Ajándék!

Na, gyerekek! Mostantól minden kerek olvasónál kaptok egy meglepit. Plusz ha rekord mennyiségű komi gyűlik össze. Eddig 6 volt a max. Szóval ha lesz 7 komi, akkor jön a meglepi. U.i: Egy embernél 2 komi számít, több nem, mert úgy azonnal meglenne a hét. Szóval laglább 4 embernek kell írnia. Pusz:)(L)

Melanie születése

A kastélyban sétálgattam, mikor erős fájdalom nyilallt a hasamba. A fájdalom pontjára kaptam a kezem, hogy enyhítsem, megjegyzem nem sok sikerrel.
- Bella! – ért mellém Demetri. – Mi történt?
- Nem tudom! – nyögtem, miközben legörnyedtem.
- Heidi! Valaki! – kiáltotta, mire majdnem az egész testőrség megérkezett. Éreztem, ahogy egy hűsítő folyadék csorog végig a lábamon, le a földre.
- Mi történt? – lépett elő Aro.
- Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz. – néztem, a rémülettől kitágult szemekbe.
- Hívjatok mentőt! Dem, hozd! – adta ki az utasítást. Demetri felkapott, hogy le tudjon vinni a kapuhoz, ahova valószínűleg a mentőt várták. Épp, hogy elindultunk, ismét egy erős fájdalom ért. Felsikítottam. EZ sokkal, de sokkal fájdalmasabb volt, mint az előbbi.
- Semmi baj, Bella! Minden rendben lesz! – mondta Dem, de hallottam a hangján, hogy ő is meg van rémülve. Nem mindennapi látvány lehet, egy szülni készülő embernő a Volturi kastélyban. Elég mulatságosnak találtam, és el is mosolyodtam egészen addig, míg egy újabb fájás nem érkezett. Megint sikítottam.
- Itt a mentő! – érkezett meg Alec zihálva. – Átvegyem?
- Elég érdekes lenne, ha egy magadfajta nyurga gyerek cipelne egy ekkora nőt. – mosolygott Dem.
- Hé! Nem vagyok olyan nagy! – méltatlankodtam.
- Nyugi, Bella! Csak a hasad miatt mondtam! – vigyorgott.
- Igen, persze! – húztam fel az orrom. Dem gyorsan vitt tovább. Már majdnem az ajtónál voltunk, mikor meghallottam az szirénákat. Alec kinyitotta előttünk az ajtót, Dem pedig egy pillanat alatt rátett a hordágyra. A mentősök felraktak az autóra, Heidi pedig bepattant mellém.
- Hát te? – kérdeztem.
- Csak nem gondolod, hogy elengedünk egyedül?! – tette fel a költői kérdést szem forgatva.
- Köszi! – hálálkodtam. Örülök, hogy lesz mellettem valaki, akit szeretek, ha már a lányom apja nem lehet itt. Vajon mit csinál Jacob? Szomorú, mert eltűntem? Keresett? Nem voltam biztos benne. Bár teljesen mindegy. Úgysem talált volna meg. Alec-ék nagyon jó munkát végeztek. Több időm nem volt ezen rágódni, mert megint éreztem azt az elviselhetetlen fájdalmat. Hangos sikolyomtól Heidi megborzongott.
- Shhh, Bella! Semmi baj! Mindjárt ott vagyunk, és az orvosok megoldják. – ígérte kétségbeesetten. – Gondolj bele, milyen jó lesz neked. Az egyetlen vámpír, aki maga mellett tudhatja a saját gyermekét. Ha eléri a megfelelő kort, úgyis olyan lesz, mint mi. Nem lesz semmi baj. Nagyon sok vámpírnő vágyik gyermekre. Te ezt megkapod. – suttogta úgy, hogy csak én halljam.
- Mert vannak jó kapcsolataim. – mosolyogtam rá.
- Na igen, az sem árt. – mosolygott vissza.
