Anna elővett egy hatalmas sminkes táskát, azaz inkább bőröndöt, majd előkotort belőle egy márkás szemceruzát.
- Kérlek, nézz fel! – mondta, én pedig teljesítettem, amit kért. Óvatosan végighúzta a ceruzát a szemem alatt. Amikor én csinálom ezt, mindig belenyúlok a szemembe. Ehhez képest Anna úgy csinálta, mintha 50 éves tapasztalattal rendelkezne, ami elég lehetetlenül hangzott, mivel alig nézett ki 25-nek. Miután végzett a szemceruzával, egy fekete kis dobozkát vett elő, amiben a fekete sminkek árnyalatai sorakoztak. Anna kiválasztotta a legsötétebbet, és felkente a szemhéjamra.
- Kész is vagyunk! – csukta össze a dobozkát.
- Én is végeztem. – mondta Lily, majd Anna a tükör felé terelt.
- Huh! Igazán profik vagytok! – bámultam a tükröt. El se hittem, hogy ez valójában én vagyok. Egy igazi popsztárt csináltak belőlem.
- Köszi! – mondta Lily és Anna, miközben Valleri halkan morgott valamit.
- A masszázs is igazán tökéletes volt. – mosolyogtam rá, amitől jobb kedvre derült, és visszamosolygott.
- Elisabeth! Elisabeth! Öltözni! Öltözni! – csapódott ki az ajtó, miközben Donna besuhant.
- Oké! Oké! Megyek! Megyek! – mondtam kétszer mindent. Megjegyzem szándékosan.
- Gyerünk! Mindjárt kezdődik a show!
- Még van két óránk. – tanulmányoztam a karomon lévő, kis óra kijelzőjét.
- Épp elég! – ragadott karon, és a szoba közepére állított. – Anna, hozd be a ruháját!
- Igenis! – rohant ki Anna – a valószínűleg feszülős – ruhámért. Mikor visszaért, nem kellett csalódnom Donnában. Anna karján egy fekete műbőr csőgatyával, és egy fekete, csillogó kövekkel telerakott toppal tért vissza.
- Hol a cipő? – kérdezte Donna.
- Mindjárt hozom azt is. – mosolygott rám Anna, én pedig viszonoztam. Ismét kirohant, majd visszajött egy fekete magas sarkúval.
- Donna, úgy fogok kinézni, mint maga a halál. Már csak egy fekete köpeny kéne és egy kasza. – nyivákoltam.
- A kaszát nem rendeltem meg, de a köpeny megvan. – vigyorgott rám.
- Nagyon vicces. – dünnyögtem.
- Elisabeth, nézd át még egyszer a dalok sorrendjét! – lépett be Nate, a manager-em.
- Megvolt. – mondtam unottan. Már kívülről fújtam a sorrendet, nem is beszélve a szövegekről.
- Akkor kezdődjön a SHOW! – kiáltotta kicsit túl hangosan.
- Lizzy! – rohant be három legjobb barátnőm.
- Ash, Hilary, Miranda! – kiáltottam és a nyakukba ugrottam. – Azt hittem programotok van mára.
- Na, ne hülyéskedj! A világért sem hagynánk ki egyik koncertedet sem. – monda Miranda.
- Hát, a világért lehet, hogy igen. – vágott elgondolkozó fejet Ashley. – De csak akkor, ha osztozunk rajta. – erre kitört a nevetés.
- Elisabeth! Színpadra! – mondta Nate.
- Oké! Gyertek! – mosolyogtam a lányokra, akik követtek.
- Itt a fülhallgató. – nyomta a kezembe Nate. Gyorsan betettem, és már indultam is. Ráálltam a kis kör alakú liftre, ami majd felvisz a színpadra. Három! Kettő! Egy! – mutogatta Nate, és az egynél elkezdődött a zene, és megindultam fölfelé. A kedvenc számom hangja betöltötte az egész stadiont. Mikor felértem hatalmas tapsvihar tört ki, és a kiáltozások majdnem elnyomták a zenét. Elindultam a színpad eleje felé, és elkezdtem énekelni.
- Soha ne vááárj! Soha ne áááállj! Mindig csak előre néééééz! Ne fordulj vissza és ne nézz hátra! De ha mégis megtennéd, soha ne fééééééélj!
A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – a dal úgy borította be a stadiont, mint a szerelem a szívet. A tömeg tapsolt a ritmusra, és kiáltozott. A lányok velem énekeltek, míg a fiúk átgondolták mit is beszélek. A számaimnak nem volt túl sok értelme, de nem is ez kell a fiataloknak. Ha egy számban szerepel a „szerelem” szó, az már nyerő náluk.
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! – jött újra a refrén. A tömeg őrjöngött! Jobban körülnézve rájöttem, hogy nem pár száz, nem is pár ezer ember van itt, hanem több mint ötvenezren lehetnek. Ez az érzés örömmel töltött el, és még élénkebben énekeltem.
- Ne gondolj vissza rááááááá! Ha érzed, megcsal a szíved, ne gondolj vissza ráááá! A szerelem elmúlt, és a szíved majd’ felgyúlt, ne gondolj vissza rááááá! – ez a lassú rész a kedvencem! – Ne gondolj vissza ráááá! Nem érted, hogy lehet vége! Az ember törékeny lélek! Az eszed nevel, a szíved darabokban heveeeeeeeeeeeeer! – ennél a résznél olyan magasan és hosszan kellet énekelnem, hogy majd belepusztultam, de sikerült!
- A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életed! A szerelem újra él! A soha el nem múló érzés. Áttör a szíveken, elhinni képtelen aki váááár! Ragadd meg és el ne engedd! De várni, várni rá őrület, ez az érzés nyomtalan. Beborítja a szívedet, de az eszed is megmaraaad! Ne hagyd, hogy elvegye az eszedet! Ne hagyd, hogy elvegye az életeeeeeed! A SZERELEM ÚJRA ÉL! – a tömeg őrjöngő tapsviharban tört ki.
- Köszönöm nektek! Imádlak titeket! – kiáltottam nekik, mire sokkal hangosabban kiabáltak. Tényleg imádtam őket! Ha nem lennének, nem lenne miért felállnom a színpadra. De az az érzés, hogy ötvenezer embert teszem boldoggá, felemelő volt. A következő számokat sokkal boldogabban énekeltem el, mint bármely más koncertemen. Mire az utolsó számhoz értem, a siker és a boldogság teljesen megrészegített. A közönség tombolt.
- Ennyi mára emberek! Köszönöm, hogy itt voltatok! Jó éjszakát mindenkinek! – kiáltottam, mire ismét sikítoztak és tapsoltak, majd lesétáltam a színpadról. Mikor látótávolságon kívülre értem, és a mikrofon sem volt nálam, hangosan kifújtam a levegőt.
- Elisabeth! Csodás koncert volt! – lépett elő Nate.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Lizzy, Lizzy! – rohantak a lányok, és egyszerre a nyakamba vetették magukat.
- Fantasztikus voltál. – tapsikolt Ash.
- Kösz. – hálálkodtam. – Megyünk ma valahová?
- Igen. Mivel ez az utolsó estéd igazi sztárként, ma elmegyünk bulizni. – ugrált Miranda.
- Oké. De van egy feltételem! – emeltem fel a mutatóujjam. Mindhárman kíváncsian és csalódottan néztek rám. – Ha nem kell magas sarkút felvennem.