- Gyereket szeretnél… - ez inkább állításnak hangzott, mint kérdésnek.
- Persze. De sajnos lehetetlen. Már nem rágódom ezen annyit. Azt mondják az idő minden sebet begyógyít…
- Sebet? – kérdeztem értetlenül.
- Majd elmondom.
- Miért nem most? – nagyon érdekelt, mi az a seb.
- Megérkeztünk. – abban a pillanatban megállt az autó, és nyílt az ajtó. A mentősök gyorsan leszedtek, bár a vámpírokkal eltöltött idő kicsit megváltoztatta a gyorsaságról alkotott nézeteimet. Szóval emberi szemmel nézve, gyorsan leemeltek, és vittek be az épületbe. Heidi emberi tempóban „loholt” mellettünk. Már az épületben oltunk, mikor megláttam az orvosom, ahogy felénk tart.
- Isabella! Minden rendben lesz! – ígérte. – A hatos helységbe! – utasította a mentősöket, akik tovább toltak. – Sajnálom, de önnek kint kell maradnia. – mondta a doktor Heidinek.
- Rendben. – válaszolta. Ha nem mondta volna, akkor is kint maradt volna. Vérezni fogok, ami nem lenne túl egészséges egy vámpír közelében. Egy ajtó nyílt ki előttem, ami a szülőhelységhez vezetett. A mentősök átraktak az ottani ágyra, és Dr. Dorris már érkezett is.
- Úgy tűnik, beindult a szülés. – állapította meg a nyílvánvalót.
- Tényleg? – kérdeztem kissé gúnyosan.
- Ms. Swan, tudom, hogy meg van rémülve, de kérem, figyeljen rám. Ezt vegye fel! – adott oda egy fehér hálóingszerűséget. Gyorsan levetkőztem, majd felhúztam azt a valamit. Mikor a doktor látta, hogy készen vagyok, szülőpózba állított, jobban mondva fektetett, majd a lábamra rakott valami fehér dolgot, ami eltakart előlem „mindent”. Fogalmam sincs, mire jó ez. Még azt sem láthatom, mikor világra jön az egyetlen kicsi lányom. Dr. Dorris rám kötött néhány gépet, nem tudom hogyan. Mellettem egy monitoron „hullámok” jelentek meg.
- Figyelje ezt a monitort, ha a „hullám” magasra megy, fájás érkezik.
- Oké. – nyögtem. A hullámok még elég kicsik voltak, de elég okot adtak arra, hogy megijedjek tőlük. Az ajtón két, már bemosdott orvos jelent meg. Gondolom, ők segítenek Dr. Dorris-nak.
- Kezdünk! – mondta a doktor. – Isabella, ha azt mondom, nyomja! Érti?
- Igen! – mondtam, felkészülve a legrosszabbra.
- Figyelje a monitort! – adta ki a parancsot. Tekintetemet a képernyőre kaptam, épp időben. A nagy hullám elérte a csíkot, aminek következtében egy éles fájdalmat éreztem. Összeszorított szájjal próbáltam fékezni a sikolyom.
- Nyomja! – és nyomtam, de a monitorról nem vettem le a szemem. Jaj, ne! Még egy hullám. Nagyobb, mint az előbbi. – Nyomja! – megint azt tettem, a fájdalom pedig csak nőtt. Ha ezt túlélem, nem lesz semmi gond az átváltozással. Csak egy gyenge égés lesz, mint mikor lehorzsolom a térdem. Semmi több! Megint egy fájás. És megint nyomom. A kezem az ágy rácsára szorítottam. Úgy éreztem, kell valami, amibe kapaszkodhatok.
- Engedje el a rácsot! – utasított.
- Nem! – ellenkeztem. Ezt nem veheti el tőlem. Nekem kell a rács!
- Isabella! – figyelmeztetett.
- Nem akarom! – sírtam.
- Bob! – azzal az egyik orvos odajött, és leszedte a kezem a biztonságot jelentő rácsról.
- Isabella, ha fogja azt az átkozott rácsot, sokkal jobban fog fájni. – magyarázta a doktor.
- Lehet még ennél is rosszabb? – kérdeztem sírva. Egy minden eddiginél erősebb fájdalomhullám érkezett, mintha csak azt mondta volna: Igen, lehet rosszabb. És az is lesz! Muhaha!
- Lehet. Ezért ne fogja a rácsot!
- Oké. – egyeztem bele végül.
Fél órányi fájdalom, nyomás és még több fájdalom után, előbukkant a kis feje, amit amiatt a hülye, fehér dolog miatt nem láttam. Még fél óra után, már teljesen kint volt!
- Gyönyörű kislány, Isabella! – emelte fel Dr. Dorris a lányomat. Szegénykém tiszta vér volt, ráadásul úgy üvöltött, mint egy fába szorult féreg.
- Nincs semmi baja? Nagyon sír. – aggodalmaskodtam.
- Semmi baja. Ez teljesen normális. Tessék. – helyezte a kezembe.
- Ohhh… - sírtam. – Édesem. – húztam közelebb magamhoz.
- Most elvisszük lemosdatni, aztán visszahozzuk még. – vette ki a kezemből.
- Rendben. – a segítő orvosok eltakarítottak, míg már csak én voltam és az ágy. Se vér, se semmi. Az ajtón Heidi, Dem és Alec jöttek be.
- Hello, kislány! – ölelt meg Demetri.
- Hé! Felnőtt, gyerekes anya vagyok! Nem nagyok kicsi. – emeltem fel a kezem.
- Jó hangosan üvöltöttél. Az egész kórház tőled zengett. – rázkódott meg az emlékek hatására Alec. – Szerintem az átváltozásod nem lesz ilyen fájdalmas.
- Igen, én is ezen gondolkoztam.
- Istenem! Úgy aggódtam. – ölelt meg Heidi is. – Amúgy, hol van a csöppség?
- Elvitték lemosdatni.
- Már jönnek is. – jegyezte meg Dem, és igaza volt. Dr. Dorris, karjában a lányommal lépett be a szobába.
- Itt is van. – adta oda.
- Istenem! – öleltem magamhoz. Már vagy 10 perce öleltem mikor Heidi felkiáltott.
- Nem lélegzik. Dr. Dorris! Nem lélegzik! – és csakugyan. A lányom nem vett levegőt! Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban eltűnt.
- Semmi baj! Megoldjuk! – rohant ki a doktor a lányommal.
- Ne! Jól van? Ugye nem lesz baja? – sikítottam.
- Nyugi, Bella! Nem lesz baj. Csak kap egy kis levegőt és meg van oldva. – világosított fel Dem.
- De mi lesz ha…
- Nem lesz semmi!
- Minden rendben! – lépett be a doktor.
- Minden rendben?! Semmi nincs rendben! Majdnem megfulladt a lányom! Már hogy lenne minden rendben? – kérdeztem idegesen.
- Ez néha előfordul. Semmi baja. Inkubátorba helyezték. – mondta még mindig idegesítően nyugodtan.
- Oké. – hagytam ennyiben.
- Amúgy, mi lesz a neve? – kérdezte Alec. Ezen még nem gondolkoztam. Vagyis úgy gondoltam, az lesz a neve, ami először az eszembe jut. Na próbáljuk meg! Az első név, ami eszembe jut: Melanie! Gyönyörű név. Ez lesz az!
- Melanie. – jelentettem ki.
- Szép név. – mondta elismerően Heidi.
- Pont olyan szép, mint ő.

Na? Hogy tetszik??? Remélem bejött A fulladásos sztori igaz… Asszem vagy velem, vagy az öcsémmel történt meg. Anya idegbajt kapott.xd Komikat kérek(L)